A könyv szerves folytatása a szerző előző publicisztikai gyűjteményének (Bedobom a törülközőt, 1989), ahogy Eörsi önironikusan írja, „kisiklás”, vagyis a sajtószabadság terméke. Úgy tűnik, Eörsi még mindig kissé bizonytalanul érzi magát a cenzúra nélküli világ légkörében, mintha visszavágyódna ama „termékeny, szép időkbe”, melyekben csakis trükkökkel, kacsázásokkal, „ürügyekkel” lehetett farba rúgni az éppen aktuális idiótát. Az új könyv olvastán azonban rájövünk, hogy a cenzúra aranykorának „visszasírása” csak egy újabb – és persze megint önironikus – trükk Borsitól, hisz régebbi publicisztikájának összes erényét sikerült „átmentenie”; megmaradt a mindig ugrásra kész humor, a szenvedélyes elemzőkedv, a hülyeségek és idiotizmusok kipécézésének már-már flaubert-ien mániákus hevülete, az a képesség, mely a vacogtatóan abszurdban mindig meglátja a sajnálatosan természetest, és ezzel egyidejűleg a természetesben a rémületesen képtelent; a nyelv most is kristálytiszta, a fordulatok áttetszőek, minden gondolat plasztikusan megformált, semmi sem rejtett, elhallgatott, hiszen a sejtetés is mindig egyértelmű – olyan ember írásai ezek, akinek számára a gondolkodás valóban szenvedély. De megváltozott mégis a beszélő hanghordozása, a modalitás jóval keményebb, mondhatni kíméletlenebb lett, a nevetésbe egyre több keserű hang vegyült, ez a kacagás néha már kétségbeesésből tör ki az íróból: „A köznapi ésszerűtlenség világméretekben elérte azt a fokot, hogy némi gondolkodás után csak az öngyilkosság és a nevetés között választhatunk.” Persze Eörsi attól Eörsi, hogy bár „némi gondolkodás után”, szenvedélyesen az utóbbi mellett döntsön. De mégis, hogy az öngyilkosság fogalma, igaz, kissé bohócos hanghordozásban, egyáltalán bekerülhetett egy olyan író szövegébe, aki mindig is „biológiai optimizmusáról” volt híres, nos ez a tény mutatja a korszak megváltozott – és egyre förtelmesebbé váló – atmoszféráját. Ebben a korszakban nehéz hát nevetni – Eörsi mégis megpróbálja. Az Eörsi-féle nevetés – a vitális mellett – morális ügy.
„Felháborodom, tehát vagyok” – írta Bálint György 1936-ban; e név felidézésével egyben jelezni kívánom, milyen rangot tulajdonítok Eörsi István tevékenységének a magyar publicisztika történetében. És így folytatta: „A felháborodás – a mai társadalomban – szellemi ember létének legmagasabbrendű kifejezése.” Eörsinél a nevetés tölti be ezt a szerepet – mindennél árulkodóbb jele ez mai közállapotaink szomorúságának. És van ebben valami fenyegető is: minél jobban kacag Eörsi, annál kétségbeejtőbb a magyar élet. Ez utóbbi szókapcsolat Ady nyelvhasználatára utal – nem véletlenül. Hiszen ebben az újabb, sajtószabad publicisztikai korszakban a régi nagy példaképek, Heine, Lukács mellé most Ady Endre is odacsatlakozik harmadikként. Ady, kinek személyiségétől semmi sem állt távolabb, mint a bohóc szerepe. Hogy egyik nagyszerű esszéjében (Ady időszerűsége) Eörsi most mégis vele azonosul, szimptómája a hang keményedésének, melyről korábban beszéltem. Valamiféle szemérmes, rejtett pátosz is megszólal ekkor Eörsi publicisztikájában. Ez a bohóc akkor – Lear szavaival – keserű bohóc. Sőt, sokszor már nem is az – az országféltő, hazavédő hevület itt, ebben a kivételes írásban érvényteleníti a bohócsipkát. A hajthatatlanságnak, a megvesztegethetetlenségnek valóban Ady a legnagyobb alakja a magyar múltból. Ez a példa, a „non coronat” pátosza, a küldetéstudat kinyilatkoztatása, a magyarságélmény tragikus hangszerelése ugyanakkor követhetetlennek látszik korunkban. Különösen az olyan felvilágosult racionalista számára, mint Eörsi. Ám az alkumentes élet és gondolkodás mégsem lehetetlen. Eörsi arcképcsarnokában az 1956-os tevékenysége miatt kivégzett Angyal István képviseli ezt, akinek egy megrendítő írásban állít emléket: Egy klasszikus tragédia körvonalai, és amely elé mottóként odakívánkoznak Walter Benjamin szavai: „A hírnév nélküli tisztességről; A ragyogás nélküli nagyságról; A zsold nélküli méltóságról. „Angyal az Eörsi által talán mindennél többre becsült kompromisszummentes élet egyik véglegesre megformált alakja, aki a következő emlékezetes és profetikus szavakkal utasította el az országból való kiszökés lehetőségét: „… nem akarom végigcsinálni azokat a nyavalyás kis kompromisszumokat, amelyek most rátok várnak.” Valóban: a Kádár-korszakban nemcsak a névadó, de szinte mindenki a „kompromisszumok robotosa” lett.
A nonkomformista magatartás egy másik lehetőségét az Eörsi-féle galériában Lukács György képviseli. „Kényelmetlen” – ezzel a jelzővel illette egyik legelső méltatója a nagy filozófust, de vajon nem sokkal inkább találó ez magára Eörsire? Tekinthető-e puszta véletlennek, hogy éppen A kényelmetlen Lukács címmel írt ragyogó portrévázlatot atyai barátjáról és mesteréről?! E portrét és hommage-t így önarcképként is szemlélhetjük: kérlelhetetlen nonkomformizmus; a saját vélemény kimondásának örökös szükséglete; az autentikus személyiség másokkal nemigen törődő önérvényesítése, melyet tökéletesen fejezett ki a lukácsi maxima: „Nézze, ha nem vagyok ott, akár fel is köthetnek.” Eörsi persze – szerencsére! – soha nem hágott fel a filozofikus közöny eme jeges ormaira. És más volt szinte mindig a két beszélő pozíciója is: Eörsit – sajnos – akkor is felköthették voltaképpen, ha történetesen tényleg „nem volt ott”; pályája nagy része börtönben, betiltások, tűrések és a legkülönfélébb zaklatások közepette telt: ha Lukács kényelmetlen, akkor Eörsi még kényelmetlenebb volt. Így aztán még több kényelmetlenséget okozott – és okoz ma is –, mindenekelőtt persze önmagának. Hiszen Eörsi – Lukáccsal ellentétben – soha nem vallotta a dosztojevszkiji tételt, miszerint „lehetséges keresztülhazudni magunkat az igazságig”. A nonkomformista Lukács életútján bizony sokszor kötött vitatható értékű és értelmű kompromisszumokat, míg Eörsi legföljebb szamizdatban vagy „ürügyeket” keresve rugdalózhatott. Ekkor a clownszerep nemcsak támadó, de védekező, önvédelmi jellegű is. Igaza lenne hát Radnóti Sándornak, aki szerint Eörsi olyan bohóc, „aki nem kapja, de osztogatja a váratlan seggberúgásokat”? Igen, de ez talán csak féligazság. Eörsi pojácaságának, úgy érzem, az a lényege, hogy önmagát sem kíméli, hogy a saját farára legalább annyiszor céloz, mint a másokéra – ha ugyan ez koreográfiailag kivitelezhető lenne. Önmagát semmilyen értelemben nem tekinti kívülállónak; nem kinyilatkoztat, hanem megnyilatkozik; semmi önirónia nem idegen tőle. A meg nem alkuvás mellett a kíméletlen öngúny Eörsi kényelmetlenségének másik forrása. Ekkor szükségszerűnek látszik, hogy egyre inkább elszigetelődik. Nem „Észak-fok” vagy „Titok” ez, nem szentséges érinthetetlenség, de a bohóc magánya egyre kedélytelenebbé váló korszakunkban.
Nagyszabású clowngesztusai egy autentikus személyiség megformált játékai, egyben érvényes válaszok világunk régebbi és legújabb kori abszurditására: 1981-ben az írószövetség közgyűlésén javasolja a cenzúra bevezetését – legalább tudjuk, mihez tartsuk magunkat! Születésnapi laudatiót ír Eörsi István 60 éves címmel. Ebben megemlíti, hogy Szerző humora „vetekszik Németh Lászlóéval”. A kor egyre humortalanabb, vagy legalább úgy csinál, Eörsi „megpróbál jól mulatni”. Ez persze egyre nehezebb. 1956 nevében tüntetnek a régi ’56-os Göncz Árpád ellen, Eörsi, maga is egykori államfogoly, szégyellni kezdi forradalmi múltját – hát nem kétségbeejtően nevetséges?! Egykori szamizdatpajtásai szinte kivétel nélkül képviselők, felelős posztokat betöltő személyek – hát nem abszurd és groteszk helyzet?! Régi, megbízható betiltója gratulál neki, mikor egy 1965-ben írt darabjáért 1989-ben elnyeri az Év Drámája címet, ráadásul valóban örül, most tényleg őszinte, nem akkor, mikor kénytelen-kelletlen szilenciumra ítélte – hát nem hátborzongatóan nevetséges?! Ám e térdet csapkodó kacagásban egyre kevesebben tartanak vele; baloldali melankóliáját ekkor Szabó Dezső-i vitriollal – és talán némi igazságtalansággal is – enyhíti: Búcsú Gazsitól. Groteszk és abszurd a könyv alaphelyzete is: kitört a sajtószabadság, a kötet is annak a terméke, miközben Eörsi szorong az előszóban, vajon nem volt-e kedvezőbb a régi légkör írásainak, mikor ürügyeket kellett találnia, mielőtt leosztotta szokásos farbarúgásait?! Ismétlem: leküzdhetetlen kedélyével, mindig nevetésre álló szájával Eörsi egyre inkább egyedül marad; ha Ady, Lukács szavaival, „forradalom nélküli forradalmár” volt, akkor a mai Eörsit a legszívesebben ellenzék nélküli ellenzékinek nevezném.
- Kultúra [6]