1.
Federico Fellini életműdíjat, kapott Los Angelesben. Ezért még a szörnyű Oscar-ostobaságnak is és Hollywood összes csokornyakkendős hatalmasságának megbocsátunk.
Fellini évtizedek, mondhatnánk ősidők óta a legnépszerűbb rendező Magyarországon. Nagy a gyanúm, hogy a világ legtöbb országában így van ez. „Mondj egy filmrendezőt” – erre a kérdésre a Fellini név oly nyilvánvalóan kívánkozik, miként a gyümölcsre az alma, a színre a piros, a számra a három (esetleg az öt), az állatra a ló vagy a kutya. Neve fogalom tehát, s nem egyszerű tulajdonnév. Chaplin óta nem volt a filmnek ilyen alakja. Rajzoló, forgatókönyvíró, párbeszédszerző és történetbonyolító, nyilván a színi hatáshoz is ért valamicskét; mégis, ha a filmet nem találják fel, hiába sokoldalú tehetsége, még sincs Fellini sem. Ő maga „a” film, azonos vele, neve a film szinonimája: szerintem jobb szinonimaszótárak megadják.
Lehet róla is tudós filmtörténeteket írni, összehasonlító stíluselemzéseket, ő azonban olyasfajta alkotó, aki kibújik a skatulyákból, az elemzők ítéletei elől elsiklik, s lepereg róla mindenféle elméleti megállapítás. Képzelete és humora fittyet hány teóriákra.
Ha akarom, „neorealista”, hiszen a negyvenes évek elejétől ott bábáskodik az új olasz film születésénél. Óriási csapatmunka teremtette meg a neorealista filmeket, miként a kollektív mítoszokat mindig: nem egy-két rendező, hanem tucatnyi, egymás munkáiban kölcsönösen részt vevő, keresztbe-kasul bedolgozó tehetséges ember érdeme. Egymás forgatókönyveibe besegítenek, egymás filmjeiben asszisztensi munkát végeznek. Szinte bármit. A pályakezdő Fellini munkája nem is igazán forgatókönyvírás. Gagman (magyarul gegmen) inkább, a szó jó értelmében: ötletadó, indító és továbbgondoló szerep, író és asszisztens tucatnyi filmben. Köztük a neorealizmus néhány remeke is: Róma nyílt város, Paisa, Nincs irgalom, Szicíliai vérbosszú, A reménység útjai… Aztán rendezni kezd. Maga se tudja talán, hogy az olasz mindennapok, az utca, a napihírek, a szépítetlen valóságból vett történetek kifejeznek-e valami „általánosat”, társadalmi összefüggést. Azt majd később, az esztéták teszik meg. A neorealizmus esztétikája már a Mussolini-korszak végén kikristályosodott (e diktatúrában színvonalas filmelmélet virágzott, az egyik szaklap szerkesztője a diktátor fia volt). Mégis, Rossellini a legjobb példa, hogy a filmek alkotói nem igazán teoretikus elmék, Zavattini, De Sica, még Visconti se az. Némelyikük, így Fellini is, még el is játssza ezt: hogy ő csak ötleteiből él, és nagyobb összefüggésekre nem gondol, nevetve viccelődik, anekdotázik, eltereli a szót, mellébeszél, hol szellemesen, hol kevésbé. Kicsit, mint Jancsó teszi évtizedek óta, ha nyilatkozik, ha interjút ad.
Ennek az álnaivságnak se üljünk fel. Nem tudatos teoretikusok, de azért gondolkodnak, és új elképzelésük van a filmről. A nyersen, közvetlenül ábrázolt római utcákból, lépcsőházakból, koszlott mindennapokból kollektív mítoszt kerekítenek, a százéves film mindmáig legnagyobb hatású irányzatát, ezt hívják csakhamar neorealizmusnak.
2.
Shakespeare-ről mondta valaki nagy ember, Goethe talán, hogy „a teremtés fele”. Bevallom, a teremtésről nincs igazán jó véleményem, a mozit jobban szeretem, és örülök, hogy Fellini nem a teremtés, „csak” a filmművészet fele. Sőt, azt merném mondani, hogy ha a hangosfilm nagy értékei mind eltűnnének, és csak az ő filmjei maradnának – a film akkor is megmaradna, s tovább lehetne moziba járni. Fájna, fájna Buster, meg fájna, hajh, még Eizenstein is és Orson Welles eltűnése, nagyon-nagyon fájna Kuroszava filmjeinek megsemmisülése, mély depresszió fogna el, talán altatást kérnék, hogy visszaálmodjam őket, de mégis: Fellini egymaga tartalmazná a filmművészetet meg a mozit (ami kicsit kevesebb is, több is a filmművészetnél). Egy marslakó mindenesetre jól megismerné belőlük a huszadik századot.
Ezt egészen komolyan és szó szerint gondolom. S így ez borzongató meg felemelő, hitetlenkedve dörzsölhetjük a szemünket: mi mindent ismertünk meg az ő mozijában az emberekről, Itáliáról, spagettiről, csalókról, a nevetésről, sírásról, a nőkről…
A Nők városa. Azért itt minden el van mondva. Ki tudja, igaz-e, én meglepődve hallom olykor, hogy a nők sokszor a férfiakat tartják kiismerhetetlen rejtélynek. Nevetséges persze, hiszen mi aztán tudjuk, mennyire fordítva van… De nő, férfi, bárki halandó számára a Nyolc és félből meg a Nők városából minden idevonatkozó titok kiderül. A Nyolc és fél persze nem elsősorban arról szól, hogy Guido, a rendező elkészíti-e tervezett filmjét, hanem arról, hogy ebben az életben csak a nők a fontosak, de úgy ám, hogy igenis háremet akarunk, ahol korbáccsal idomítjuk őket. Ettől nyilván felháborodva borzadnak el a jólnevelt elmék. Pedig Fellini nem a nők rovására vetíti ki Guido álmait, éppen a dübörgően kisfiús férfivágyakon röhög.
Ha egy nő „nem érti a férfiakat”, akkor tanácsos megnéznie a Nyolc és fél Sarraghina-jeleneteit, ahol e riasztóan bolond, nagy idomú nő táncol a kamaszok előtt. Meg kell néznie az Amarcord híres trafikosnőjét, aki mesebelien óriás dinnyekeblei közé fullasztja a rövidnadrágos kamaszfiút. Meg, meg kell nézni a… – igen, minden Fellini-filmet, a „rosszakat” is.
Fellini olyan, mint Jókai. Lehet róla elméleti-történeti módon beszélni, meg okos könyvekben fejtegetni „titkát” (nincs, csak élesebben lát), de ez mit sem számít, állandóan nézni kell, miképpen Jókai könyveit olvasni. Megunhatatlanok, mint az Ezeregyéjszaka. Szerintem annak tucatnyi írója között, a perzsa, arab, indus mesemondók között ott volt Fellini. Ültek a meseszőnyegen, és egymásnak mesélték az Aladdin és a csodalámpát meg az Ali babát.
Szezám tárulj! Fellini tudja a varázsszót, de ő nem olyan, mint a komor és fekete ruhás művészpapok, ő jószívű, és bármikor elárulja nekünk. Fül persze kell hozzá, hogy meghalljuk, szem, hogy lássuk. És lám, az ő filmjeit általában mindig érti a néző.
Lehet, hogy ez az érthetőség kissé feszélyezi.
Antonionit mindig agyonelemezték, ő meg…
3.
Már hosszú évek óta gyenge, halvány vagy átlátszóan ravaszdi filmeket „készít. Nekem már az És a hajó megy sem tetszett igazán, hát még a Ginger és Fred… Ez annyit számít, mint amikor az ember gyerekkorában észreveszi, hogy fáradt az anyukája, vagy szundikál az apja. Ki lehet bírni. Fellinivel bátran elfogultnak lehet lenni, dacosan úgy menni a moziba, hogy akármit csinált, az nekem kell, és ha rossz lesz is, pártjára állok. Ebben egyedülálló Fellini, más rendezők ezt nem engedhetik meg, se Tarkovszkij, se Woody Allen, se Jancsó, se senki, csak Federico Fellini.
Fellini: ez a szó (ismételnem kell) fogalom is, kisbetűs közszó. Mozit jelent, moziba járást, ámulatot. Ha vannak, és sajnos jó sokan, akit kóros álomba és iskolakerülésre késztettek vén tankönyvek és szerencsétlen vagy gonosz tanárok az ókori történelemmel, annak még van reménye, ha a Satyricont megnézhette. Időgépbe került, átélte, amit tanárai nem. Fellini egyébként is a kamaszokat pártolja. Csinn-bumm cirkusz gondolkodó gyerekeknek. Emlékszem, valamikor egyszerre mutattak be egy híres Bergmant és a másik moziban Fellinit. Én mindig Fellinit szerettem, Bergmant ijedten és viszolyogva csodáltam. „A pap és a bohóc” – állította őket párhuzamba egy fiatal magyar rendező, aki valamikor 1975 körül azzal a keserű és meghökkentő hírrel állított be (mint egy vesztes csatából menekült hírhozó), hogy Fellini Rómája üres, felszínes és hamis, viszont a soros Bergman, az mély és súlyos, titok, északfok, idegenség.
No nem. Egyrészt a hír csak félig bizonyult igaznak, a Róma első epizódjai a mester legjobb napjait idézték, s csak a vége felé, a nagyotmondó, történelmi távlatú közhelyek lettek elviselhetetlenül üresek, az ókori freskó a metróalagútban, meg a fenyegetően motorozó banda jelképessége. Másrészt pedig az a bizonyos „mélység”… Ördög tudja, hogy a mélyből, a titkok világában kell-e búvárlani. Kosztolányinak rendkívül rossz véleménye volt a művészet nagyfejű humortalan búvárairól: „mindnek olyan nagy a képe” – írja az Esti Kornél énekében. Én a cirkuszt, a zenebohócot, a fűrészporos porondot, Gelsomina könnyeit és Gelsomina trombitáját választom, és nem a mélységet kutató mozilelkész súlyos bölcselmeit. Az Országútonban az együgyű Gelsominának egy kis kavics létezésének értelméről példálózik valaki. Egy rövidke jelenetben. Amúgy mellékesen, látszólag két fontos jelenet között, a falu szélén, vagy cirkuszporond mellett. Nem súlyosan és nehézveretűen, csak mintegy véletlenül. A film nemigen visel el ennél több „súlyt” meg „mélységet” meg filozofikumot. A Strada dallamos és érzelmes „könnyedségével” a legmélyebb filmek közé tartozik. Fellinivel sajnos később, ha ritkán is, elhitették az ellenkezőjét, és a Júlia és a szellemekben meg néhány más, félresikerült dolgozataiban ő is „mély” akart lenni. A Nyolc és félben sikerült a páratlan bravúr, a clown „világteremtése”, az egyik leggazdagabb és könnyed játékosságával is legsúlyosabb műalkotása lett a hatvanas évekkel kezdődő korszaknak… Fellini világa azért inkább a Strada meg a Cabiria meg a Bohócok.
Lisztesképű mozi, zenebohócmozi. Ha ez megszűnik, elhal, akkor rosszkedvünk mély és hosszú tele köszönt majd ránk. De egyelőre emeljünk mélyen kalapot a most hetven- vagy hetvenöt vagy, százéves bohóc előtt. Kortalan marad, örök és romolhatatlan, s nem biztos, hogy a filmművészet komor papjai többet mondanak életről és emberről, mint a bölcs bohóc. Hegyezzük a fülünket, mert addig él a mozi, amíg szól Gelsomina trombitája.
- Kultúra [6]