[1]
A tanulmány politikai aktualitása
Napjaink legélesebb politikai vitáinak hátterében egy közös probléma vár megnyugtató megoldásra: hol húzódik az állam és a benne megnyilvánuló többségi akarat érvényesítésének határa. A kormánytöbbség ideológusai ezt eszmei hovatartozástól függetlenül pusztán politikai természetű kérdésnek látják: az állam szerepének két felfogása közül a szavazók egyértelműen amellett foglaltak állást, amely az állam fokozott szerepvállalását irányozza elő a gazdaság és társadalom működésében, szemben az állam korlátozását valló liberális doktrínával.
A liberális ellenzéknek tehát meg kell várnia, amíg a szavazók jóvoltából hatalomra kerül, és akkor érvényesítheti elképzeléseit. A két doktrína egy szinten van, mindkettő politikai célokat, bizonyos csoportok érdekeit tartja szem előtt. Amikor tehát az ellenzék a demokrácia, mondjuk a sajtószabadság védelmének ürügyén fellép a kormány törekvései ellen, valójában egy kisebbség érdekeit próbálja érvényre juttatni a demokratikusan megválasztott többség akarata ellenében.
Nyilvánvaló, hogy a két tábor elbeszél egymás mellett. Az ellenzék etatista, központosító törekvésekkel vádolja a kormányt, a kormány a többségi akarat semmibevételével, a kisebbség érdekeinek „bolsevista” stílusú képviseletével az ellenzéket. Mindkét lesújtó ítélettől, a „félreértés” fenntartásától természetesen politikai előnyöket is remélnek a szemben álló felek, azonban a lényegi kérdést elmaszatoló „vita” súlyos következményekkel járhat: lehetetlenné teszi az értelmes párbeszédet, és megingatja a demokratikus intézményekbe vetett bizalmat. Ezért sürgető tisztázni, ki mit ért a hatalom korlátozásán, az állam semlegességén. Lássuk a tanulmányt!
Az egyenlőség mint alkotmányos alapelv
A modern állam rendkívüli hatalommal felruházott szervezet, ráadásul kényszerszervezet. Fennhatósága mindenkire kiterjed, aki a területén tartózkodik, függetlenül a jóváhagyásától. Ezért külön igazolásra szorul, hogy a polgároknak miért kötelességük megtartani az állam törvényeit. Ez az igazolás nem más, mint a hatalom legitimációja, amely „tartalmazza az állam általános kényszeralkalmazási igényének igazolását, és egyszersmind kijelöli azokat a feltételeket, amelyeknek a konkrét kényszerítő intézkedések eleget kell tegyenek”. A modern alkotmányos demokráciák közös és lényeges vonása, hogy a legitimációjuk a polgárok közötti egyenlőség egy bizonyos értelmezésén alapul. Egy demokráciában nem lehet legitim semmilyen korlátozó, kényszerítő döntés, amelyik „tartalmazza és feltételezi, hogy az állam nem kezeli egyenlőkként a polgárait”.
Az egyenlő bánásmód elvének két egymással szorosan összefüggő, egymást feltételező dimenziója van. Az egyik az egyenlő fontosság elve. Csak olyan kényszerítő intézkedés lehet legitim, amelyik a kényszer alá vetettek érdekeit és kívánságait kellően figyelembe veszi és mérlegeli. Az egyenlő fontosság elve azt mondja ki, hogy az állam – a polgárok érdekeinek mérlegelésekor nem tehet a polgárok között önkényes különbséget fontosságuk vagy érdemeik vagy értékeik alapján, „Az autoritatív döntések jó és rossz következményeinek mérlegelésekor minden ember java számít, és minden ember java egyenlően számít.”
Az egyenlő fontosság elve önmagában nem elegendő. Az állam ugyanis nem sajátíthatja ki a mérlegelés jogát, a polgároknak joguk van az állam döntéseit vitatni. Ellenkező esetben, még a fenti elv érvényesülésekor is, egy jóhiszemű paternalista állam képe rajzolódik ki, amely kizárólag az emberek által megélt állapotokat veszi figyelembe, nem pedig ezen állapotok alanyait, a polgárokat. Az államnak azonban tisztelnie kell a személyt, aki önálló ítéletet alkot, képes mérlegelni a döntések hatását. Az állam akkor kezeli alattvalóit polgárként, ha elismeri, hogy bárkinek joga van a döntések igazolását kérni, illetve a döntést bírálni. És akkor tesz eleget az egyenlőség elvének, ha függetlenül az emberek képességei, intelligenciája közötti különbségektől, mindenkiben egyformán tiszteli az önálló mérlegelésre és ítéletalkotásra képes erkölcsi személyt. A szerző ezt az elvet nevezi az egyenlő tisztelet elvének.
A fentiekben taglalt két elv kölcsönösen feltételezi egymást, így azokat összekapcsolva jutunk el az egyenlő méltóság alkotmányos alapelvéhez. Az egyenlő méltóság elvéből egyenesen következik az állam semlegességének kívánalma. A pluralista társadalmakban az embereknek igencsak eltérő nézeteik, meggyőződésük van a jó élet és az erkölcs mibenlétéről. A különböző világnézetek, erkölcsi meggyőződések végső alapjai ritkán vagy egyáltalán nem feleltethetőek meg egymásnak, mivel nincs olyan közös elv, ami alapján az egyik vagy másik nézet igazsága eldönthető lenne. Radikális nézeteltérésről akkor beszélhetünk, amikor egyik fél sem azonosulhat a másik álláspontjával anélkül, hogy feladná a maga végső hitbéli, világnézeti meggyőződését. Az ilyen nem mindenki számára hozzáférhető tételek halmazát nevezhetjük privát ideológiának, szemben a publikus ítéletekkel, amelyek belátásához vagy vitatásához nincs szükség mások számára nem hozzáférhető végső érvekre. Ennek megfelelően az állam semlegességének elve abban áll, hogy az állam egy döntés igazolásakor nem helyezkedhet egyik vagy másik privát ideológia álláspontjára sem, nem hivatkozhat olyan érvekre, amelyek a más világnézetű polgárok számára hozzáférhetetlenek. Az állam nem nyilváníthat egyetlen világnézetet sem önmagában más nézeteknél magasabbrendűnek. A fenti gondolatmenetből következik, hogy az állam autoritatív döntéseinek nem következményeikben, hanem igazolásuk módjában kell semlegesnek lenniük. A következmények semlegességének követelménye nemcsak hogy lehetetlen, hiszen az állam döntései egyik társadalmi csoportot a legtöbb esetben valamilyen formában előnyben részesítik mások rovására, hanem számos esetben elfogadhatatlan következménnyel járna. Ez esetben ugyanis semmilyen olyan döntés nem lehetne legitim, amelyik a fennálló állapotokat bármilyen módon megváltoztatná az általános jólét növelése érdekében. Az igazolás semlegességének követelménye azonban teljesen más természetű, pusztán azt köti ki, hogy a döntések nyomán jelentkező előnyök és hátrányok elosztása nem kötődhet valamilyen privát életeszmény előzetes értékítéletéhez.
Ellenérvek
A továbbiakban a szerző a lehetséges ellenérveket veszi számba. Ezek közül a legnyomósabb ellenérv az, hogy az állam semlegessége doktrínájának igazolása maga nem semleges. Alapulhat világnézeti szkepticizmuson (semelyik világnézetről sem tudjuk eldönteni, hogy igaz-e vagy hamis, ezért jobb, ha az állam egyik mellett sem kötelezi el magát), vagy alapulhat az egyéni autonómia vagy a vallási-világnézeti sokszínűség értékeinek hangsúlyozásán, vagy az egyenlő méltóság kanti eredetű eszméjén stb. Mindezen előfeltevésekből a semlegesség más-más koncepciói következnek, vagyis a semlegesség igazolása nem semleges, vagy ha mégis megpróbálnánk közös nevezőre hozni eme koncepciókat, akkor az eredmény tartalmatlan, illetve inkonzisztens lesz. A szerző hangsúlyozza, hogy az érvnek ez a vetülete a következmények semlegességére vonatkozik, így nem érinti a fentebb kifejtett koncepciót.
Fogasabbnak látszik az az ellenérv, amelyik az igazolásbeli semlegesség koherenciáját vonja kétségbe. Eszerint a plurális társadalmakban uralkodó privát ideológiákat durván két fő csoportba sorolhatjuk: vannak toleráns és intoleráns ideológiák. Toleráns az, amelyik tudomásul veszi a világnézeti sokféleséget, és nem kívánja erőszak vagy fenyegetés révén megtéríteni az egyet nem értőket. Intoleráns az az ideológia, amelyik a pluralizmust elutasítja és károsnak tartja, a más nézetet vallókat pedig minden eszközzel igyekszik a helyes útra terelni.
A semlegesség elve a toleráns ideológiákkal harmonizál, így egyike az egymással versengő ideáloknak, tehát a semlegesség kívánalma logikai önellentmondás. Ha az állam elkötelezi magát a semlegesség mellett, akkor ezzel megsérti a semlegesség elvét.
A szerző egy pillanatig sem tagadja, hogy a semlegesség elve összhangban van a toleráns ideológiákkal, és ellentmond az intoleráns ideológiáknak, a semlegesség igazolásához azonban nincs szükség ez utóbbiak premisszáira, hiszen adott az alkotmányos demokrácia politikai rendszere, amelyet mindenki elfogad. Az alkotmányos demokrácia igazolásának, vagyis legitimációjának pedig tartalmaznia kell az egyenlő méltóság elvét. A két empirikus tény, az egyenlő méltóság elvén alapuló alkotmányos demokrácia, valamint a társadalom világnézeti pluralizmusának léte együttesen maga után vonja az állam semlegességének követelményét. Aki tehát lojális a demokrácia és annak intézményei iránt, annak egyszersmind el kell fogadnia az állam semlegességének elvét. Ha elveti, nem tud koherens értelmezést adni a demokratikus intézmények és a demokratikus társadalom jellemzőiről. Ez azonban nem jelenti azt, hogy meggyőződését fel kell adnia, és azonosulnia kellene az alkotmányos demokráciával jobban összeegyeztethető liberális etika valamely válfajával. Csupán az várható el, hogy „konfliktus esetén tudomásul vegye: az állam a demokratikus hatalomgyakorlás igazoló elveinek ad elsőbbséget bármely privát ideológiával szemben (a politika tartományában természetesen)”. A semlegesség igazolásának ez a módja nem szorul egyetlen privát ideológia előfeltevéseire sem. „Önmagában megálló politikai elmélet ez, mely az állam természetét, a demokrácia mibenlétét és az autoritás igazolásának szükségességét veszi alapul” – olvashatjuk a szerző konklúzióját.
A szerző a továbbiakban két további gyakori ellenérvet elemez. Az utóbbival, amely a radikális relativizmus tételére alapul, hely hiányában itt nem foglalkozom, annál is inkább, mert későbbi kritikai észrevételek szempontjából nincs jelentősége. Az előbbi tehát úgy szól, hogy valójában nincsenek nem radikális nézeteltérések. Egy demokráciában a nézetkülönbségek tipikusan olyan természetűek, hogy semelyik fél sem tud döntő és megcáfolhatatlan bizonyítékot felmutatni a saját álláspontja alátámasztására. A vitában előadott érvek maguk is befolyásolják a vita kimenetelét, illetve a kialakult döntés következményeit. Ily módon nem lehetséges, hogy a vita konkluzív eredménnyel záruljon, a döntés megalapozása pedig semmiképpen sem lehet semleges, hiszen, nem lévén konkluzív érvek, a vita tárgya és a felhozott bizonyítékok közötti logikai rést mindenki saját szubjektív meggyőződése, hite és vélekedése alapján tölti ki. Vagyis a politikai nézeteltérések megítélése és a döntés, még ha a publikus téren belül jelentkezik is, nem függetleníthető a privát ideológiákban megmutatkozó ellentétektől. A mérlegelést az egyén privát meggyőződése és eszményei befolyásolják.
A szerző szerint azonban világos különbséget kell és lehet tenni aközött, amikor a privát érv logikailag része az igazolásnak, még akkor is, ha nincs kimondva, illetve aközött, amikor az összefüggés lazább, pszichológiai természetű. Utóbbi esetben az igazolás nem feltételezi a mögöttes privát érv elfogadását, ilyen értelemben tehát megfelelhet a semlegesség követelményének, mert nem feltételezi azt, hogy a többség ideológiája helyes, így nem érinti a kisebbségben maradók méltóságát.
A tanulmány záró részében Kis János a semlegesség elvét elutasító konzervatív, erkölcsi ellenvetést értékeli, amely szerint a semleges állam közömbös az erkölcsi kérdések iránt, és polgárait morális szkepszisre neveli. A modern társadalmakban eluralkodó hedonizmus, amoralitás, a közösségi értékek iránti közöny az állam semlegességének tudható be, ezért elvetendő idea. Az ellenvetés azonban gyenge lábakon áll. Először is bizonyítani kellene, hogy helytálló-e az érvben foglalt leírás a modern társadalmak állapotáról. Ha az állítás igaznak bizonyulna, meg kellene vizsgálni, hogy az valóban az állam semleges működésének következménye-e. És csak ezután lenne felvethető az a kérdés, hogy a semlegesség elvére vonatkoztatható-e a fenti erkölcsi kritika, vagyis, hogy az amorális alapelv.
A szerző a tanulmányban csak ez utóbbi kérdéssel foglalkozik. Mindenekelőtt azzal érvel, hogy a semlegesség nem közömbös célszerűségi szabály, hanem a politikai morál fontos elve: azt írja elő, hogy miként kell bánnia az államnak a polgáraival az egyenlő méltóság elvének tiszteletben tartása alapján.
Másodszor ez az elv, bár a liberális etikától függetlenül is igazolható, megfelel az abban foglalt alapvető kívánalmaknak.
Harmadszor a semlegesség elve nem azt követeli az államtól, hogy szkeptikus legyen erkölcsi kérdésekben, csak azt, hogy radikális nézetkülönbség esetén a döntés igazolásakor a privát meggyőződéseket zárójelbe tegye, mivel annak megítélése, hogy ezek közül melyik helyes vagy helytelen, nem lehet az állam feladata és kiváltsága. Az elv nem erkölcsi-ismeretelméleti, hanem politikai önkorlátozást ír elő.
Végezetül, a semlegesség követelménye nem írja elő, hogy az állam néma maradjon olyan erkölcsi kérdésekben, amelyekben a nézetkülönbségek nem radikálisak. Sőt, ha meg akar felelni annak a követelménynek, hogy mindenekelőtt a polgárok, illetve a köz javát kell előmozdítania, akkor nem is maradhat közömbös. „A semleges állam, ha méltó az elv lényegéhez, nem lehet közönyös állam.”
Alapelv vagy politikai doktrína?
A fenti kérdésből világos, hogy Kis János gondolatmenetének talán legfontosabb elemével szeretnék a továbbiakban foglalkozni. Nevezetesen azzal: lehetséges-e az állam semlegességét semleges módon igazolni. Az érv lényege az, hogy az alkotmányos demokrácia legitimációja csak az egyenlő emberi méltóság valamely releváns értelmezéséből indulhat ki, ez utóbbi pedig maga után vonja az állam semlegességének követelményét. Aki tehát elfogadja az alkotmányos demokráciát, annak el kell fogadnia a semlegesség elvét is, másképpen nem tud konzisztens értelmezést adni az alkotmányos demokrácia mibenlétéről.
Nem nehéz észrevenni, hogy az érv részben történeti, ugyanakkor önmagát igazoló, vagyis tautologikus. Ez önmagában még nem kérdőjelezi meg az érvényességét. A politikai filozófiának, emberekről, társadalmakról lévén szó, joga van nem abszolút axiómákra, hanem a politikára, az emberre mint politikai lényre vonatkozó közerkölcs és közfelfogás empirikusan is leírható állapotaira hivatkozni. Ezek közül a jelen esetben két dolog fontos: egyrészt az egyenlő méltóság, mint a legitim igazolás elvárt és meg nem kerülhető alapelve, valamint a modern társadalmakban uralkodó világnézeti pluralizmus ténye. Mindkettő az európai társadalomfejlődés több évszázados fejlődésének eredménye.
(Hasonló érvet használt Kis János a „Vannak-e emberi jogaink” című könyvében akkor, amikor rámutatott arra, hogy jogokról csak akkor érdemes beszélni, ha vannak, akik jogokat követelnek, ugyanakkor a követelés ténye önmagában elegendő igazolás a kapcsolódó vita lefolytatására. Ebben benne foglaltatik, hogy az egyenlő méltóság, a morális egyenlőség szempontjából relevánsnak bizonyuló, megszülető és megszilárduló jogokat utólag nem illik és nem legitim megkérdőjelezni. Jelen tanulmányában ezt a tételt újrafogalmazva: „a modern demokráciát az állampolgári egyenlőség feltartóztathatatlan térnyerése uralja”. (12. o.)
Ennek a fejleménynek mint társadalmi, kulturális ténynek a kezelése, vagyis az önmagára záruló érvelés lehetővé teszi, hogy figyelmen kívül hagyjuk: a semlegesség követelése annyiban nem semleges követelmény, hogy feltételezi: a történeti fejlődés ezen iránya helyes. Akik ezt elvetik, azok szembehelyezkednek ezzel a ténnyel, és ezzel kirekesztik magukat a publikus politikai diskurzusból. Ezt azonban nem maga az elv szavatolja, hanem a polgárok túlnyomó többségének akarata és lojalitása a demokratikus közösség iránt.
Éppen ezért figyelmen kívül hagyható az az eset is, amikor a közösség túlnyomó többsége elveti ezeket a politikai értékeket. Továbbá nem szükséges figyelembe vennünk azt sem, hogy diktatórikus, autoriter vagy rendiségre alapuló politikai rendszerekben, mint az ancien régime vagy egy iszlám köztársaság, a semlegesség követelése nem lehet világnézetileg semleges álláspont, hiszen célja az egyenlő méltóság elismertetése a rendszert legitimáló más típusú vallási, elitista vagy meritokratikus ideológiákkal szemben. Az érv tehát ilyen értelemben is tautologikus: az alkotmányos demokrácia léte teszi az állam semlegességét követelménnyé, és ugyanez teszi ezt az igényt semlegesen igazolható követelménnyé is.
Az igazolás fenti menetének vannak azonban egyéb következményei is. A szerző gyakran utal arra, hogy az egyenlő méltóság absztrakt fogalom, a kiterjedése, tartalma történetileg változó. Változó, hogy mit tekintünk „emberhez méltó bánásmódnak” (16. o.). Ha nem így lenne, a morális vitákat lezártnak tekinthetnénk. Ha ez így van, akkor ebből következik, hogy a fogalommal szoros logikai kapcsolatban lévő semlegességi elvről ugyanez elmondható. Absztrakt elv, amelynek tartalma, kiterjedése állandóan változik, mindenkor vita tárgya. Tehát az is, hogy mi számít semleges érvnek, és mi nem. Az alkotmányos demokrácia tényéből kiindulva önmagában nem alkothatunk világos képet a semlegesség elvének tartalmáról; arról, hogy egy érv explicite vagy implicite tartalmaz-e privát ideológiát, illetve, hogy az összefüggés mennyire szoros, logikai vagy csak pszichológiai természetű. Mindez mindenkor kemény politikai vita tárgya, a fő kérdés pedig az, hogy melyik fél mennyire képes meggyőzni a közvéleményt.
A gondolatmenet paradoxonára rámutat Kis János okfejtésének szintén többször hangoztatott része. Eszerint a semleges állam ideája a liberális etika alapelveihez illeszkedik a legjobban, ellenben ellentmond az intoleráns, tekintélyelvű típusú etikának, és ezek képviselőit pedig politikai önkorlátozásra készteti. Az állítást fordítsuk meg: a semleges állam ideájának egyetlen valóban koherens világnézeti megalapozása a liberális etika, az ezt vallók tudják az ideát önkorlátozás nélkül, a kontinuitás alapján képviselni, míg a liberális etikát elvetők valamilyen (természetesen eltérő) mértékű önkorlátozásra, a diszkontinuitás stratégiájának követésére vannak kárhoztatva. Az állam semlegességének kiteljesedése ily módon a liberális etika térhódítását jelenti, míg más világnézetek folyamatos visszavonulásra kényszerülnek. Érthető, hogy az érintettek ezt nem fogadják örömmel, és főleg kevés hajlandóságot mutatnak arra, hogy ezt, mint a semlegesség semleges igazolásának elkerülhetetlen következményét vegyék tudomásul. Egyszerűbben szólva, kölcsön véve Kis János fordulatát, amíg vannak releváns világnézeti csoportok, amelyek a semlegesség kívánalmát kimondva vagy kimondatlanul világnézetileg elkötelezett politikai célként értelmezik, addig ez a tény önmagában is megkérdőjelezi a semlegesség semleges igazolásának relevanciáját. A semlegesség elvét képviselő politikai erőknek folyamatos politikai küzdelmet kell folytatniuk, melynek tétje a polgárok meggyőzése az elv méltányos voltáról, amint ez történt a választójog vagy az emancipáció kérdéseiben korábban.
A fentiekből következően ezért az a benyomásom, hogy a tanulmány kísérlete a rawls-i diszkontinuitás-stratégia és a dworkini kontinuitásstratégia nézetem szerint egymásnak ellentmondó következményeinek összebékítésére nem kielégítő, és ebben a dimenzióban talán a következmény- és az igazolásbeli semlegesség szétválasztásának kérdése is további vizsgálatot igényelne. Összefoglalva: a kiinduló kérdésre adott válasz: az állam semlegességének eszméje alapelv és politikai célkitűzés egyszerre. Képviselete egy olyan politika része, amely megszilárdulását és kiteljesedését hivatott elősegíteni. Ad absurdum, Kis János tanulmánya megszületésének puszta ténye is ezt igazolja.
Végezetül, ha megmaradunk annál, hogy a demokrácia mibenlétének legkoherensebb leírása a liberális etika elveire alapul, úgy vélem, egyelőre ez sem kevés.
- Szemle [6]