A hajlékony Fidesz és a véres orr (II.)

Révész Sándor [1]

1991 elején a koalíciós kormány helyzete meglehetősen ingatagnak tűnt. Kibékíthetetlennek látszottak az ellentétek a kisgazdák és az MDF között a kárpótlás ügyében. Nemcsak Torgyán József és Oláh Sándor, de Nagy Ferenc József, az akkor még egységes párt miniszteri tisztséget viselő elnöke is kijelentette, hogy ha az MDF ragaszkodik a kárpótlásban a „degresszióhoz”, akkor „konstruktív ellenzékbe” vonulnak. A kisgazdafrakció tiltakozott Gergátz Elemér kinevezése ellen, a párt vezetői önkényes földfoglaló akciókat vezényeltek, amelyeket a belügyminiszter törvényellenesnek nevezett és élesen elítélt.

Január második felében kitört a fegyvereladási botrány, bebizonyosodott, hogy az ügyben több miniszter több alkalommal hazudott, a kormány hitele megrendült.

„Az MDF nyugodt lehet…”

Február 16-án a szabad demokraták küldöttgyűlést tartottak a fővárosban. Ez a küldöttgyűlés fordulatot jelentett az SZDSZ addigi politikai stratégiájához képest. Kis János pártelnök kijelentette, hogy a szabad demokraták nyíltan vállalt célja az, hogy a koalíció „a belső ellentmondásain előbb-utóbb felbomoljon”, hogy az SZDSZ alkalmasint „kész vállalni a kormányzás felelősségét”.

A Fidesz teljes mértékben elutasítja a szabad demokraták álláspontját. A fiatal demokraták két legbefolyásosabb tanácsadója részletesen és elméleti szinten bírálja a szabad demokraták helyzetértékelését (Such György: Buktassunk kormányt? Magyar Narancs, 1991. február 22. és Kovács András: Megbuktatható a kormány, Magyar Hírlap, 1991. március 25., 26., 27.). Orbán Viktor a szabad demokraták állásfoglalásának nyilvánosságra hozása után néhány nappal a Magyar Hírlapnak adott interjújában kijelenti: „Fontosnak tartanám, ha az a fajta kapcsolat, amely a Fidesz és az MDF között kialakult, létrejönne a többi ellenzéki párt és az MDF között is. A mi MDF-fel való viszonyunk lényege: az MDF nyugodt lehet, ha elfordul, mi nem fogjuk hátba szúrni. (…) A kormánykalíció pártjai közül a kereszténydemokratákkal a legjobb a kapcsolatunk. Nyitott párt, amellyel a legnehezebb kérdésekben is lehetséges az együttműködés.” (Magyar Hírlap, 1991. február 25.) Such György említett cikkében megemlékezik „a magyar politikai kultúra egyik, ha nem legirritálóbb hagyományáról, mely szerint a politikai élet szereplői eleve rossz szándékot, rosszhiszeműséget tulajdonítanak egymásnak”. (Kiemelés az eredetiben.) Orbán Viktor az imént idézett interjújában a Fidesz és az SZDSZ kapcsolatáról is részletesen beszél: „Az SZDSZ részéről gyakran ér bennünket a vád, hogy egyes lépéseinkkel eltávolodunk a közösen vallott politikai-filozófiai nézetektől – ezzel szemben mi azt valljuk, hogy a legtöbb alapelvben mi egyetértünk. Azonos politikai alapelvekből, azonos filozófiai meggyőződésekből azonban különböző gyakorlati politizálás alakulhat ki. (…) Az SZDSZ-ből nem az így kialakított álláspontokért támadnak bennünket, hanem úgy tekintik lépéseinket, hogy eltávolodunk az együttesen vallott elvektől. Ha jól átgondoljuk, ebből az következik: aki a konkrét politikai kérdésekben mást mond, mint a szabad demokraták, az egyúttal hűtlenné válik az elvekhez is. Ezt a gondolkodást a magam részéről nem fogadhatom el. (…) A természetes szövetséges kategóriának semmi köze sincs az elvi politikához, mert mindig a napi pártpolitikai megfontoláson alapul. (…) A két választási forduló között az SZDSZ-nek még két »természetes szövetségese« volt: a Fidesz és a Független Kisgazdapárt. Aztán mi maradtunk ebben a nekünk szánt pozícióban. (…) Az az alkotmányos berendezkedés, amelyet az MDF–SZDSZ-paktumban rögzítettek, sok elemében számunkra nem volt elfogadható. A közigazgatás új rendszeréről folytatott parlamenti vitában az SZDSZ – alternatívként benyújtott – törvényjavaslatát rossznak tartottuk. A kormányé is rossz volt. Az SZDSZ által szorgalmazott választási rendszer, önkormányzati választási törvény keserves következménye, a Budapesten kialakult patthelyzet. (…) Kárpótlás ügyében a Fidesz és az SZDSZ között olyan nagy a különbség, hogy azt nem is részletezem most. (…) Mi mélyítjük a programunkat, és igyekszünk minden olyan párttal kapcsolatot tartani, amely később partnerként számításba jöhet. Az SZDSZ-szel is.” (uo.)

Csellóverseny

Mint tudjuk, a kormány nem bukott meg. Márciusra a fegyverszállítási botrány lecsengett, a hónap elején elfogadták a Kupa-programot, a hónap közepén létrejött a megállapodás a kárpótlásról a koalíciós pártok között. Ezzel szemben a fővárosban ekkor dúltak a legélesebb harcok a főpolgármester és a kerületi polgármesterek között. A kerületi polgármesterek tiltakoztak azellen, hogy Demszky „a parlament megkerülésével egyezkedik” a miniszterelnökkel. Szabad demokraták a front mindkét oldalán voltak, fideszesek viszont csak az egyiken. A fideszes kerületi alpolgármesterek és frakcióvezetők külön közleményben támogatták a polgármesterek akcióját.

Március 27-én Orbán Viktor tárgyal Antall Józseffel. Március 28-án a Fidesz Országos Választmánya és parlamenti frakciója közös nyilatkozatot ad ki „a hatpárti tárgyalások szükségességéről”. A kormány azon nyomban támogatásáról biztosítja a kezdeményezést, az SZDSZ viszont tartózkodóan reagál. A későbbiekben kiderül, hogy a kormány nem hajlandó – az SZDSZ viszont igen – olyasféle tárgyalásokra, mint amilyeneknek a Fidesz értelmét látná, és nem is lesz a tárgyalásokból semmi. Április elején mindenesetre ezt még nem lehet tudni. A tárgyalások ügyében az SZDSZ egy – tegeződő formában írott – levélben fordult a Fideszhez, amelyre a fiatal demokraták parlamenti frakciója meglehetősen hűvös, önöző formában írt választ adott: „…a politikában a barátságos gesztusok éppen az ellenkező látszatot kelthetik. Ez félreérthető, sokan úgy érezték a Fidesz-frakcióban, hogy ez lekezelő, lám, az SZDSZ nem komoly pártként kezel bennünket, a Fidesz és az SZDSZ olyan nagyon közel van egymáshoz, hogy lám, mi tegeződhetünk” – nyilatkozta erről Orbán Viktor (Magyar Narancs, 1991. április 18.).

Ezúttal az SZDSZ vezérideológusai (Kis János, Bauer Tamás, TGM) foglalkoztak hosszú cikkekben (és a mi főszerkesztőnk egy rövidben) a másik liberális párt kezdeményezése mögött rejtőző elméleti torzulásokkal. Különösen emlékezetes Tamás Gáspár Miklós: A katasztrófa módszertana (Az Antall–Orbán-paktumról) című cikke a Népszabadság 1991. április 6-i számából. TGM ebben a cikkében arról beszél, hogy „a Fidesz vezetőinek fiatal, éhes konkvisztádorokból álló vasfegyelmű kis csapata” az antidemokratikus közhangulatra épít, és azt az új populizmust képviseli, melynek eredete „a szélsőbal- és szélsőjobboldali »romantikus kultúrkritika« történeti ködébe vész”.

A szabad demokraták lényegében azzal érveltek, hogy a hatpárti tárgyalások elmossák a felelősségi viszonyokat, összezavarják a parlamentáris demokráciában kialakult szerepeket, anélkül nyújtanak támogatást a kormánypártoknak, hogy növelnék az ellenzék befolyását a dolgok alakulására.

Such György a Magyar Narancs 1991. április 18-i számában reagált a szabaddemokrata-véleményekre: „Mind ez idáig ugyanis a politikai eseményeket figyelő polgár úgy tudhatta, hogy a politikai paranoia kizárólag az MDF és a kormány állandó társbérlője. Amikor azonban bizonyos vélemények kelnek lábra az SZDSZ-es körökből, akkor kezd elbizonytalanodni az ember. Például, hogy a Fidesz az egész hatpárti tárgyalássorozatra vonatkozó kezdeményezését a machiavellisztikus Orbán Viktor és az SZDSZ-ből személyi ellentétek miatt kimaradt, sötétben bujkáló tanácsadói (a Doktorkovács és a Doktorbence) találták ki, csak és kizárólag azért, hogy az SZDSZ-szel – finoman szólva – direkte kicsellózzanak. Hát ez bizony a vegytiszta tökkelütött üldözési mánia, ami vetekszik az MDF összeesküvés-teóriáival, és amivel érdemes sürgősen orvoshoz fordulni.”

Ezekben a hetekben különösképpen felerősödött mindkét liberális pártban az a hajlandóság, hogy kituszkolja a másikat az ellenzékből. Kis János a Fidesznek (Magyar Hírlap, 1991. április 8., 9.), Orbán Viktor pedig az SZDSZ-nek ajánlja melegen, hogy lépjen be a kormányba.

Repertu

1991 tavaszán–nyarán a koalíció a hatpárti tárgyalások kisiklatásával, az Expóval, a kárpótlási törvénnyel, a „rapid személycserékkel”, a médiaháború kirobbantásával, az államfő elleni támadásokkal és főként a szeptemberben nyilvánosságra került Kónya-dolgozattal kétségkívül sokat tett azért, hogy összehozza az ellenzéki pártokat. A Fidesz 1991 őszétől a korábbiaknál sokkal élesebben bírálta a kormányt, „…végleg elenyészni látszik a nyáron még létező esély arra, hogy a józan, mérsékelt erők kompromisszuma elejét tudja venni a demokratikus berendezkedés destabilizálódásának.” (Orbán Viktor–Kövér László: „A koalíció én vagyok”, Magyar Hírlap, 1991. december 4.)

A Demokratikus Charta kiadását az SZDSZ szorgalmazta, a Fidesz pedig már eleve tartózkodással fogadta, noha a kibocsátók közé azért a Fidesz-frakcióból is bekerült két képviselő, éppen annyi, mint az SZDSZ-ből és az MSZP-ből. Surányi György kirúgása után a Fidesz-frakció testületileg aláírta a Chartát.

Szeptember végétől november végéig tart a szabad demokratáknál az elnökválasztási kampány Kis János utódjelöltjei között. Tölgyessy Péter megválasztása előtt két héttel Orbán Viktor interjút adott a 168 órának: „Kérdés: Úgy hallottam, hogy amikor Kis János lemondott az elnökségről, Orbán Viktor felkereste a fővárosi önkormányzat fideszes képviselőit, és önmérsékletre intette őket. Azt kérve, hogy legyenek barátságosabbak, együttműködőbben és segítőkészebbek a fővárosi önkormányzat SZDSZ-es képviselőivel. Valóban ez történt? Orbán Viktor: Igaz a hír. Csakugyan beszéltem a budapesti frakció tagjaival, de az ország összes fontos fideszes önkormányzati vezetőjével, megyei irodavezetőjével is. Azt mondtam: csak elvi kérdésekben vállaljanak konfrontációt. Ebben az időszakban inkább próbálják átsegíteni egyik partnerünket, az SZDSZ-t jelenlegi vezetési krízisén. Ez nem azt jelenti, hogy meg kellene változtatnunk az SZDSZ-szel kapcsolatos politikai álláspontunkat. Csupán arról van szó, hogy most megértőbbnek kell lennünk. (…) Ez a legkevesebb, amit a Fidesz megtehet az SZDSZ-ért. Gondolom, fordított helyzetben az SZDSZ ugyanezt tenné.” (168 óra, 1991. november 12.)

1992 januárjában Tölgyessy Péter, az SZDSZ vadonatúj elnöke találkozott a kormányfővel, s e találkozó kapcsán kiderült, hogy a politikai paranoia még annál is szélesebb körben fertőz, mint ahogy azt Such György 1991 áprilisában gondolta. Orbán Viktor e találkozó után azt nyilatkozta, hogy Antall és Tölgyessy a többi párt háta mögött megegyezett a hatalmi pozíciók elosztásáról, és paktumot kötött az Expo ügyében. Az SZDSZ ügyvivőtestülete eltiltotta Tölgyessyt a további partizántalálkozóktól.

A Fidesz február 9-én Pécsett megtartotta IV. kongresszusát. Az SZDSZ Országos Tanácsa levelet intézett a kongresszushoz: „Tisztelt Fidesz! Mit szólnátok hozzá, ha Magyarországnak ’94-től olyan kormánya lenne, amely gyorsítja a gazdaság átalakulását, teret nyit a kezdeményezőknek, védi a rászorulókat, leépíti az állami túlhatalmat, szabaddá teszi az oktatást, békén hagyja a sajtót – egyszóval szabad és fiatal demokráciát teremt Magyarországon? Szeretettel: Szabad Demokraták.”

Úgy látszik, hogy a fiatal demokraták stilisztikai érzékenysége 1991 tavasza óta kicsit eltompulhatott, mert ezúttal nem sértődtek meg a tegezestől, hanem viharosan megtapsolták az idézett levelet (Esti Hírlap, 1992. február 10.). Az SZDSZ gesztusát a Fidesz vezetői is értékelték. „Tény, hogy ha egy ilyen kormány kiállítása érdekében koalíciót alkotnánk valamelyik párttal, akkor lehetséges partnerként az SZDSZ merülne fel első helyen, hiszen ők állnak hozzánk a legközelebb” – mondja Hegedűs István az Esti Hírlap már idézett számában.

Van-e SZDSZ?

Éppen azon a napon, amikor az SZDSZ koalíciós partnernek jelentkezik ’94-re, Demszky Gábor nagykoalíciót ajánl a fővárosban a Fidesznek és az MDF-nek. A nagykoalíció gondolatát Ungár Klára üdvözli, az MDF azonban visszautasítja. Nagykoalíció nem lesz, de lesz pártközi egyezség és „politikamentes összefogás” a fővárosért.

Február 19-én Tölgyessy Péter a Magyar Hírlapnak adott nyilatkozatában az SZDSZ szövetségesének nevezi a Fideszt, és olyan politikai helyzetelemzést ad, ami nagyon hasonlít ahhoz, amit a két párt vezetői a most megkötött egyezség kapcsán megfogalmaztak: az SZDSZ és „szövetségese”, a Fidesz, egy jobboldali és egy baloldali konzervatív blokk között helyezkedik el.

Mindazonáltal úgy tűnik, hogy a Fidesz nem érezte a maga számára megnyugtatónak az SZDSZ belső állapotát: „nem tudom, van-e SZDSZ, nem tudom, mi az SZDSZ. Egy teljesen bénult pártot látok, amely teljesen különböző részekből áll, és nem tudom, hogyan viszonyuljak hozzá” – nyilatkozta Orbán Viktor a mi lapunknak március elején (Beszélő, 1992. március 7.).

A fővárosban az összefogási program első heteiben ismét súlyos konfliktusok keletkeztek a két liberális párt között. Fontos személyi kérdésekben és a Budapesti Vagyonkezelő Központ ügyében az SZDSZ és az MDF együtt szavazott és együtt lépett fel fideszes elképzelésekkel szemben. „Világosan kell látni, hogy most változás történt” – szögezte le Ungár Klára a Magyar Nemzetben március 21-én: „az SZDSZ legalábbis azonos távolságban akarja magát tartani a Fidesz-től és az MDF-től. Ez újdonság, hiszen másfél éve azt halljuk a főpolgármester úrtól, hogy a Fidesz a természetes szövetséges, és hogy mennyire sajnálja, hogy nem veszünk részt a város vezetésében.” A fővárosi bonyodalmak ellenére Orbán Viktor véleménye az SZDSZ-ről egy hónap alatt pozitív irányba mozdult el. A Népszavában április 7-én megjelent interjújában már ismét tudni véli, hogy mi az SZDSZ, s annak a véleményének ad hangot, hogy az SZDSZ visszatért a Tardos–Pető-vonalhoz. Orbán arról tájékoztatja az olvasókat, hogy a két párt viszonya konszolidálódott, és egy négy-öt hónapra szóló együttműködési megállapodás jött létre a frakciók között.

Tardos Márton a májusi Kritikában az Orbán által – mint láttuk – nem különösebben kedvelt „természetes szövetséges” fogalomhoz tér vissza: „Minden eddigi Fidesz-nyilatkozat szerint (!) mi a természetes szövetségeseik vagyunk, és mi is ezt valljuk.” Tardos azonban nemcsak ennyit mond, hanem azt is állítja, hogy indokolt lesz 1994-ben a két liberális párton túlmutató koalíció, s egyáltalán nem kell kizárni a szocialista párttal vagy annak egy részével való együttműködés lehetőségét.” A „Tardos–Pető-vonalból” Tardos ekkor mondta azt, amit az elmúlt hetekben Petőnek tulajdonított Orbán.

Az MSZP ezekben a hónapokban (s azóta is) megosztott abban a tekintetben, hogy egyenlő távolságot tartson a koalíciótól és a liberális pártoktól, vagy pedig törekedjen szorosabb együttműködésre az utóbbiakkal. Szeptember elején mindenesetre az MSZP-frakció kezdeményezte a szorosabb együttműködés kialakítását a liberális pártokkal, s ezt nem utasította el egyik liberális frakció sem. Áder János: „A szocialisták szorosabb ellenzéki kapcsolattartásra irányuló javaslatának konkrét formát kellene adni. Egy ilyet szívesen megtárgyalnánk.” (Magyar Hírlap, 1992. szeptember 15.)

A Charta felé

Mindezek a fejlemények a Csurka-dolgozat, a vészjósló csurkista tüntetéssorozat, a Charta szóvivőinek megjelenése és szervező tevékenységének kibontakozása, a szeptemberi Charta-tüntetés sikere után felidézték az ellenzék összetomörödésének a veszélyét a Fidesz számára. A Fidesz már eleve tiltakozott a Charta szóvivőinek megjelenése és szerepvállalása ellen, hangsúlyosan távol tartotta magát a szeptemberi tüntetéstől.

A Fidesz mindenképpen megtette, amit tehetett az ellenzék összepréselődése ellen. November 28-án Orbán Viktor a Magyar Hírlapban elővezette a trójai falovat: „Az SZDSZ országos tanácsának vannak tagjai a Charta vezetői között, ugyanúgy az MSZP vezető politikusai is ott vannak a Chartában. A Charta ebben az értelemben az MSZP és az SZDSZ együttműködésének trójai falova, és a Fideszt is állandóan megpróbálják belelökni ebbe az ellenzéki egység nevű politikai koncepcióba.” Orbán Viktor azóta is számos alkalommal nyilatkozott hasonló módon a Chartáról.

Tamás Gáspár Miklós már augusztusban kijelentette, hogy az MSZP szociáldemokratáinak kezére került a Demokratikus Charta, de ezt az állítását októberben már „időszerűségüket vesztett kritikai megjegyzései” közé sorolta. Közben felhevült újra az elnökválasztási kampány az SZDSZ-ben. Konrád György, a Charta legnagyobb tekintélyű vezetője a Pető-tábort támogatta. Magyar Bálint (Farkasházy Tivadar szerint – Népszabadság, 1993. március 11. – egyedül ő pártszónokként) beszédet mondott a Charta nagy szeptemberi tüntetésén. Tölgyessy Péter és hívei – lényegében ugyanazon az alapon, mint később (és előbb) Orbán Viktor és más fideszes vezetők – azt állítják, hogy Petőék kétpólusúnak képzelik a politikai teret, egyetlen egységes ellenzéki tömbben gondolkodnak, miközben ők hárompólusú politikai rendszerben gondolkodnak, és nem kívánnak antifasiszta népfrontot alkotni a szocialistákkal. A Pető-tábor tagadta, hogy léteznék ilyen különbség a két pártelnökjelölt felfogása között. Magyar Bálint és Dornbach Alajos határozottan le is szögezték, hogy elképzelhetetlen a választási szövetség az MSZP-vel.

Aligha véletlen, hogy Orbán Viktor csak november végén, a szabad demokrata pártelnök megválasztása után vezeti elő a trójai falovat, s nem kockáztatja azt, hogy kritikai megjegyzései összetapadjanak a Tölgyessy-tábor kritikai megjegyzéseivel. A Fidesz és az SZDSZ viszonyának egyik sajátos vonása az, hogy a Fidesz inkább a Pető-táborral hajlamos szorosabban együttműködni, miközben stratégiai elképzeléseik a Tölgyessy-táboréhoz állnak közelebb.

Persze, ha jobban meggondoljuk, akkor ebben van is logika.

Érdemes felidézni annak a beszélgetésnek egy részletét, amelyet Rádai Eszter folytatott a három ellenzéki pártvezetővel a 168 óra karácsony előtti adásában: „Kérdés: Amikor a Fidesz azt tapasztalta, hogy az SZDSZ elnökválasztása után van remény arra, hogy az SZDSZ rendbe teszi a dolgait, akkor az SZDSZ-szel szembeni kritikája is megerősödött. Orbán Viktor: Sokfajta okot lehet látni az ilyesmi mögé, de legegyszerűbb, ha a kézenfekvő megoldások felé közelítünk. Az SZDSZ viszonyait úgy látom, hogy van mód vele az együttműködésre, sokkal inkább, mint amennyire korábban volt.” (168 óra, 1992. december 22.)

Az együttműködési és a támadási készség párhuzamos erősödése valóban jellegzetes vonása a Fidesz SZDSZ-hez való viszonyának. Olyan jelenség ez, amelynek bizonyára megvan a mélyebb értelme, és bizonyára vannak konzekvenciái is, amelyeket mostanában érdemes levonni.

• Belföld [7]