Farkasházy Tivadar: Hát bekövetkezett az amerikai típusú happy end: a rendszer megdőlt, leszerelték az atomrakétákat, kivonultak az oroszok, Havel elnök lett, Göncz Árpád is, járhattál volna hozzájuk kvaterkázni, és írhattál volna nagy regényeket. Ehelyett tovább politizálsz. Miért nem hagyod abba?
Konrád György: Abbahagyom. Idén vagy jövőre. Vagy azután. Addig is azt a határt szabtam magamnak, hogy nem élek politikából, és nem beszélek mások nevében. De miért ne mondjam el a saját ízlésem szerint, azt, ami eszembe jut? Ennek az országnak mindig is az alkalmazkodás, a mimikri megtanulása volt a legnagyobb baja, és ahogy ’89 előtt sem túlságosan sokakra volt jellemző, hogy valóban a magukét mondják, most sem mondhatni, hogy ez volna az általános. Persze az én politikai föllépéseim azért mindig döntések következményei, nem magától értetődően adottak. ’89-ben például felkértek a nemzetközi PEN Klub elnökének, és amikor vonakodtam, a főtitkár három érvet sorolt elő: hogy kelet-európainak kéne lennie, olyannak, akinek többé-kevésbé ismerik a munkáit, hogy legyen emberjogi „pozitív priusza” (nekem ez megvolt; ahogy egy rendőrezredes mondta: „Mindig ebben az egy paragrafusban, az államellenes izgatásban utazik? Maga egyműfajú ember.”), és legyen képes kompromisszumokat teremteni a legkülönfélébb akaratok között. Végül is nem lehetett nem vállalni, legalábbis én ildomtalannak éreztem volna. A politika nem valami késznek a folytonos kinyilvánítása, hanem dilemmákból áll. Most például annak a dilemmájában kellene dönteni, Dubrovnikban tartsák-e ebben az évben a PEN-kongresszust, ahogy erre 3 éve döntés született. Ez sokak számára nem egyértelmű, és erre sok érvük is van. Mert egy háborúban lévő országban megtartani, ez valamiképp állásfoglalás az ország, a kormány mellett; azután kétséges, mekkora szólásszabadság van ott most; milyen dolog egy ceremoniális kongresszust tartani valahol, ahol tíz kilométerre esetleg lőnek; végül pedig a biztonsági problémák. Megkeresésemre huszonnyolc PEN-központ kilenc ellenében amellett volt, hogy halasszuk el a kongresszust. Ám most találkoztam a horvát PEN Klub embereivel, akik elmondták, milyen fontos, szimbolikus jelentősége volna az ottaniak számára, ha megtartanák, mennyit készültek erre, s milyen támogatást jelentene a demokratikus erőknek ez. Erre én alkudozni kezdek, s megpróbálok valami megoldást találni. Az ember olykor belekerül helyzetekbe, s aztán már nincs kedve mosakodni azért, hogy teszi, amit tesz. Elég sokba kerül ez neki magának, akkor még mosakodjon is érte?
Mészöly Miklós: Hogy politizáljon-e az író, arra egyértelműen azt mondom, hogy nem. Ne politizáljon. Csakhogy a valóság és a mi személyes állapotunk sosem tud ilyen egyértelmű lenni. S különben is, a dolog mélyebben fekszik: az ember spontánul és őszintén ellenzéki lény. Ellenzékben van a természettel, egymással, az istenekkel, mindennel. Bergson politikai hagyatékában találjuk azt, hogy az igazság a dolgok legbelső természeténél fogva az ellenzék oldalán van. És kicsit humorosabban fogalmazva: el tudunk rettenetesebbet képzelni, mint egy kormánypárti író? Hogy az alapvető emberi, ellenzéki alapstátus mellett szükség lehet-e ellenzéki politikusságra is, a belső szükséglet és a külső körülmények hatására, erre már nem lehet egyértelmű nemet mondani. Mert igenis lehet olyan helyzet, amikor egy országnak szüksége lehet azokra az ellenzéki erőkre, amelyek ellensúlyozzák a politikát, és képviselik a moralitást. Az író ebben az adott esetben be tud segíteni, az pedig, hogy erre milyen mértékben alkalmas, s hogy kár-e az irodalomért, ha ahelyett csinálja, ez nagyon bonyolult kérdés, és személyenként változik. Egyfajta talentummal és személyiségerősséggel igenis vállalható, de nem mindenkinek való. Ha olyanok vállalják, akiknek nem való, az meg is látszik. Ám, egye meg a politika őket. De csak ellenzéki pozícióból szabad ezt vállalni, a kormánypárti írót csak szörnyűséges szörnyszülöttnek tudom felrajzolni – olyan nincs, hogy annak morális hitele legyen.
Farkasházy Tivadar: És Mikszáth például?
Mészöly Miklós: Az más kor volt, a kormányhoz tartozásnak vagy nem tartozásnak egészen más volt az akusztikája. Egymással ideológiailag és politikailag szemben álló emberek alig várták, hogy a klubban leülhessenek tarokkozni. Mást jelentett a szembenállás. Bennünket az előző korszak tökéletesen megtanított arra, hogy ellenségben gondolkodjunk, s ha ellenséget nem ismerünk, csinálni kell. Most ez történik. Ellenségben gondolkodunk.
Farkasházy Tivadar: Te hogy fogadod azt a szeretetet, és hogy viseled el azt a gyűlöletet, amit egyes emberektől kapsz?
Konrád György: Az előbbi jólesik, az utóbbiról igyekszem nem sok tudomást venni. A levelezőlapokról, amelyek többnyire központozás nélkül, heves lendületből írva érkeznek, és javasolják, hogy menjek Izraelbe.
Farkasházy Tivadar: Korábban magasabb urak is javasolták, hogy Szelényivel együtt menj el az országból. Akkor miért döntöttél úgy, hogy maradsz?
Konrád György: Miért? Hát mások ne küldözgessenek engem, megyek, ahová én menni akarok, és nem ahová küldenek. Ezeket a dolgokat kibírom. Az utcán néha látok morcos arcokat, de olyat is, aki barátságosan néz rám. Ezt a megoszlást normálisnak tartom, és különben is, az ember többnyire nem azon gondolkodik, hogy szeretik-e vagy sem.
Farkasházy Tivadar: A kultúra mai állapotát látva mit gondoltok: nem kellett volna valamit megtartani az aczéli időszakból? Biztos, hogy úgy, ahogy volt, rossz volt?
Petri György: Egy alapvető politikai struktúraváltás nem olyan, mint amikor az ember a ruhatárát vagy a könyvtárát szelektálja, és van amit megtart, van, amit kidob. Tudomásul kell venni, hogy Kelet-Európában csak nagyon durván, agresszívan felhalmozó kormányok jöhetnek létre. És nemigen tudjuk a hatalmon kívüli eszközökkel kivédeni az új etatizmust, ami ostobább és kultúraellenesebb, mint a régi volt. Mert az legalább sznob volt. Tudomásul kell venni, hogy ilyen beteges küldetéstudattal túltelített etatista hatalom van, amely nagyon kártékony kultúrpolitikát űz, de ha a mérleg egyik serpenyőjében az van, hogy mennyi klasszikust adnak ki, a másikban pedig a pártállam, akkor mégis azt mondom, hogy legyen parlamentáris többpártrendszer, és inkább várok egy kicsit arra, amíg újra tele lesz klasszikus művekkel a könyvpiac. Hosszú és elég gusztustalan folyamat elé nézünk, és ettől a garnitúrától nem várhatunk semmit, de általában semmilyen államtól sem, tehát saját kezdeményezésekkel kell tenni valamit olyan ügyekért, amelyeket fontosnak tartunk.
Mészöly Miklós: Ritka affinitáshiánnyal rendelkezik ez a kormányzat a kultúra szinte minden területén. Ez tragikus lenne, de egy önmagát mobilizálhatónak, élelmesnek felfogó társadalom számára sansz is: ösztönzést jelenthet a civil állampolgári magatartás, tevékenység és társulás beindítására. Nagyobb helytállásra és öntevékenységre ösztönözhet, a civil állampolgári belső késztetések hálójába kerülhet az egyén és a társadalom.
Ascher Tamás: A késő-kádárizmus furcsa, keserédes zamatát a közös tudás adta, mindannyiunk közös tudása arról, ami itt van. Ennek a zamatából táplálkozott a kaposvári színház, erre a színpad és nézőtér közti különös cinkosságra épített. Természetesen azt hittük, hogy most majd egészen át kell strukturálni a gondolkodásunkat, mert ez a cinkosság többé nem lesz. Mindenféle irányokban megpróbáltunk elindulni, de alig telt el egy-két év, ugyanott vagyunk, ahol voltunk; noha nem akartunk, és nem is örülünk ennek, de visszataláltunk a korábbi szerepbe. Akkor a színház bátran kacsinthatott a nézőre, mert az ellenfélben már nem volt annyi erő, hogy megszüntethesse a színházat. Most nem tudjuk, hogy lesz. De a színházat épp az a gyújtogató elem teszi izgalmassá, ami mindig is megvolt benne.
Farkasházy Tivadar: Most mégiscsak fölteszünk egy születésnapi kérdést. Hány napja is vagy hatvanéves?
Konrád György: Csak egy hét múlva leszek. Az ünneplést kicsit előbb kezdtük, s nem bántani akarlak, de az ilyen ünnepségeknek mindig nehezemre esik megfelelni. Amikor az esküvőm volt, a nyolcadik embernél vettem csak észre, hogy mindenkinek azt mondom, hogy gratulálok. Megszoktam, hogy ilyenkor azt kell mondani. Én azt hittem, hogy hatvanévesnek lenni, az valami iszonyú nagy kor. Most meg – hiszen az ember mindig becsapja magát – már azon gondolkozom, milyen lesz százévesnek lenni. De hát miért ne? Hatvanegy évesnek lenni éppoly valószínűtlen, mint száznak. Most mindenképpen eltűnök valamennyire, hogy gondolkozzak ezen a „nyugdíjkorhatáron”, amikor sok minden alól feloldhatom magam, és sok mindent megengedhetek magamnak.
Farkasházy Tivadar: Vannak apró luxusaid? Későn kelsz? Vagy kicsit iszol? Sétálsz néha vagy lefekszel délután? Vagy chanelozol, mikor senki se látja? Picit leplezd le magad.
Konrád György: Hát mondjuk, kicsit iszom, elüldögélek egy padon vagy csavargok.
Farkasházy Tivadar: Utazni szeretsz?
Konrád György: Nagyon szeretek vonaton egyedül utazni, és a családommal úgy, hogy a feleségem vezet, a gyerekek hátul ülnek, én cibálom a lábukat, röhögnek és próbálják elhúzni, a feleségem meg rám szól ezért.
Farkasházy Tivadar: Én évek óta figyelem, milyen hihetetlenül nyugodt ember vagy, figyelem, mikor jössz egy kicsit ki a béketűrésből, mikor akad el a hangod legalább, de soha nem fedeztem még fel ilyesmit. Pedig az én elméletem szerint minden ember szokott kiabálni, csak a saját kategóriáin belül. Nálad mi számít felemelt hangnak?
Konrád György: Hát, talán szégyenletes elmondani, mert hencegésnek hat, de egyszer hatásos volt, hogy rákiabáltam emberekre. Ez azon a bizonyos ’88-as tüntetésen volt, ami a Batthyány-örökmécsestől indult, aztán mentünk a televízió elé, ahol Kis János beszélt, és jöttek a pajzsos rendőrök. Volt a demokratikus ellenzékben egy nagyon helyes, vagány munkásfiú, a Bauquet Gábor, és ahogy ezek a pajzsos, sisakos emberek jöttek, és gumibottal püföltek bennünket, ő közéjük állt motorossisakban, és miközben azok a valóságos gumibotjukkal hadonásztak, ő egy ceruzával pöffeszkedett és bohóckodott köztük, míg észre nem vették. Akkor elkapták, behúzták egy kerítés mögé, és püfölni kezdték. Haraszti Miklós meglátta, odament, kezdett veszekedni velük, mire ő is a földre került. Ezt megláttam én, odamentem és mondtam, hogy azonnal engedjék el. Elég erős hangon mondtam, úgyhogy csodák csodája, elengedték.
Farkasházy Tivadar: Most már csak egyetlen rövidke kérdés, mielőtt minden jót kívánnék neked és mindannyiónknak. Milyenek az irodalmi terveid? Egyáltalán, mennyire tervezed meg előre az életedet?
Konrád György: Henceghetnék azzal, hogy évtizedekre, de ez valójában csak annyit jelent, hogy mindennap írok valamennyit, amennyit éppen bírok. Aztán, hogy ez hogy áll össze később, az annak a későbbnek a titka. Soha semmilyen tervem nem úgy valósult meg, ahogy elgondoltam, de valahogy születtek könyvek. De azért sokat ábrándozok a leendő könyvekről, a trilógiának szánt sorozat rendes megcsinálásáról, aztán van egy félkész, ebbe nem illő munkám is, amiről úgy képzelem, megszalad, ha majd szabadságolom magamat. Most hát, köszönöm, hogy megtiszteltek és eljöttek, hogy ilyen kedvesen ültek itt velem. És remélem, hogy találkozunk még.
- Kultúra [6]