„Végre írok. Ha szart is.” Ez a tömör és persze azonnali cáfolatra ingerlő értékítélet saját írói teljesítményéről Kornis Mihály prózai sorozatának e havi, harmadik részében olvasható. És aztán a gyötrődő tépelődés: „Miért nem jó az, amit írok? Vagy jó?” Nehéz helyzetbe hozza hát Kornis a kritikust. Hiszen ha az író sem „Berentei Alfonz, a nagydarab elméleti kritikus”, sem ama „furcsa kritikussrác”, sem a „saját szerkesztője” ítéletében nem bízik maradéktalanul, hogyan győzzem meg én Kornist, hogy amit új művében ír, nem pusztán jó, de kimagaslóan nagyszerű?! Aztán rájövök, hogy nem is Kornis Mihályt kell erről biztosítanom. Hiszen az efféle tépelődések, szorongások, kételyek nyilván a művészi teremtés leglényegéhez tartoznak, mi több, magának a NAPKÖNYV-nek is egyik alapszólamát alkotják. Nem, nekem itt most az a dolgom, hogy a közönséget nyerjem meg az ügynek, hogy rábeszéljek mindenkit: olvassák hónapról-hónapra Kornis Mihály készülő művét.
Az új opus műfaji meghatározása a legnagyobb nehézségekkel jár. Regény? Vagy vallomásos napló? Mindkettő egyszerre? Önvallomás prózában és prózaversben? Gyónás napról napra, hónapról hónapra? Nyilván mindez és még sok más egyidejűleg. Mert a cím csak eligazítást ad, nem megoldást, csak a munka kereteit szabja meg, csak az írástevékenység külső határait rögzíti: feljegyzések napról napra. Amolyan joyce-i Work in Progressről van szó, egyfolytában alakuló, itt és most születő, nyilvánvalóan még befejezetlen és nem is biztos, hogy egyáltalán befejezhető textus, melynek még csak nem is sejthetjük a végét, és szinte bizonyos, hogy maga az író sem ismeri azt. Ez persze félelmetes szabadságot biztosít Kornisnak, aki virtuóz módon él is az eséllyel. Ebben a szövegben bármi megtörténhet, és meg is történik, ha Isten halott, akkor a nagyepikában mindent szabad. Mondom, rémületes ez a szabadság, az Én pokoljárása; és nincs többé kitüntetett életszféra, mintegy természettől adott centrum, minden mozzanat lényegi vagy annak látszik legalább: Istenkeresés és pornófilmkölcsönzés egyenértékű tevékenységek ebben a létben. Minden egyformán lényeges, a szöveg mintegy kiárad, ám anélkül, hogy egy pillanatra is parttalan, formátlanul szétfolyó vagy gátlástalanul fecsegő lenne. Van valami ugyanis, melyet úgy hívunk, hogy személyiség, az a bizonyos „megrajzolt Én”, amelyről Gottfried Benn egész életében beszélt. Ennek a megformált Énnek a szüntelen jelenléte hallatlan hitelességet, biztos alapot, fájdalmas őszinteséget kölcsönöz minden megnyilatkozásnak, gesztusnak. Természetesen nem „kész” ez az Én, inkább szívfájdítóan esendő, a munka közben azzal együtt formálódó: nemcsak a szöveg, de ez az Én is folyamatosan készül és teremtődik az írás során. Így Kornis könyvét egyfajta nevelődési-fejlődési regénynek is tekinthetjük: az eddig megjelent részek tetemes hányadát alkotja az emlékezés, a halottak megidézése, a párbeszéd velük és a kérdés, mit kezdjen ez az Én a múltjával, kihalt családjával, magánmitológiájával? Az életre nevelődés a halálra formálódás egyben; az emlékezés mindig reflexió, elemzés, megismerése önmagunknak, ráadásul a múlt bekebelezése: ha emlékezem, emlékeket eszem. Ennek a gondolatnak fantasztikus és megrázó képe a II. rész központi jelenete, mikor a „főhős” fuldoklásig tömi magát a nagyapa sírja körül elterülő zsíros, fekete földdel. A bekebelezés azonosulás is, ez az egyik jelentése a III. közlemény nagy belső monológjának az utcán, melyben nem mindig pontosan tudni, ki beszél, az Apa vagy az „író”, aki persze a Fiú ugyanakkor.
Nem véletlenül tettem idézőjelbe az „írót” és a „főhőst”, mert az elbeszélő próza egyik legfőbb problémája, a „ki beszél?” kérdése Kornis szövegének is jelentős formakérdése. A válasz rendkívül eredeti, és megadja egyben a NAPKÖNYV talán legfontosabb formaelvét is, így valószínűleg a titkot, hogy mi szab gátat a látszólag parttalan áradásnak? Hogy ki beszél tehát? Mindkét Én, a „megrajzolt” és az éppen most alakot öltő, a „kész” és a folyamatosan formálódó. Ez az oka, hogy Kornis egyszerre lehet írója és tárgya is vallomásainak, az Isten nélküli epikában kreátor és kreatúra azonos: Kornis Mihály az „író” és a „bolond Tábor”, ahogy önmagát nevezi. (N. B.: figyeljünk a németre fordítható beszélő névre: Tábor – Láger.) A történet szerzője „történetünk hőse” is egyben. És itt a magyarázata a narráció nézőpontváltásainak is, hol egyes szám első, hol harmadik személyben íródik a szöveg: „Ezt csak úgy gondolom, gondolta a bolond Tábor.” Az új-üres posztmodern-nyegle epikus világban egy író ismét bizalmat szavazott önmagának és az olvasónak: az Én pokoljárását együtt kell megtennünk, szellemi kalandunk immár közös. Minden jel arra utal tehát, hogy nagyszabású mű, kivételes Könyv készülődik Komis Mihály műhelyében. Egy Esemény születésének vagyunk tanúi, ez is indokolta, hogy ezúttal csupán egyetlen közleményre összpontosítottunk a februári HOLMI-ból.
„Végre írok” – idéztem e rövidke elemzésvázlat elején. „Végre élsz” – rímel rá egy másik Komis mondat azonnal. Mert a NAPKÖNYV-ből immár nyilvánvaló, hogy az író számára e kettő lényegileg azonos. És minden rész végén ott a megnyugtató közlés: „folytatása következik. »….de minderről később, ha a nagy kompozíciót létrehozom!« – gondolta a bolond Tábor.”
- Rábeszélő [5]