– Több, mint tíz éve, a Liska népszerűségének csúcspontján Lengyel László egy előadásában azt mondta, amit Liska csinál, az nem közgazdaságtan, hanem mozgalom: meghirdette az államhoz való tartozás értéktelenségét. Most, visszanézve a nyolcvanas évek közgazdaságtana is részben mozgalmi tevékenységnek tűnik.
Lengyel László (Pénzügykutató Intézet): A nyolcvanas évek elején – sok tekintetben éppen Liska hatására – kezdődött az, amit később reform-közgazdaságtannak neveztek. Az évtized közepére kialakult egy közgazdászcsapat, amely mondhatni az ellenzék egyik szárnya volt. A monori találkozó szervezői és előadói között ott voltak a reformközgazdászok is. A Fordulat és reform aztán egyértelműen egy mozgalmi játékot is jelentett, ami 1987–88-ban a pártosodással ment szét. Akik mozgalmárok maradtak, elmentek valamelyik párthoz politikusnak vagy szakértőnek.
Vértes András (Gazdaságkutató Intézet): Sokkal bonyolultabb folyamatról volt szó. Nemcsak a mozgalmi szárnyakban és a Pénzügyminisztériumban volt reformgondolkodás, hanem az államigazgatásban, a tervhivatalban, az MNB-ben, vagy ha akarom, az MSZMP-n belül is. S e csoportok között komoly szakmai együttműködés volt. Amikor Bauer Tamás például alig publikálhatott, a tervhivatalba akkor is meghívtuk a szakmai vitákra, az anyagokat megkapta, tudott pontosan tájékozódni. Ez az együttműködés áthágott minden politikai korlátot.
– Csak példaként: Németh Miklós 1989-ben jelentette be a korábbi adósságeltitkolást, de ezt egy viszonylag széles, közgazdászkutatói réteg elég pontosan tudta. Ahogyan az IMF is.
Lengyel: Ebből voltak is botrányok, mert ezzel kapcsolatban néhányan átléptek bizonyos határt, amikor beszéltek róla, mint például Bogár László vagy Bokros Lajos. Az együttműködésre jellemző, hogy Bauer a nevezetes Mozgó Világ-beli tanulmányát, ami egyik közvetlen oka lett a betiltásnak, egy tervhivatali bizottság felkérésére írta.
– A nyolcvanas években a hazai reform-közgazdaságtan nagyrészt állami megrendelésekből élt?
Vértes: Szinte nem volt más!
Köves András (KOPINT-Datorg): De nem az együttműködés dominált mindig, ellenkező előjelű periódusok is voltak, amikor például Marjai elvtárs megtiltotta, hogy a Közgazdasági Szemle a KGST-vel foglalkozzon. Később is folyamatosan napirenden voltak a botrányok. A nyolcvanas évek második felében például azt az állítást minősítették államtitoknak, hogy a magyar import nincs liberalizálva, de liberalizálni kellene. A tanulmányíró Gács János ellen kis híján bűnvádi eljárás indult.
Kelet-európai szakma
Vértes: Az akkori jogszabályok szerint ezek kétségtelenül államtitoksértések voltak, azt nem lehet vitatni. A múlt rendszer nyilvánossága szétszakított volt. A legszűkebb párt- és állami vezetés elé odakerültek a valós adatok, még ha a következtetéseket esetleg nem is volt szabad levonni. De a nyolcvanas évek elején le lehetett írni, hogy a KGST-re nem lehet Magyarország fejlődését alapozni. Ez végül is, óriási balhék árán a legfelsőbb vezetés elé is bekerült, de ehhez szükség volt egy olyan közgazdasági közegre, amelyen az ilyen összegzések alapulhattak. Emögött volt egy valamivel szélesebb körű nyilvánosság, ahova már a kutatóintézetek is beletartoztak, ide beszivárogtak a valóságos információk. Az ennél szélesebb nyilvánosságba, tehát mondjuk egy folyóiratba már nagyon sok mindent nem engedtek be.
Köves: Senki nem állíthatja, hogy voltunk mi, és voltak ők.
Lengyel: Kelet-Európa többi országához képest a magyar államapparátus közgazdászai sokkal felkészültebbek voltak. A szakma részének tekintették magukat, ahova a tudósok is tartoznak. Nem megtagadták őket, hanem inkább segítették a szakmabelieket, az apparátus súgta meg a szakma műveléséhez szükséges adatokat. Például a Pénzügykutató is ott ült a minisztérium hasában, így minden anyaghoz hozzá lehetett jutni. Anyagainkat a minisztérium vezetői is olvasták, s hatott rájuk. A közgazdaságtanban létezett folyamatos kommunikáció az apparátussal.
Koltay Jenő (MTA Közgazdaságtudományi Intézet): Szakmáról persze csak kelet-európai értelemben lehetett beszélni, hiszen a magyar közgazdaságtudomány más volt, mint a nyugati, annak minden előnyével és hátrányával. Gyengébb volt a módszertana, de sokkal bővebben merített a szociológiai, gazdaságtörténeti, politológiai anyagokból, ezek integrálódtak a közgazdaságtudomány címén. De ha hazai közgazdászok birtokában is lettek volna a szigorúan vett tudományos eszközöknek, ezekkel az akkori gazdasági rendszer aligha lett volna tanulmányozható.
Nyugaton a szakma és a kormányzat között másfajta kapcsolatok voltak jellemzőek. Ott intézményes, nyílt formái léteznek, szerződéses kapcsolatokon, fizetett állásokkal és megrendelésekkel, pártokon, szakszervezeteken, egyéb intézményeken keresztül.
– Bár állami pénzekből finanszírozták a közgazdasági kutatásokat, az állam célja aligha a magasztos tudomány volt.
Lengyel: A mi intézeteink elődeit kifejezetten döntés-előkészítő célra hozták létre. Kezdetben majdnem mindenütt hivatalnokok dolgoztak, ez folyamatosan átalakult.
Az egyetemnek nem kellenek
Koltay: Ez még valamennyire az Akadémiára is jellemző volt. A Közgazdaságtudományi Intézet fő kutatása a Gazdaságpolitika tudományos megalapozása címet viselte, ez még Friss István alatt indult, és fokozatosan nyert más értelmet, Nyers Rezső igazgatósága idején.
Az egyes műhelyek között szoros kapcsolat volt, de ebbe a hálózatba a legkevésbé a közgazdasági egyetem tartozott bele. A polgazd által irányított szellemiségbe a kutatóműhelyek nem fértek bele, kivéve néhány többnyire perifériális helyben lévő tanszéket.
Lengyel: Az egyetemre lényegében soha nem engedték be a reformközgazdászokat.
Koltay: Máig sincs velük szorosabb kapcsolat. Ma is érezhető annak a hatása, hogy nálunk mesterségesen szétválasztották a kutatást és az oktatást. Az egyetemi oktatáshoz csak egyéni alapon vagy a szakkollégiumon vagy például a munkatudományi tanszéken keresztül tudunk kapcsolódni. Az intézetünk kutatói többet tanítanak Nyugaton, mint itthon.
Vértes: S nem azért, mert fölülről tiltották volna! Ma is ez a helyzet.
Köves: Az oktatást és a kutatást a társadalomtudományokban sokkal könnyebb együtt finanszírozni, legyen a finanszírozó akár az állam, akár más, mint kizárólag a kutatást. Ez ebből a szempontból is szerencsétlen.
– Sok minden megváltozott. A korábbi átjárás a kutatók és az apparátus között megszűnt. Egy ideig még forogtak a szakértői kormánnyal kapcsolatos ideologikus ötletek, s olyasfajta csoportok működtek, mint a Kék Szalag és a Híd-csoport. Ezeken „túl vagyunk”, legalábbis nem úgy működnek, ahogy korábban általában képzelték.
Vértes: A rendszerváltozással az első pillanattól kezdve minden szélsőségesen átpolitizálódott, különösen a gazdaságpolitikához közel álló közgazdasági kutatások. Honnan jöttél, hova mész, kinek az embere vagy, kinek súgsz. Ettől kezdve a párbeszédek megzavarosodtak. A gazdaságpolitika túlságosan közel maradt a politikához.
Köves: De ez természetes, nem?
Koltay: A régi összefonódottság, az informális kapcsolatok mára megszűntek. A tudomány – a nyugatihoz hasonlóan – lassan kialakítja saját kis köreit, ott kritizál és dicsér. Saját életét éli, de elszigetelődik mint tudomány. Kicsit hasonlóan ahhoz, ahogy megváltozik az irodalom szerepe is.
Régen még az akadémiai kutatás is az államhoz, párthoz volt kötve. Ma elszakadt tőle, abban az értelemben is, hogy jóval kevesebb pénzt kapunk. Megszűnt a közgazdaság-tudománynak a gazdasági reformokkal magyarázható viszonylagos favorizáltsága. Ugyanakkor nem alakultak ki azok az intézmények, amelyek a közgazdaság-tudomány véleményének a közvetítését biztosítják. Papíron sok minden létezik, van jegybanktanács, társadalombiztosítási felügyelő-bizottságok, ez meg az, de ezek nem működnek úgy, mint Nyugat-Európában. A pártok, szakszervezetek szakértői hálózata sem. Ma a kutatók és politikusok nem kerülnek közvetlen kapcsolatba.
Volt, aki három helyre írt
– Miért nem? Abból, hogy korábbi közgazdászokból politikusok lettek, inkább a kapcsolatok erősödése következne.
Lengyel: Még a Németh-kormány egyre jobban „beépítette” a közgazdászokat a politikába, amit az új pártok egy része tovább folytatott. Még olyanok is, akik korábban kizárólag leíró tudományt műveltek, vadul pártprogramot kezdtek írni. Tipikus példa Kornai, aki egész életében elutasította a programírást, írt egy indulatos röpiratot, ő sem tudta kivonni magát a hatás alól, amely mindenkit megérintett.
Vértes: Volt, aki három helyre írt.
Lengyel: Egy részük továbbra is írja a programokat, voltak, akik csalódtak. 1991-re nagyjából elfogyott a lelkesedés. A Pénzügykutató számára, amely adott egy MDF-es államtitkárt s négy SZDSZ-es képviselőt, az vált gonddá, hogyan fogadtassa el magát független intézményként.
Változó megrendelők
– Ahelyett, hogy a másikat függetlennek tekintenék, kialakult egy kölcsönös lenézés a pártok és a kutatóintézetek között.
Lengyel: Mi azt értük el, hogy mindkét oldal haragudjon ránk. Megpróbáltunk visszatalálni a független leírótudományhoz. Ezután nem fogadtunk el, igaz, nem is kaptunk kormány- vagy pártmegrendelést.
– Milyen megrendelésekből élnek most a kutatóintézetek?
Lengyel: Az üzleti élet szereplőiből élünk.
– A kutatást pedig ezek bevételéből „refinanszírozza” a Pénzügykutató?
Lengyel: A bankszféra ad olyan szakmai megrendeléseket, amit lehet kutatásnak is nevezni. Privatizációs vizsgálatokra jóval kevésbé van lehetőség. Valóban keresztfinanszírozást folytatunk, a vállalkozói bevételek egy részét kutatásra fordítjuk.
– A KOPINT-Datorg nagymértékben állami megrendelésekre dolgozik.
Köves: A kutatás jelentős részét mi is más bevételekből finanszírozzuk. Hosszú ideje igyekszünk diverzifikálni a bevételeinket.
– A legnagyobb megbízó – a külkereskedelmi alapadatok földolgoztatásával – a külkereskedelmi tárca.
Köves: Érthető, ha a vámrendszer jellemzői vagy a külkereskedelmi statisztika iránt elsősorban a megfelelő állami szervek érdeklődnek. Nem akarom tagadni ezt a tényt, de nem érzem, hogy ez függetlenségünket korlátozó tényező.
– Kádár Béla nem az az ember, hogy ahol ő jelen van, mint finanszírozó, nagyon más legyen a vélemény.
Vértes: Rosszul érzékeled. Egy belső anyagban az ő számára is leírhatsz, amit akarsz, más kérdés, hogy abból Kádár Béla mit fog kifelé képviselni. Az NGKM nem mondja meg előre a kívánságát. Ez a korábbi, feltöredezett nyilvánosságnak egyfajta maradványa.
Minket két dolog zavar. Az egyik az üzleti dolog, ami teljesen új a rendszerváltozás előtthöz képest. Nagyon kemény egzisztenciális harcot kell vívni a megrendelésekért. Sajnos energiáink jelentős része erre megy el.
– A kutatóintézetek fokozatosan magáncégekké válnak. Legutóbb a Gazdaságkutató, s döntő lépés előtt áll a KOPlNT-Datorg is.
Köves: A KOPINT átalakult, háromnegyed részben még az ÁVÜ a tulajdonos. Egy elég bonyolult rendszer alapján 80 dolgozó már résztulajdonosa a cégnek, s további részesedésre is opciója van az ÁVÜ-től, amivel többségi tulajdonossá válhatunk.
Vértes: Mi igyekeztünk tanulni a tapasztalatainkból, de nekünk sem ment könnyen. Intézetünk jogi értelemben megszűnt, és egy új részvénytársaság jött létre. Persze a mi javaslatunk az volt, hogy szűnjön meg a Gazdaságkutató, s rögtön alakuljon meg az új Gazdaságkutató, a KSH-n keresztül 20 százalékos állami tulajdonosi részaránnyal. Az első felét elfogadta a kormány, a másodikat nem. Ez több hónapos késést okozott. Mi teljesen privát cégnek számítunk, a döntési jog az ott dolgozó tizenkét ember kezében van.
De a múltban sem akadályozta meg a kutatói függetlenséget az állami pénzből való finanszírozás. Önmagában ma sem az a kérdés, hogy ki a megrendelő. Nálunk 20 százalék körüli az állami megrendelések aránya. Az MNB, több minisztérium (a pénzügy, a földművelésügy) is megbízóink közé tartoznak. Mi már csak üzleti megrendelésekkel rendelkezünk, de csak makrogazdasági kutatási témákban. Nálunk nincs keresztfinanszírozás.
– Pártok, szakszervezetek itt sincsenek a megrendelők között?
Vértes: De vannak pártok, kormánypárti is, ellenzéki is. Hangsúlyozom, pénzes megrendelésről van szó. Kifejezetten gazdaságpolitikai tanácsadói jellegű megbízást is kaptunk. Számunkra az a fontos, hogy a szakmai véleményünket képviselhessük. A nálunk most kialakuló helyzet Nyugaton teljesen ismeretlen. Ott a konjunktúrakutató intézetek nagyon nagy százalékban nem megrendelésre, hanem fix költségvetéssel dolgoznak. Központi vagy helyi kormányzatoktól, a központi statisztikai hivatalokhoz vagy éppen a különböző gazdasági kamaráktól kapnak fix támogatást vagy megrendeléseket. Ilyen tisztán üzleti alapú intézetek, mint a mienk, Nyugat-Európában nem jellemzők.
Koltay: A mi esetünk, egy alapkutatással foglalkozó „költségvetési intézmény” helyzete más. A költségvetés közvetlenül egyre kevesebbet ad, most már nominálisan is, s egyre többet kell máshonnan megszerezni. A külső megbízások, melyek alapján a kutatásaink felét végezzük, szintén tudományos megbízások. Az egyik ilyen csatorna az Országos Tudományos Kutatási Alap, ami a kutatási pénzek átcsoportosítását jelenti, nem friss pénzeket.
– De az intézet ezzel nem került ki a közpénzből való finanszírozás keretei közül.
Koltay: Nem. Egy másik finanszírozási csatorna az, hogy a tárcák támogatásával lehet elnyerni pénzeket. Ez Nyugaton sem ismeretlen. S megjelent a nemzetközi finanszírozás, számos európai közösségi szintű pályázat van, megjelentek az alapítványok, de például az OTP alapítványa mögött szintén állami pénz áll. Mindez normális folyamatnak tekinthető.
A korábbi nagyvállalati megrendelések teljesen eltűntek. Az utóbbi években csak a Videotonnal van egy ilyen akció. S ma már nehezebb bejutni a vállalatokhoz, mint korábban. Ezzel az empirikus kutatások is nehezebbé váltak, mert az OTKA-pénzek erre nem elegendőek.
– Kívülről a KTI látszik a legrosszabb helyzetben lévőnek, állandóak a panaszok a gyalázatos fizetések miatt.
Koltay: Ez igaz. A közgazdászkutatók ugyanis a munkaerőpiac egy olyan részén versenyeznek, ahol jóval nagyobbak a fizetések, mint egy kutatói pályán. S joggal mérik ehhez a saját, valóban alacsony fizetésüket.
Vértes: A kutatók jövedelme sehol a világon nem éri el a legnagyobb közgazdászi-vállalkozói jövedelmeket.
Koltay: A nyolcvanas évek decentralizációja nyomán alakult ki, hogy az igazgató azt csinál, amit akar. Senki nem törődik vele, hogy kettő vagy kettőszáz munkatársunk van. Az autonómia ára az egyre kevesebb pénz. Az intézet nem dolgozik közvetlenül se pártnak, se kormánynak, mi nem vagyunk üzletorientáltak.
– Az empirikus vizsgálatok hiánya mellett egyéb alapinformációk sem állnak rendelkezésre?
Koltay: A korábbi rengeteg, igen aprólékos adatszolgáltatáson alapuló információk már nem állnak rendelkezésre, azok jó része használhatatlanná vált, s rengeteg adat nincs feldolgozva úgy, ahogy kellene. Ma ezért még nagyobb szükség lenne az empirikus vizsgálatokra. Ez az egyik akadálya annak, hogy megalapozott képet kapjunk az átalakulásról és perspektíváiról.
Lengyel: Az információs rendszer teljes széthullásának vagyunk tanúi, a legalapvetőbb adatok hitelességén vitatkoznak. De erről már rengeteget beszéltünk.
Szakma a lábjegyzetben
– Valóban sok szó esik az információk hiányáról, de csak úgy általában, s éppenhogy a kutatók részéről kicsi a nyomás a változás érdekében.
Vértes: Persze, hogy nincs nyomás, de milyen nyomást tudnánk gyakorolni?
– Az egyik alappéldám az, amikor 1990 végén ide-oda rakosgattak néhány százmillió dollárt a fizetési mérlegben. A Beszélőben erről többször szó volt. Ezt először Lengyel László említette meg egy mondat erejéig a 2000 című folyóirat lábjegyzetében. Aztán ettől függetlenül, a bizonytalan bázis ellenére továbbra is mindenki, kutatók is lazán dobálóznak a számokkal. Tömkelegével lehet hasonlókat példaként fölhozni. Az ilyen problémák a kutatóintézetek számára csak egymondatos lábjegyzeteket érnek meg? Szisztematikus munkát már nem?
Lengyel: Semmit nem tehetsz. Először is a miniszterek, akik üvöltöznek, hogy hol van a statisztikai rendszer, az információs rendszer szétverésén dolgoznak.
Vértes: Ők a leghibásabbak ebben, s ami történt, nem törvényszerű.
Lengyel: Hiába mondom, hogy a költségvetésről adjanak rendes adatokat, amikor látom, hogy éppen most „masszírozzák” a költségvetést. A lábjegyzet a maximális nyomás! Jelzem, hogy fiúk, én tudok róla. Most is előfordul, hogy bizonyos trükköket baráti társaságban vagy akár még nyilvános vitán is elmondanak. Ma egyébként sokkal több minden szigorúan titkos, mint az elmúlt évtizedben bármikor.
Ha a lábjegyzetemmel elkezdenek komolyan foglalkozni, két lehetőség van. Följelentenek, s azt mondják, államtitkot sértettem meg, s ami ennél szomorúbb, kizárnak minden információból. A másik, hogy megpróbálnak használható rendszert kialakítani, de ez sokkal nehezebb, s kevésbé reális. Nem látok semmiféle lehetőséget a nyomásra. A kutatók szerepe ebben az értelemben nem létezik. A 2000-nek van szerepe. Ha egy napilapban írom meg, akkor attól jobban félnek. Ha egy újságíró megírja a Beszélőben, akkor is elkezdenek gondolkodni.
A prognózissal nincs baj, csak a számokkal
– Én nyugodtan alszom. De hitelesebb, ha a közgazdászszakma is elemezni kezdi a dolgokat, és föltárja az ellentmondásokat, az össze nem illő állításokat. A túlzott vakmerőséggel nem vádolható újságírók is könnyebben közölnek valamit, ha egy megbízható kutató áll mögöttük.
Lengyel: Nagyobb jelentőséget tulajdonítok annak, ha számháború helyett a tendenciákat elemezzük.
Köves: Olyasmit kérsz számon tőlünk, ami minket sokkal jobban belevonna a politikába, mint amit egy független kutatóintézet megengedhet magának. A függetlenség értelmezése a rendszerváltozással nagyon megváltozott. Korábban teljesen egyértelmű volt, hogy a hatalomtól kellett függetlennek lenni. Ma az a fontos, hogy a munkánknak szakmai alapja legyen, az összes politikai szereplőtől függetlenül. Persze a hatalom is összetett, mert van ilyen és van olyan minisztérium. Nagyobb lehet az ellentét, mint a legnagyobb kormány- és ellenzéki párt között.
– De hogy lehet úgy előre jelezni valamit, ha nem tudom, hogy eddig 10 százalékkal nőtt, vagy éppen stagnált valami.
Köves: Ez nem a prognózis, hanem a számszerűség problémája! Lehet, hogy a pénzügyminiszter talál valahol 80 milliárd forintot, de attól a mi elképzelésünk, hogy nő-csökken, nem feltétlenül változik meg.
Koltay: Ez elsősorban a rövid távú prognózisok kérdése, de a mi kutatóinkat más kérdések foglalkoztatják. Vegyünk egy új jelenséget, a munkanélküliséget. Magyarország viszonylag hamar kiépített erre egy intézményrendszert, de a munkanélküliség természetét nem ismerjük. Adatokra és rengeteg kutatásra lenne szükség a munkanélküliség elleni eredményes küzdelemhez. Erre most sikerült viszonylag sok pénzt kapnunk.
De az állandóan módosítgatott adórendszernél sem végeztek még olyan komoly vizsgálatokat, amelyek megmutatnák, miként hat egy-egy változtatás a különböző társadalmi rétegekre. Arról például, hogy a szociálpolitikát szét kell-e választani az adózástól vagy sem, még semmilyen meggyőző számot nem láttam. Az államháztartás reformjával összefüggő kutatások indításához pénz hiányában hozzá sem tudunk kezdeni.
Vértes: Az információs rendszer attól nem lesz jobb, ha ezt százszor elmondjuk. A legnagyobb baj, hogy nincs együttműködés a különböző szervezetek között. Most egyenként épülnek ki az információs rendszerek, és ezeket nem lehet összekapcsolni. Nem lehet megérteni, hogy a külkereskedelem és az MNB rendszere között mi az eltérés. Hiába mondják, hogy le tudják vezetni, soha nem sikerül nekik. S nem ez az egyetlen, ahol alapvető problémák vannak. A KSH például a kiskereskedelmi forgalomban utólag a tavalyi első félévben 14 százalékos csökkenésből 6 százalékos csökkenést csinált. Gyanús nagyságrendek.
Bizalmatlanság alakult ki az államapparátus és a nem államapparátus között. A titkosításról már volt szó, de az apparátusban lévő emberek ezen kívül sem mernek semmit mondani főnökük beleegyezése nélkül. A gazdaságpolitikai kutatásokban pedig nagyon fontos az informáltság, és ezt ma sokkal nehezebb megszerezni. Számomra ez csalódás.
Lengyel: Az apparátusban és a kutatóintézetekben dolgozók gyakran egy nemzedékhez kapcsolódtak, akik hasonló nyelvet beszéltek. Ezt robbantotta szét, hogy sokan magas és politikai pozícióba kerültek. Elvileg föl lehetne hívni őket, de már nem náluk van az információ. Az apparátus már máshonnan rekrutálódott, más a tudásszintjük is. Lehet, hogy majd a mostani fideszes korúak fogják megérteni egymást úgy, ahogy mi korábban. Ilyen értelemben kicsit kiöregedtünk.
Jöjjenek az ifjak
– A kiöregedés nem értelmezhető a nyolcvanas évek közgazdasági apparátusára is?
Lengyel: Kovács János Mátyás ezt úgy fogalmazta meg, hogy a bogár elmászott a mikroszkóp alól. A Kádár-korszakot értettük, szerintem akkor kifejezetten kitűnő munkák születtek, amelyek birtokában értelmezni tudtuk azt a rendszert. Ma széttört ez a tudományunk, hiányoznak az empirikus alapok, nincs információs hátterünk. Ma például a Pénzügyminisztérium, amit olyan jól ismertünk, kiszámíthatatlanná vált. Valamiféle őrült világ működik most, ha bedobsz valamit, nem tudod, mi jön ki. Nyilván van valamilyen rendszere, de mi még nem tudjuk, milyen.
Koltay: A magyar gazdaság még nem piacgazdaság ugyan, de közgazdaságtudomány csak egyféle van, s ennek a piacgazdaságok elemzése során kialakult apparátusával kell vizsgálni a magyar gazdaságot is.
Köves: Ettől a páciens még elpusztulhat.
Koltay: A hazai közgazdaságtudomány művelői – az átlag – ezeknek az eszközöknek nincsenek a birtokában, ezt nem tanították, nem tanultuk meg. Vannak tehát felkészültségben hiányok, s vannak generációs különbségek. A mai huszonéves közgazdászok egy része nagyon felkészült.
Vértes: Ezzel nagyjából egyetértek, de ehhez hozzá kell tenni egy másik ítéletet is. Az országot elárasztják a külföldről jött, a külföldi segélyekből fizetett közgazdászok – azért adják a segélyeket, hogy magukra költsék –, akik elképesztő marhaságokat mondanak. Nem lehet egy módszert lepedőként ráhúzni a magyar helyzetre.
Köves: Kettőtökkel együttesen értek egyet. De nálunk sokkal radikálisabbak a változások, mint amit a nyugati közgazdaságtan figyelemmel szokott kísérni.
Koltay: A felkészült és komoly külföldi szakemberek is nagyon sok mindent nem értenek. Ezért a hazai közgazdasági kutatásoknak komoly esélyük van. Fölhalmozódott olyan tapasztalat, amit ha kombinálni lehet a fiatalabb generációk másfajta tudásával, akkor nagyon komoly kutatási eredmények jöhetnek létre.
- gazdaság [6]