Bolsoj Tyeátr és Hollywood
A múlt hét folyamán két, ám a maga nemében mégis páratlan folyamat tanúi lehettünk: előbb a Bolsoj Tyeátr a Kremlbe költözött, majd Hollywood vonult át Vancouverbe. A kettő között a különbség egymilliárd dollár. Hogy politika és színjáték között időnként vannak analógiák, sokan mondták már. Amint az sem titok, hogy a show-bizniszben nagy pénzek rejlenek. A múlt hét elején azonban valóban Bulgakov tollára illő jelenetek játszódtak le Moszkvában. A lapok előre sejthető tragédiát ígértek, világpolitikai tétekkel. A moszkvai népképviselők tényleg össze is sereglettek, mint a hajdani kabaréban. És föl is készültek rendesen. A helyzet ugyanis az, hogy nagy országnak nagy termekre van szüksége. A népképviselők üléshelye bizony hatalmas szála, végig sem látni rajta szabad szemmel, s úgy látszik, behangosítani sem lehet. A nép választott fiai ezért kicsiny színházi látcsöveket hoznak magukkal, s fülhallgatókkal hallgatják az elhangzottakat. Bizony, mintha csupa csökkent látású és nagyothalló várakozott volna az előadásra. Pár pillanatig megjelentek a tragédia kiszemelt hősei, hogy aztán eltűnjenek, legfeljebb időnként a függöny mögül kiabáltak be. De pusztán olcsó komédia következett: még a konferansziénak sem tépték le a fejét, csak egy bekötött fejű képviselő sírta el bánatát, hogy egy megválasztatlan néptárs az aktatáska éles sarkával próbálta meg jobb belátásra bírni. Nyugati kritikusok is hőstragédiát sejtettek. Várták, hogy mikor csendül fel a kicsiny fülhallgatókban Posa márki szabadságáriája, de aztán megnyugodtak a süket csönd hallatán. Nem történt semmi, ám ezért a semmiért – mintegy az Oscar-átadás folytatásaként – egymilliárd dolláros jutalomban részesítették az orosz nép képviselőjét. Hogy a nép (ti. a ruszkik: jaj, ez mondható még?) miket gondol, szinte mellékes. Bizonyára azt számolgatják, hogy mire költik majd azt a kb. négy dollárt, amit fejenként kapnak. Az olvasottabbak persze félnek: könnyen lehet, hogy a ropogós dollárok, még mielőtt Fokics büfés legendás frissességű halaivá konvertálódnának, ásványvizes üvegek címkéivé, lejárt villamosjegyekké válnak.
Látványosság
A magyar politikai élet a múlt héten nem szolgált különösebb spektákulummal; arról pedig, amit Torgyán úr produkált, még nem tudni, operabuffa lesz-e, vagy középfajú dráma. Bűvészmutatványok és varázslók persze nálunk is vannak. Csak az a baj, hogy „nem értékeljük ezt a sok megtörtént csodát”. Ezt éppenséggel az egyik legnagyobb varázsló, Szabó Tamás mondta, akinek – ha a hírek igazak – éppen most sikerült újabb milliárdokat varázsolni a Hungária Televízió kasszájába. Valóban nem akármilyen mutatvány. Lassan megérjük, hogy minden kiérdemesült népi táncos és önértékelési zavarokkal küszködő költő milliárdokat fog őrizni WC-tartályában (természetesen szigorúan közcélokra). Csak úgy ne járjanak, mint a híres-neves Boszoj, aki eldugott és hamis dollárok ügyében volt kénytelen tapasztalni, hogy az ember hol házfelügyelő, hol pedig – hipp-hopp – csak volt házfelügyelő.
Az urak azonban láthatóan hosszú házfelügyeletre készülnek. A kormány ugyanis határozatot hozott, hogy az Expo, a honfoglalás, miegymás tiszteletére csekély hárommilliárdért fölköltözik a várba. „Szerencsére nem valami külföldi érdekeltségű szálloda, de nem is a Nemzeti Színház vagy egy újabb múzeum, hanem a hagyományoknak megfelelően ismét állam- és kormányfői rezidenciák kerülnek ide” – így a híradás. Hát igen: a baj a határozott névelővel van. Vannak ugyanis, akik tudnak másféle hagyományokról is.
1895-ben hangzott el az alábbi javaslat: „Nagyméltóságú Miniszterelnök Úr, Kegyelmes Uram! A most épülő országház pincesorának a kupola alatt fekvő része teljesen védett helyzeténél és szimmetrikus alakjánál fogva kiválóan alkalmasnak mutatkozik a legpontosabb és legkényesebb fizikai, geodéziai és meteorológiai kísérletekre és mérésekre. Külön megtervezve se lehetett volna tudományos vizsgálódásokra alkalmasabb helyet teremteni, s minthogy a helyiségeknek az országház térelosztásában semmi különös rendeltetése nincsen, továbbá amaz csekély toldalékmunkálatok, amelyeket tudományos laboratóriummá alakítása megkívánna, semmiféle nehézséget vagy nagyobb költséget nem okoznának, bízva Nagyméltóságodnak a tudományok iránti szeretetében, ama kérelemmel járulok Nagyméltóságod elé, kegyeskedjék a szóban forgó helyiségeket a kir. m. tudományegyetem Physikai Intézete s a kir. József műegyetem geodéziai tanszéke céljainak átengedni.” Nem tréfa: báró Eötvös Loránd kéréséről van szó. Kár, hogy a XIX. századi nemzeti hagyományokat oly szívesen emlegető miniszterelnöknek ilyenkor nem ugrik be az Eötvös család.
Párttársai viszont másféle hagyományokat akarnak folytatni: újra visszaállítanák az egyetemisták nyári katonai szolgálatát. A régi szép hidegháborús idők. Hadd tanuljanak a nyápic „egyetemisták” (sic)! Nem véletlen, hogy épp a héten biztatta imigyen az MTA főtitkárhelyettese a jövendő tudósait: „szeressétek irreálisan a tudományt”. Ez valóban nem kerül sokba, s vannak, akik mindent meg is tesznek az irracionális és értelmetlen helyzetek létrejöttéért.
- A hét üzenetei [6]