Szerkesztőségünk tartozott Méray Tibornak. A szamizdat-Beszélö 2. száma, amely 1982. januári keltezéssel jelent meg, közölte Donáth Ferencnek Molnár Miklóshoz, a Svájcban élő történészhez írott levelét. Nagy Imre 12 év börtönbüntetésre telt harcostársa írásában kifogásolta, hogy Méray Tibor a forradalomról szóló, 1959-ben angolul, majd 1978-ban magyarul megjelent könyvében az 1958-ban kiadott Fehér Könyv V. kötete (Nagy Imre és bűntársai ellenforradalmi összeesküvése) alapján ír a Nagy Imre-perről, és hitelt adva e propagandakiadvány többségében manipulált adatainak, hamis színben tünteti fel az ő és Haraszti Sándor perbeli szerepét. A levél megírására az szolgáltatott alkalmat, hogy a Szabad Európa Rádió Nagy Imre és mártírtársai kivégzésének 20. évfordulója alkalmából tízrészes összeállítást sugárzott Méray könyvéből; a Donáth vallomásával foglalkozó 9. adás az évforduló előestéjén, június 15-én hangzott el. A Fehér Könyvet „Magyarországon úgyszólván alig olvasta valaki” – írja levelében Donáth, ezért is nem tartotta szükségesnek, hogy az ott felsorakoztatott koholmányokat cáfolja. „Nem gondoltam arra, hogy húsz év múlva Méray Tibor és a Szabad Európa Rádió fogja a hitelesség fényébe vonni ezt a kiadványt, amelyre sem a hivatalos szervek, sem az újságok soha nem hivatkoznak. „A levélíró megítélése szerint a Méray-könyv e részletének sugárzása politikai célt szolgált. „Nem Nagy Imre »védelmét«, hanem Haraszti Sándor és az én személyem diszkreditálását célozta az általam egyébként nem ismert könyv alapján összeállított június 15-i adás. Közvetve pedig, nevek említése nélkül, az ún. Nagy Imre-csoport minden életben maradt tagjának diszkreditálását. Mert az adás egészének az a beállítása, hogy a vezető szerepet játszó kommunisták közül a tisztességeseket kivégezték; akik tehát életben maradtak, azok megalkudtak, megtagadták Nagy Imrét, feladták eszméiket. Ez az álláspont nem új az emigráció bizonyos köreiben…”
A levél szövegét az emigráns sajtó nem közölte. Ebben közrejátszott az is, hogy a címzett, Molnár Miklós úgy vélte, megjelenése veszélybe sodorhatja Donáthot, aki „már azzal is nagy kockázatot vállalt, hogy ezt a levelet egyáltalán megírta és kiküldte”. Megfogadva Molnár Miklós tanácsát, Méray Tibor a levél közlése helyett az Irodalmi Újság 1978. november–decemberi számában hosszabb cikket írt a kérdésről. Ebben idézi a Donáth-levélnek a perre vonatkozó részeit, de nem említi az emigrációval kapcsolatos kritikus megjegyzéseit.
A levél először tehát a Beszélőben jelent meg, amint Nagy Imre Donáthnak írott üzenete is: „Münnichnek adott válaszával egyetértek.” Münnich 1956. november 24-én felkereste a Nagy Imre-csoport szovjet őrizetben tartott tagjait, és egyenként arra próbálta rávenni őket, hogy ne legyenek Nagy Imrével szolidárisak, támogassák az új kormányt, és vegyenek részt a vezetésben. Az ajánlatot a csoport tagjai, akiket később bíróság elé állítottak, elutasították. Ahogy Nagy Imre is elutasította, hogy önként távozzon az országból. A Beszélő-beli közlésre Méray Tibor levélben reagált. Leveléhez mellékelve elküldte Molnár Miklósnak a Donáth-levélhez csatolt kísérősorait és a maga cikkét az Irodalmi Újságból. Valamennyi dokumentum megjelent a Beszélő 5–6-os számában. (V. ö. Beszélő Összkiadás 101–103. és 310–314. oldal.)
Az összkiadás előkészületeiről értesülvén Méray 1992 februárjában újból levelet írt szerkesztőségünknek. Két év óta, írta, kutatók, engedéllyel, betekinthetnek a Nagy Imre-per jegyzőkönyvébe. Ebből kiderül, hogy Donáth húsz év múltán nem pontosan emlékezett a történtekre. Leveléhez egy xeroxot is mellékelt az 1958. június 9-i tárgyalási nap jegyzőkönyvéből, és javaslatot tett arra, hogy milyen jegyzetet fűzzünk a Donáth-levélhez.
Amikor ez a levél február 13-án megérkezett, az összkiadás I. kötetének végleges, betördelt anyaga már nyomdában volt. Válaszában az összkiadás szerkesztője, Havas Fanny ezt megírta Méray Tibornak, de egyúttal jelezte a kérdéssel kapcsolatos általánosabb problémákat is:
„A legfőbb gondot a bírósági perirat, a jegyzőkönyv jelenti, amennyiben a közönség számára továbbra sem hozzáférhető. Úgy gondoljuk, amíg a jegyzőkönyv nem publikus, nem szerencsés és még kevésbé méltányos bizonyítékul használni, akár hallgatólagosan is.” A levelet végül nem kellett postára adni: időközben Méray Budapestre érkezett, és telefonon beszélt a szerkesztővel. Ekkor vetődött fel az a megoldás, hogy az elmaradt jegyzet az összkiadást lezáró utószóban vagy a III. kötet jegyzetanyagában jelenhetne meg. Utószó azonban végül nem készült, a jegyzetanyagba pedig csak erőltetetten lehetett volna beilleszteni az I. kötetre vonatkozó megjegyzést. Ezért a szerkesztőség azt javasolta, hogy valamelyik budapesti látogatása alkalmával interjút készít Mérayval – egyebek közt erről a kérdésről.
Bár a per anyaga azóta sem jelent meg, Méray Tibor legutóbbi budapesti látogatása alkalmat adott a régóta tervezett interjú elkészítésére. Lapunk munkatársai „bemelegítésül” a Dalolva szép az élet című filmről érdeklődtek, amelynek Méray Tibor egyik szerzője volt.
Daliás idők mozija
– A Magyar Televízió sorozatot indított az ötvenes évek filmjeiből. A kiválasztott 12 film közül hármat én írtam. A Dalolva szép az életet, ezt az ifjúkori szörnyűségemet április elején sugározták. Hátra van még a 9-es kórterem „előbeszélgetése”, elkészítettük viszont a harmadik filmem, a Csodacsatár bevezetőjét. Ebben a beszélgetésben Puskás Ferenc és Hidegkúti Nándor is szerepelt.
Beszélő: De hiszen Puskás nem játszott a filmben.
– Így van. A Csodacsatár 1956. november 8-ára tervezett bemutatóját szétlőtték a szovjet csapatok. Az egyik főszereplő, Pongrácz Imre kiment Kanadába, Puskás, aki fontos epizódszereplő volt, nem jött haza, én, a film írója, szintén elmentem november végén. Pongrácz Imrét nem lehetett kivágni a filmből – akkor eldobhatták volna az egészet. A kellemetlen mondatokat igen, ez meg is történt. Velem is könnyen boldogultak: eltüntették a nevemet a kópiáról. Maradt Puskás, akinek három-négy kis, de fontos jelenete volt. Ezeket újraforgatták Hidegkútival, így azután mégis bemutatták a Csodacsatárt.
A mostani beszélgetésben Hidegkúti elmondja, őt azzal vették rá a forgatásra, hogy a Puskás Öcsivel akarták megcsinálni, de ő sajnos kinn maradt. Nagyon meglepődött, amikor megtudta, hogy Puskással ezeket a jeleneteket már fölvették. Az ügy egyik tanulsága, hogy sok minden megvan az eltűntnek, megsemmisítettnek nyilvánított anyagok közül – a film területén is és nyilván másutt is.
Beszélő: Amikor a Dalolva szép az élet készült, mennyire gondoltátok komolyan?
– A többes szám semmiképpen sem indokolt. A filmet ketten írtuk: Békeffy István és én. 25-26 éves kezdő voltam, Békeffynek pedig nagy gyakorlata volt a forgatókönyvírásban, a derűs ábrázolásban. De hogy ő ebből az egész politikai borzadályból, Zsdánov-idézetestül, párttitkárostul egy szót el nem hitt, abban biztos vagyok. Valamiből meg kellett élnie, és így legalább visszakerült a filmszakmába. Ami engem illet, én száz százalékig hittem abban, hogy mi itt most egy új, szocialista, igazságos, szép Magyarországot fogunk építeni.
Egyébként most úgy találom, hogy a Dalolva szép az élet valójában „népnemzeti” film. Egyfelől harcol a kozmopolitizmus – a „szvingelés” – ellen, másfelől az a film fő mondanivalója, hogy a kórusoknak valódi népzenét kell énekelniök; Kodályt, Bartókot, és nem németes dalokat. Egyébként a Bartók-kérdésben volt egy pici antizsdánovista ellenállás a filmben, egy nagyon pici. Ladányi Feri, a filmbeli párttitkár attól lesz zenei szakértő, hogy megveszi a Szikra Könyvesboltban Zsdánov szövegét a zenéről – azt, amelyikben Hacsaturjánt, Sosztakovicsot és Prokofjevet kikészítette –, és ettől a brosúrától megvilágosodik. A zsdánovi határozat nyomán kötelező volt egy magyar „formalistát” is találni, és itt Bartók volt az egyetlen, akit formalistaként ki lehetett pellengérezni. Nálunk azonban a legfanatikusabb kommunista is tudta Bartókról, hogy lángész volt. Losonczy Géza végül írt is róla egy bíráló cikket a Szabad Népben. Később aztán a Petőfi-kör sajtóvitáján becsületesen felállt, és elmondta, hogy mennyire szégyelli. (Zárójelben megjegyzem, hogy a revizionista kommunisták és a szélsőjobboldaliak között – sok egyéb mellett – van egy alapvető különbség. A revizionista kommunisták azzal kezdték a mozgalmukat – méghozzá nem könnyű helyzetben, hanem 1953–54-ben, Rákosi, Gerő, Farkas Mihály uralma idején, amikor még nem lehetett tudni, hogy ebből az uralomból nem lesz-e megint rémuralom –, hogy fölálltak és azt mondták: ezt és ezt rosszul tettük, szégyelljük, és megkövetünk mindenkit, akit bántottunk. Én nyilas, félnyilas vagy a háború alatt Hitler szekerét toló politikustól, írótól soha még ilyen megnyilatkozást nem hallottam, de hozzá kell tennem, hogy azoktól sem, akik Kádár szekerét tolták 20-25-30 évig. Ez annál is furcsább, mert ma még kockázat sincsen.)
Bartók megbírálását Losonczy egyébként pártfeladatként kapta. De a Szabad Nép zenekritikusa, a kitűnő zeneszerző, Szervánszky Endre például a Zsdánov-határozat után lemondott. Bartók halálának ötödik évfordulója előtt Horváth Márton Szabolcsi Bencét kérte fel megemlékezésre. Szabolcsi írt egy gyönyörű cikket Bartók zsenijéről. A Szabad Nép szerkesztőségében órákon keresztül gyúrták ezt a rendkívül finom, szelíd úriembert, hogy legalább egy, egyetlen fenntartásos mondatot vegyen bele az írásába. Szabolcsi azonban nem volt hajlandó erre.
Nos, a Dalolva szép az életben van egy jelenet, amelyben Bartók képe lóg a falon, és mellette valamilyen oklevél: Bartók Béla Társaság. Halvány jelzés volt, hogy a „kozmopolita” zene nem kell, a műzene nem kell, a németes munkásmozgalmi dalok nem kellenek, de Bartókot nem hagyjuk.
Beszélő: Mindazonáltal a filmben – az oklevélen kívül – nyoma sincs Bartóknak. A film zenei anyagát – Erkel mellett – a kor szocreál kórusirodalma alkotja. A jobboldali sajtó eléggé gyermeteg módon felháborodott a film televíziós bemutatóján. Lőcsei Gabriella azt írta, hogy a film életveszélyes nosztalgiákat ébreszt. Holott ép érzékű emberben csak borzongást kelthet a minden kockán átsütő hazugság, amelyet csak felerősít a kritikus által tisztelettel emlegetett zeneszerzők álságos muzsikája. Mégis felvetődik a kérdés: hogyan reagálnánk, mondjuk, arra, ha a televízió náci propagandafilmeket sugározna?
– Biztos lennének, akik örömmel. Ami engem illet, én még mindig nem tartok ott az „ideológiai fejlődésemben”, hogy a nácizmust teljesen azonosítsam azzal, ami Magyarországon ’45 és ’53 között történt. Nagyon messzire vezető vita lenne, hogy melyik a bűnösebb, a nácizmus-e vagy a sztálinizmus. De ezek ma már dokumentumok, és ami szégyellnivaló bennük, az kiderül önmagától is, mint ahogy a Dalolva szép az életből is kiderül, hogy mi az, ami szégyenletes benne.
A szembesítés
– A Szabad Európa Rádió Nagy Imréék kivégzésének 20. évfordulója kapcsán 10, általa kiválasztott részletet adott az én Nagy Imréről szóló könyvemből. A könyvet ’57-ben kezdtem el írni – még meg sem jelent, amikor Nagy Imrét kivégezték, és akkor írtam hozzá egy utolsó fejezetet, amelyikben megpróbáltam a Kádár-féle Fehér Könyv alapján, nagyon sok fenntartással, Nagy Imre magatartását elemezni a perben. Szóba kerültek a perbeli szembesítések is Haraszti Sándorral vagy Donáthtal. Ezeket vívódva használtam fel, mondván, hogy semmiféle jelentőségük nincs Donáth, Haraszti, Kopácsi vagy mások megítélése szempontjából, hiszen a családjuk túsz, ők évek óta fogságban, tehát követ vetni rájuk senkinek sincs joga. Mindenesetre ezekből a szembesítésekből is kiderült, hogy Nagy Imre végig következetesen, keményen viselkedett, semmi engedményt nem tett, és számomra ez volt a lényeg. Ebben az utolsó fejezetben idéztem egy párbeszédet a Fehér Könyvből, a híres november 4-i hajnali nyilatkozat („itt Nagy Imre beszél… csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van stb.) születési körülményeiről. A Fehér Könyv szerint Donáth azt mondta, hogy ezt neki Nagy Imre diktálta, ő tett valamilyen stiláris megjegyzést, de érdemlegesen nem szólt bele a szövegbe. Erre Nagy Imre a következőket válaszolta. „Nem én diktáltam a szöveget. Donáth ceruzával írta a nyilatozatot, eközben én 15-20 telefonbeszélgetést bonyolítottam le.” Föltettem magamnak a kérdést, mi történt valójában. Kapóra jött egy érdekes dokumentum. A Népszabadság ’57. június 1-jei számában megjelent egy riport bizonyos Szemes Imre tollából, Az utolsó napjuk címmel. Szemes ott volt november 3-án és 4-én a Parlamentben. Nem feltételezem, hogy ’57 júniusában, amikor perről még szó sem volt, oka lett volna a hamisításra. Ő a jelenetet a következőképpen írja le: Tildy Zoltán megkérdezte Nagy Imrétől, hogyan kellene a rádióban bejelenteni a történteket. Nagy Imre azt válaszolta, a bejelentést majd ő mint kormányelnök megteszi. Donáth ekkor már el is készítette a rádióközlés szövegét, Nagy Imre valamit módosított rajta, és anélkül, hogy megbeszélte volna a jelen lévő minisztereivel, magára vette felöltőjét, és a miniszterelnöki szobából a Parlament másik oldalán lévő félemeleti stúdióba sietett, és ott beolvasta a szöveget.
Levelek
Ebből a leírásból arra következtettem, hogy az idézett szembesítésben Nagy Imrének van igaza. Donáthot ez, úgy látszik, rendkívüli módon bántotta, mint az a Molnár Miklóshoz írt levélből is kitűnik. Molnár Miklós eljuttatta hozzám a levelet, és három megoldást ajánlott fel. Vagy leadom a teljes szöveget, ahogy Donáth neki átadta, vagy részleteket közlök belőle, vagy én magam írok egy cikket, és ebben felhasználom a Donáth-féle állításokat a Fehér Könyv torzításairól. Hozzátette: szerinte a harmadik megoldás a célszerű, Donáth otthoni helyzetére és az általa vállalt kockázatra való tekintettel.
Ezt a megoldást választottam. Írtam tehát egy cikket, amiben ismertettem Donáth korrekcióit, és valahogy úgy fejeztem be, hogy tisztelet azoknak, akik úgy helytálltak, mint Donáth. Úgy gondoltam, teljesítettem azt, amit Molnár Miklós Donáth nevében javasolt. Nem sokkal később Kende Péter, az akkoriban induló Magyar Füzetek szerkesztőjeként levelet kapott Donáthtól, aki őt az eredeti, teljes szöveg közlésére szólította fel. Kende azt válaszolta, hogy ezt nem tartja fontosnak, mert úgy érzi, hogy Méray elégtételt szolgáltatott Donáthnak. Megint azt hittem, hogy az ügy befejeződött. És akkor – több mint három évvel később – egyszer csak megjelent a Beszélő második száma, és ebben mégiscsak benne volt az eredeti szöveg. Kellemetlenül érintett, mert a párizsi Irodalmi Újságból viszonylag kevés példány jutott be akkoriban az országba, a Beszélőt sokkal többen olvashatták. Persze tudtam, hogy Donáth milyen fontos szerepet játszott a magyar ellenzék tevékenységében, és hogy a Bibó-emlékkönyv ügyében is milyen jelentős érdemei voltak. A publikálás után írtam egy levelet a Beszélő szerkesztőinek, amelyben ismertettem az előzményeket, hozzátéve, hogy Donáth ennek a majd’ négyéves ügynek a napirenden tartásával azoknak tett jó szolgálatot, akiknek feltehetően nem akart. A levelem – Molnár említett levelével és az egész Irodalmi Újság-beli cikkemmel együtt – megjelent a Beszélő 5–6. számában. Ezzel harmadszor is lezárulni látszott az ügy. Mégsem így történt. Tavaly januárban Amerikából dokumentumokat kaptam: Nagy és Donáth az utolsó szó jogán elmondott szavainak, Nagy Imre ítélethirdetés után elmondott szavainak és a június 9-i tárgyalási napról Donáth Nagy Imrével történt szembesítésének a szövegét. Témánk szempontjából ezek közül csak a szembesítés érdekes. Nos: itt van a fotókópia. A Fehér Könyvben közöltek szóról szóra megegyeznek azzal, ami a per jegyzőkönyvében áll. Ezek után nem egészen értem, hogy Donáth miért ment bele ebbe a vitába. Azt megértem, hogy a Szabad Európa közleménye rosszul érintette, de „verba volant”, mindez a rádióban hangzott el. Igaz, a könyvemben is benne van, de az sem terjedt százezres példányszámban.
Ezután értesültem arról, hogy készül a Beszélő Összkiadás, lábjegyzetekkel. Írtam egy levelet a Beszélőnek, és kértem, szíveskedjetek egy lábjegyzetben a következőket közzétenni: a Nagy Imre-per azóta tanulmányozható jegyzőkönyve szerint Donáth Ferenc rosszul emlékezett a perben tett vallomására. Talán valamilyen emlékezetkihagyásról lehet itt szó, vagy a kihallgatások során tett vallomásának és a perben tett vallomásának a különbözőségéről, mert az is elképzelhető, hogy a kihallgatások alatt még azt mondta, ami a tény volt, és a perben már azt mondta, amit a Fehér Könyv közölt. Tehát rendkívüli tapintatot és tartózkodó lábjegyzetet kértem, megírva azt, hogy itt most már nem egyszerűen egy polémiáról van szó Donáth és köztem, hanem egy történelmi tényről, arról, hogy ki írta valójában ezt a nyilatkozatot, és kinek milyen szerepe volt benne.
Visszatekintve
Beszélő: Valóban az Irodalmi Újságnak és az emigrációban kiadott könyveknek nagyon kevés példánya jutott be Magyarországra. A Szabad Európát viszont igen sokan hallgatták, százezrek, ha nem milliók. Abban a helyzetben, amikor éppen kezdett kialakulni Magyarországon egy ellenzéki mozgalom, melynek, kétségtelenül Donáth volt az egyik kulcsfigurája, ez a szöveg a Szabad Európában arról, hogy Donáth visszás módon viselkedett a Nagy Imre-perben – ma is úgy gondoljuk – nem volt szerencsés. Nyilván ezért kérte Donáth a levele közlését a Beszélőben.
– Említettem, hogy a rádió úgy szerződött velem, hogy azt választják ki a könyvből, amit akarnak. És mondtam, hogy megértem lélektanilag Donáth reakcióját, de a szövegét nem, mert, még ha reagált is rá, tehette volna másként, hiszen a tényeket ismernie kellett. Amikor a könyvem ’89-ben megjelent Magyarországon, ezt a részt kihagytam belőle. Donáth akkor már nem élt, senki nem vetette volna a szememre, hogy benne van, észre sem vette volna senki. Ezután kaptam meg az amerikai történész levelét, és a fotókópiát a per jegyzőkönyvéből. Ha még egyszer kiadnák a könyvemet – ez a veszély nem fenyeget –, most megint abban a dilemmában volnék, hogy visszaállítsam-e a párbeszédet.
Beszélő: Ezt az interjút is sokan kifogásolják majd. Hiszen ma sokan próbálják szembeállítani az utca forradalmárait a revizionistákkal, Nagy Imre körével, sőt magával Nagy Imrével is. Ma ’56 olyanfajta kisajátítása zajlik, mintha az a mai kormány szemszögéből kormánypárti forradalom lett volna.
– Mindenki úgy interpretálja ’56-ot, ahogy akarja, és minden egyoldalú interpretálás hamis. A Nagy Imréről írt könyvemben elmondtam, több mint harminc évvel ezelőtt, hogy ha egy revizionista kommunista feláll és azt mondja, ezt mi készítettük elő, és nekünk itt történelmi szerepünk volt, igaza van. Ha egy Mindszenty-hívő azt mondja, hogy nekünk itt történelmi szerepünk volt, igaza van. Ha azok, akiket ma pesti srácoknak mondanak, felállnak és kijelentik, hogy minélkülünk nem lett volna ’56, nekik is igazuk van. A szocdemeknek is igazuk van, a kisgazdáknak is, ha magukénak érzik ’56-ot. Minden demokratikus elemnek és minden aktív harcolónak igaza van. De ha valaki azt mondja, hogy csak ő csinálta, akkor nem mond igazat. Ez mind együtt volt ’56, és egyik a másik nélkül nem sokat ért volna.