Joseph Kosuth amerikai művész. Miért éppen ő állít ki a magyar pavilonban?
Kosuth munkáinak a 60-as évek végén nagy jelentősége volt a magyar koncept-art kibontakozásában, és egyáltalán, a 60-as, 70-es évek fordulóján komoly hatással volt a magyar képzőművészetre. Az utóbbi időben pedig két alkalommal is szerepelt Magyarországon: a bécsi Hans Knoll ’89-ben vele nyitotta meg budapesti galériáját, 1992-ben pedig részt vett egy, a Kiscelli Múzeumban rendezett kiállításon. Így a neve, mondhatnám, a levegőben volt.
Művészetfilozófiája véleményem szerint tökéletesen megfelel a biennále kiírt programjának. Az egyetemesnek hirdetett konceptuális művészet az utóbbi két évtizedben részévé tett bizonyos, számára fontos, regionális kulturális értékeket. Ennek jegyében Kosuth több kiállítást rendezett nemcsak saját műveiből és nemcsak képzőművészeti anyagból, hanem közép-európai gondolkodók és írók szövegei alapján. Ilyen volt például a bécsi Freud-kiállítás és a Kafka szövegeire épített prágai kiállítás.
Könnyen sikerült Kosuthot megnyerni a velencei részvételre?
Egy este fölhívtam telefonon, és ő rögtön igent mondott. Nagyon örült a felkérésnek.
Február elején Ön úgy nyilatkozott a Naptévében, hogy a kiállításhoz szükséges pénz nagy része még hiányzik. Mennyi pénzről van szó, és sikerült-e azóta előteremteni?
A Kosuth-kiállításhoz 100 ezer dollárra volna szükség. A minisztérium 5 millió forintot biztosít, a többit szponzoroktól kellene összeszedni. Ez, sajnos, nem sikerült, úgy látszik, itt és most ilyen célra képtelenség pénzt szerezni. Szomorú tapasztalat volt ez nekem, mert azt mutatja, hogy Magyarországon a művészet mint a civilizáció alternatívája még egyáltalán nincs jelen. Ennek tudata, hogy a művészet több, mint szobadísz vagy kiállítási tárgy, kínosan hiányzik itthon. És szomorú tapasztalat volt, hogy azokban az értelmiségi közegekben, ahol én próbálkoztam, egy ilyen, a világon oly jól ismert név, teljesen ismeretlennek bizonyult.
Mit szólt ehhez a kudarchoz Kosuth?
Személyesen jött el megtárgyalni a dolgot, és azt mondta, bármennyi pénz is jön össze, a munkát mindenképpen megcsinálja, s ha másképp nem megy, talán még ő maga is beszáll a kiállítás finanszírozásába. Nyilvánvalóan tudja, milyen nehézségekkel kell Magyarországon számolni, és azt hiszem, ezért volt megértő.
A pavilon másik kiállítója Lois Viktor lesz. Kapcsolódik a két kiállító munkája valamiképp?
Egymáshoz egyáltalán nem. Lois Viktor zenélő szobrai olyan háztartási gépalkatrészekből összeszerkesztett, brutális gépkorszaki szerkezetek, amelyekből valamiféle minimalista zene csalható elő. Kifinomult hanghatások, amelyek tökéletesen ellentétesek a látvánnyal, vagyis megfigyelhető, hogyan válik valami rendkívül szemléletesen más minőséggé.
A magyar pavilon kiállításán kívül szerepelnek más rendezvényeken magyar művészek Velencében?
Az Apertón, a Fiatalok Biennáléján. Ezt 1980-ban rendezték meg először, külön a nemzeti pavilonoktól, a város egy más pontján. Az Aperto idei témája a Veszélyek, ebben ökológiai s más veszélyek is szerepelnek, például az AIDS. Mi szerettünk volna ebben egy igen odaillő programmal részt venni: tervünk az volt, hogy a Duna-menti országokból egy-egy művészt kiválasztva egy közös művet hoznánk létre, hiszen ezeknek az országoknak a jelenlegi helyzete éppenséggel vészekkel terhes. Ezt el is kezdtük szervezni, sajnos, mire elkészültünk a dokumentációval, akkorra Achille Bonito Oliva, a biennále kurátora s az Aperto egykori életrehívója azt mondta, hogy már késő, a jelentkezésünket nem vehetik figyelembe. De ezt a munkát én mindenképp szeretném létrehozni, mert azt hiszem, hogy talán fontosabb is, mint a Velencei Biennálén való bemutatkozás. Ezenkívül persze küldtünk egyéni javaslatokat is. Még az én megbízásom előtt jártak itt a Fiatalok Biennáléjának kurátorai, akik végül Hans Knoll javaslatát vették figyelembe, s így El Haszán Róza szobrászhallgató fog ezen a rendezvényen szerepelni. Ez nagy dolog, s én nagyon örülök neki. Ezenkívül a La coesistenza dell’arte című kiállításon, aminek szervezői között Hegyi Loránd is ott van, Trombitás Tamás fog részt venni.
Mi lesz a kiállított művek sorsa a biennále után?
Bizonyára megdöbbentő az olvasónak, hogy egy akkora beruházással létrejött mű, mint Kosuthé, a biennále után megsemmisül, mert a munka a helyszínre készül. Ezért én felvetettem: elkészíthető lenne-e vajon egy olyan változata, ami múzeumba kerül. Kosuth beleegyezett, csakhogy nem találtam olyan magyarországi gyűjteményt, ami ezt befogadná. Ez megint csak nagyon szomorú dolog. S ha másért nem, ezért el fogok kezdeni azután járni, hogy a Műcsarnoknak lehessen saját gyűjteménye. Elképzelhetetlennek tartom, hogy meglesz ez a munka, meglesz a múzeumi változata, és nincs Magyarországon egy hely, amely befogadná.
- Kultúra [6]