Nem mondhatni, hogy így tél vége felé pezsegne a kulturális élet Stockholmban. El lehet sétálni a Modern Múzeumba, az a legbiztosabb.
Meg kell nézni a csodálatosan kék Yves Klaineket, van néhány kis Klee, egy óriás-Matisse, Pollock, Miró, a Dali mellett gyorsan haladjunk el, a Calder-mobilt éppen bütyköli egy szerelő. És akkor máris ott vagyunk a Duchamp-szobánál. Bejárat: egy szeszélyesen kivágott vastag plexiüvegen keresztül; s éppen szembekapjuk a Nagy üveg egy Duchamp hitelesítette másolatát (pontosabban – mivel az megsérült – a másolat rekonstrukcióját). Körös-körül a tárlókban Duchamp feljegyzései, ötletei a műhöz, meg néhány hiteles másolat.
(Bár… ilyenkor zavarba jön az ember, hogy hogyan is beszélhetünk a Szökőkút vagy a Palackszárító vagy akár az átrajzolt Mona Lisa, az L. H. O. O. Q „hiteles” másolatáról, egyáltalán, másolatáról. De hagyjuk.)
Minden modern múzeumban elkelne egy Duchamp-szoba; századunk művészetének legalább két nagy tendenciájára felhívná a figyelmet, és ennek fényében nézhetnénk az összes többi terem kincseit. Tusoló a medence használata előtt. A két tendencia: a felszabadult harsány röhögés és az elmélyült, már-már tudósi, elméleti gondolkodás. A szomszédos Matisse-ok vagy Picassók az üde, reflektálatlan természetesség benyomását keltik Duchamp után; de humorukra is jobban oda tudunk figyelni.
Innen menjünk át a nagy kiállítótermekbe. Februárban és márciusban a nagy kiállítás Robert Mapplethorpe képeinek reprezentatív gyűjteménye volt. Az 1989-ben 43 évesen AIDS-ben elhunyt New York-i fotós művei több termet töltöttek meg. Mapplethorpe főként fekete-fehérben dolgozott, még akkor is, ha virágokat fotózott (bár van itt néhány színes felvétel is); egyik fő témája a kibomló vagy lehajló virág, persze nem a fű között vagy a földben, hanem egyszínű, semleges háttér előtt mint geometriai-plasztikai jelenség. Készített portrékat is a New York-i művészvilág kiemelkedő alakjairól, barátairól: például Laurie Andersonról, amint csak úgy néz; Susan Sontagról, aki szép; Andy Warholról, nem sokkal halála előtt, mélységes szomorúsággal a szemében; William Burroughsról, amint puskával felfelé céloz. Louise Borgeouise, az agg művésznő pedig huncut vigyorral kap a hóna alá egy jó méternyi hosszú, aprólékosan kidolgozott műanyag (vagy gipsz) férfi nemiszervet (a továbbiakban röv.: f. sz.-t).
Ez Mapplethorpe harmadik kedvelt témája. Az emberi test, a férfi- és női hátsók és elsők, a hátak, lábak, kezek – mellettük olykor egy-egy szúrásra emelt kés, elsülő vagy csak ágaskodó pisztoly. Képzeljük csak magunk elé a gimnazista csitrik és a becsületben megőszült családanyák seregét, amint buzgón jegyzetelve vagy az idegenvezető ajkán csüggve ácsorognak az elképesztő méretű (hús-vér) szerszámok képei előtt. Éppúgy tekintenek rájuk, mint az orchidea- és liliomcsendéletekre.
Sőt: az embernek az a benyomása, hogy nem is három Mapplethorpe-témáról – emberi test, virág, művészportrék – kell beszélnünk, hanem csak kettőről. Végül is a Mapplethorpe-virágfotók közül sok nyílt szexuális támadással ér fel: ahogyan azok a kelyhek nyílnak, a szárak vagy bimbók felmeredeznek – ne is részletezzük. A falloszok (a továbbiakban röv.: f. sz.-ok), vállak, vádlik és fejek pedig virágharmóniává állnak össze.
Az említett Borgeouise-portré nem átmenet: egyértelműen a klasszikus portréműfajhoz tartozik, amelyben Mapplethorpe minden kétség nélkül jelentőset alkotott. Más a helyzete azoknak a fotóknak, amelyek Patti Smithről, az űzött, tépett, alig nőies zenész sztárról, egy ideig Mapplethorpe élettársáról, valamint a body buildinges művésznőről, Liza Lyonról készültek. Ezek nem törekszenek semmiféle hagyományos értelemben vett jellemábrázolásra; Mapplethorpe-öt érezhetően a nemek különbségének feloldódása izgatta, ami Lyons esetében határozott testi formát is ölt. Végképp eltűnik a személy jelentősége azokon a képeken, amelyeken Mapplethorpe fekete és fehér barátai meztelenül pózolnak (többnyire csak a keresztnevük szerepel a címben!) – itt csak a beállítás (nem a mozdulat) harmóniája, elrendezettsége, kompozíciója marad.
Mapplethorpe természetesen mindent tud a kompozícióról, a megvilágításról, a kidolgozásról. Ha – bizonyos gyermeki szinten – a természethű festészetnek az „olyan, mint egy fénykép” kétes dicsérete dukál, akkor Mapplethorpe fényképei olyanok, mint a festmények. S hogy még egy vizuális művészetet idekeverjünk: a semleges háttér előtt, éles kontúrjaikkal, árnyékaikkal és mozdulatlanságukban olyanok, mint a szobrok festményei. (Különben Mapplethorpe valóban fényképez olykor szobrokat is: klasszikus vagy neoklasszikus műveket.)
A Mapplethorpe-ről szóló amerikai kisfilmben (amelyből jó pár képet kicenzúráztak) felvetődik egy sor, fényképezésen túli kérdés is; s nemcsak ott, hanem a képek előtt ődöngők is bizonyára megfogalmaznak magukban – vérmérsékletüktől függően – mélázó vagy felháborodott kérdéseket. (Svédországban – persze – másképp intézik ezt a dolgot. Falra festett felirat Lundban, a helyi kommunistairoda mellett: „Anal revolution now!” – v. ö.: fenekestül felforgatni.) A kisfilmben megkérdik a művek egyik fekete modelljétől: mit szól ahhoz, hogy egyesek szerint Mapplethorpe vonzódása a feketék fotózásához nem más, mint a feketék kizsákmányolása, kihasználása. Aztán ott van a tabuk problémája: a f. sz., a homoszexualitás, az erőszak – ezek így vagy úgy, látványként vagy áttételesen jelen vannak Mapplethorpe fotóin. Üzletet csinál-e belőlük a művész, kiaknázza (csúnyábban: kizsákmányolja) ezek tabu voltát, vagy legitimálja-e őket? A szoborszerűség, az elvonttá tétel, az ábrázolás végtelen kifinomultsága azt sugallja, hogy Mapplethorpe a makulátlan, természet adta szépséget akarja felmutatni, így emelkedve fölül a tabun vagy a „forró téma” kérdésein (és így tagadva is azokat).
Ebből fakad a képek ébresztette hiányérzetünk is – fenntartás nélkül elfogadva a portrék zsenialitását. Mert valami mégiscsak hiányzik Mapplethorpe-ből. Abban a feltétlen és odaadó csodálatban, amellyel a fotós a szép testnek, tökéletes fejnek vagy két test találkozása harmóniájának adózik, csak nyomokban van jelen az esendőség, a múlandóság tudata, ne adj’ isten, a humor; a perfekció – az alkotásé csakúgy, mint az ábrázolt tárgyé – már-már nyomasztólag hat a nézőre. A fotó tárgya Mapplethorpe számára pusztán vizuális, alig emberi. Hasonlíthatnánk a klasszicizmushoz ezt a lepárolt, éterivé nemesített, absztrahált ábrázolást – de akár a korai avantgárd erőkultusza is eszünkbe juthat. Az „ellentmondásosság” pedig, amely a kiállítás szórólapjain és reklámjaiban állandóan visszatérő kifejezés, ebből a szempontból egyáltalán nem a f. sz.-ok vagy a homoszexuális kapcsolat aggálytalan megjelenítésében áll, hanem a klasszicista hűvösség és az elragadtatottság, a férfias erő hirdetése és az édesbús nárcizmus együttállásában.
És hogy mindez innen van-e még vagy túl van-e már a giccshatáron, azt korunkban, amikor „minden mehet”, lehetetlen megmondani. Duchamp cetlije egy tárlóban: „Peut on faire des oeuvres qui ne soient pas »d’art«?” („Lehet-e olyan műveket csinálni, amelyek ne lennének »művészet«?”) Mapplethorpe 200 képét mindenesetre március 21-e után már el is vitték, de Duchamp szobája szerencsére ott marad.
- Kultúra [6]