Charles Gati az 1956-os forradalom átértékelésére vállalkozott, bár az általa használt terminológia némi bizonytalanságra utal. Az angol nyelvű kötet címében a „revolt”, azaz leginkább felkelésnek vagy lázadásnak fordítható szó szerepel, míg a fordító a már bevett forradalom terminust használja. Történészek általában ódzkodnak a „mi lett volna, ha” típusú kérdésfeltevéstől, de Gati számára, aki arra volt kíváncsi, hogy győzhetett volna-e a magyar forradalom, illetve ha igen, akkor milyen feltételek között, gyümölcsözőnek bizonyult ez a módszer. Dióhéjban arra jutott, hogy kevesebb több lett volna. Ha Nagy Imre ügyesebb politikus lett volna, és sikerült volna megtalálnia az arany középutat a radikális felkelők, illetve Moszkva szűkre szabott tűréshatára között, ha az Egyesült Államok kevesebbel is beérte volna, mint a Szovjetunió teljes visszaszorítása, akkor Magyarország, melynek Lengyelországgal ellentétben nem volt stratégiai jelentősége a birodalom számára, korlátozott pluralizmushoz és félfüggetlenséghez juthatott volna, bár nem tudjuk meg, Gati mit is ért e fogalmak alatt. Gati elismeri, hogy a forradalom leveréséért Moszkva viseli a felelősséget, kritikai tüze elsősorban mégsem a Kremlre irányul, hanem az impotensnek és cinikusnak tartott amerikai külpolitikára, illetve a forradalmi vezetőként szerinte kudarcot vallott Nagy Imrére. Könyvének nagy erénye, hogy rendkívül céltudatosan építi fel érveit, mondatról mondatra úgy építkezik, hogy eljusson az általa levont összegzéshez, ahhoz, hogy a forradalom nem volt feltétlenül bukásra ítélve. Állításait azonban olyan feltevésekkel igyekszik alátámasztani, amelyek közül néhány több ponton is megkérdőjelezhető. Másrészt maga sem tudja pontosan eldönteni, hogy a feltételezett siker esetén Moszkva mennyit engedett volna a pórázon.
Gazdag forrásbázisra épülő, az összetett és gyakran kényes kérdéseket középpontba helyező, mesterien felépített, bár helyenként didaktikusnak ható, könnyed stílusban megírt könyve mégis viszonyítási pontja lett a forradalom és szabadságharc egyetemes és hazai történetírása számára.
Gati érvelésének fontos eleme annak bizonyítása, hogy Magyarország a szovjetek szempontjából egyáltalán nem volt fontos, különösen nem Lengyelországhoz viszonyítva (melynek jelentőségéről a Szovjetunió számára nem kapunk képet, ezt az állítást Gati axiómaként kezeli). Ha ez igaz, akkor hihető, hogy az elszakadási kísérlet részben sikeres lehetett volna. E feltevések igazolásához korábbi munkásságára is épít, melynek alaptétele, hogy a sztálinista rendszer magyarországi meghonosítására az eredeti szovjet elképzelések szerint csak több évtizedes távlatban került volna sor, és csak az amerikai külpolitika (a Marshall-terv meghirdetése 1947 nyarán) miatt gyorsult fel a menetrend. Erre azonban nem sikerült meggyőző bizonyítékot felmutatnia. Gati Gerőt és Révait idézi, hogy a szocializmus megteremtése 1945-ben még nem volt napirenden, de tőlük található olyan idézet is, amely arra utal, hogy a proletárdiktatúra nyilvános elutasítását taktikai megfontolások indokolták. Anélkül hogy mélyebben belemennék ebbe a kérdésbe, csak egyetlen tényre utalnék. Rákosi Mátyás 1946-ban bejelentette az MKP KV plénumán, hogy az új irányvonalnak félre lehet tenni az addigi taktikázást, és kül-, illetve belpolitikai helyzettől függetlenül napirendre lehet tűzni a proletárdiktatúra megvalósítását. Hozzáfűzte, hogy a szociáldemokrata párt és az MKP egyesülésére a békeszerződések aláírása után sor kerül, akárcsak a Komintern újjáélesztésére. E bejelentést megelőzően írták alá a magyar–szovjet vegyesvállalatokra vonatkozó szerződéseket is. Nem véletlenül, hiszen a jóvátétel-fizetés, a szovjet gazdasági behatolás és a megszálló hadsereg fenntartásának eredményeként 1945 és 1956 között a Szovjetunió mai árfolyamon mintegy 1-1,5 milliárd dollárt vont ki Magyarországról. Vagyis a birodalom árát nem a Szovjetunió fizette, hanem Magyarország, illetve a többi, birodalmi szolgáltatásokat teljesítő megszállt ország. Magyarország szovjet gazdasági és katonai tér volt, ugyanis a szovjet hadsereg a mindenkori magyar hatóságok engedélye, ellenőrzése nélkül használhatta az ország területét, túlnyomórészt a magyar költségvetés terhére. Ehhez kapcsolódik az 1955-ös osztrák államszerződés, melynek eredményeként megszűnt Ausztria négyhatalmi megszállása. Ám ez nem föltétlenül növelte volna a magyar függetlenedés esélyeit, amint abban sokan reménykedtek, hanem akár csökkenthette is, hiszen Magyarország stratégiai helyzete felértékelődött, az Ausztriából kivont egységek egy részét is itt helyezték el. Ehhez a kérdéskörhöz kötődik, hogy Gati nem ad magyarázatot az általa irreálisnak nevezett gazdaságpolitikára. Rákosi visszaemlékezéséből tudjuk, hogy az esztelen nehéziparosítás nem kizárólag a sztálinizmus hűséges magyar követőinek rögeszméje volt. 1951-ben Sztálin a nehéziparosítás megháromszorozását követelte a harmadik világháborúra való felkészülés jegyében, ami nem arra utal, hogy szovjet szemmel Magyarország csak azért lett volna fontos, „mert a Kreml a szocializmus regionális egységét kívánta megvalósítani”. (209. o.) Bár Sztálin halálát követően a szovjet vezetés változtatásokat eszközölt a külpolitikában, a csatlósok birodalmon belüli helyzetén ez nem sokat változtatott. Erre utal az 1955-ös magyar–szovjet uránegyezmény is. Gati alábecsüli a magyar uránkincset, amelyet korabeli szakértők a világ egyik legjelentősebb tartalékának tartottak. Az uránt a szerződés értelmében egyedül a Szovjetunió vásárolhatta meg, az általa megszabott, a kitermelést sem fedező áron, úgy, hogy a beruházások oroszlánrészét a magyar költségvetés fedezte. A katonai beruházások, amelyeket Gati jogosan esztelennek tart, megint csak a szovjet birodalmi központ megrendeléseit tükrözték.
Érvrendszerének második pillére Nagy Imre politikusi kvalitásaihoz kapcsolódik. Igyekszik őszintén szembenézni Nagy Imre bonyolult személyiségének ellentmondásaival. Így Nagynak az NKVD informátoraként vállalt szerepével, vagy azzal, hogy olyan politikához adta a nevét az ötvenes évek elején, mellyel maga nem értett egyet. Gati bizonyítottnak veszi, hogy Nagy kapcsolatban állt a szovjet belügyi szervekkel, de azt nem, hogy jelentései több tucat, esetleg több száz elvtársának a bebörtönzését, kivégzését okozta volna. Röviddel ezután azonban már arról ír, hogy Nagy 203 emigránst jelentett fel a hatóságoknak, aki közül több tucat esett áldozatul a tisztogatásoknak. Gati szerint Nagy moszkvai évei alatt olyan magas beosztású szovjet funkcionáriusok támogatását szerezte meg, mint Mikojan és Malenkov, és Nagy későbbi karrierjének alakulását az utóbbi politikai sorsával hozta összefüggésbe. Hogy lehetett ilyen összefüggés, azt Urbán Károly már korábban felvetette. Gati úgy tudja, hogy számos társával ellentétben Rákosi azért nem tartóztatta le Nagyot, mert moszkvai patrónusai voltak, holott kettejük viszonya enyhén szólva nem volt felhőtlen. Gati érvrendszerének középpontjában az áll, hogy a moszkoviták kommunista hite vakká tette őket a valóság iránt, mert tiszta szívvel hittek a kommunista paradicsom ígéretében. De szíve mélyén Nagy még militáns sztálinistaként is más volt, és ez a mássága először miniszterelnöksége alatt nyilvánult meg. Gati Malenkov hanyatlásával, Rákosi ármánykodásával és egy osztrák–magyar–jugoszláv szövetség feltételezett veszélyével magyarázza Nagy 1955-ös leváltását, amit joggal nevez a szovjet vezetés végzetes hibájának. A hármas szövetségre vonatkozó feltevésről nem tár elénk a szerző bizonyítékot.
Nagy Imre szovjet értékelésénél én azt emelném ki, hogy a moszkvai vezetés szerint Magyarország nem veszélyeztethette a birodalom kohézióját. Szovjet (és amerikai) megfigyelők szerint Nagy gazdaságpolitikája kudarcot vallott. A mezőgazdasági termelés szinte minden mutatója csökkent, az ország aranytartaléka a töredékére olvadt a megnőtt behozatal finanszírozása miatt, eladósodottsága pedig vészesen megugrott nemcsak Kelet, hanem a Nyugat, sőt a legnagyobb ellenség, az NSZK felé is. Szovjet ésszel tehát Magyarország rés volt, nem bástya. Ennyiben tehát maga a miniszterelnök is hozzájárult politikusi sorsának rosszra fordulásához.
Gati nem rejti véka alá, hogy emberileg sokra becsüli Nagyot, de mint politikus kevésbé tartja tehetségesnek, mint lengyel elvtársát, Wladyslav Gomulkát. Kétségtelenül igaza van: Nagy történelmi pillanatot mulasztott el a forradalmi tömeg megnyerésére és a követeléseknek a reformok medrében tartására, amikor október 23-án elmondott beszédében képtelen volt megnyerni a hallgatóság rokonszenvét. Ennek, és a következő napok vacillálásának okát a politikai érzék hiányában, a kommunista múlt béklyójában keresi. Úgy érzem, Gati kiegyensúlyozott képet ad egy nagyon komplex történelmi személyiségről, de vannak nálam hivatottabbak arra, hogy az általa prezentált képről véleményt alkossanak. Annyi mégis megkockáztatható, hogy Gomulka könnyebb helyzetben volt. Lengyelországban nem történt szovjet katonai beavatkozás. Budapesten igen, mindössze néhány órával a fegyveres összecsapás kitörése után. Ez mindenképpen radikalizálta a követeléseket. Lehet, hogy nem a rendszer eltörlését, hanem annak reformját kívánta a többség, de a 16 pont olyan követeléseket is tartalmazott, amelyek Lengyelországban nem hangzottak el. A szabad választásokra vonatkozó követelést csak Gorbacsov fogadta el. Arról már nem is beszélve, hogy egy lengyelországi katonai beavatkozás mérhetetlenül kockázatosabb volt, mint a magyarországi. Nemcsak az ország és hadseregének méretei miatt, hanem azért is, mert okkal lehetett feltételezni, hogy ez a haderő nem nézne ölbe tett kézzel egy szovjet katonai beavatkozást. A két ország katonai párharcaiból pedig nem mindig az erősebb fél került ki győztesen. Még élénken élhetett a szovjet vezetés néhány tagjának emlékeiben, hogy a lengyel hadsereg Varsó alól szovjet területre kergette Tuhacsevszkij csapatait.
A legkeményebb bírálatot Gati az amerikai külpolitikának szenteli. Alaptézise, hogy egy mérsékeltebb, a realitásokat jobban figyelembe vevő politika sokkal eredményesebb lehetett volna, mint a valószerűtlen és maximalista „felszabadítás” erőltetése. Gati szerint az USA hazudott, amikor életben tartotta a magyarok reményeit a felszabadulásra, miközben erre semmilyen kézzel fogható katonai vagy diplomáciai előkészületet nem tett. Nézete szerint az amerikaiak képmutató és önámító politikáját egyedül a republikánus párt radikális jobboldalának a megbékítése motiválta. Elsősorban amerikai olvasóknak szánt könyvében nem is elemzi, miért nem avatkoztak be fegyveresen az amerikaiak 1956-ban, hanem azt feszegeti, hogy miért tettek úgy, mintha be akarnának avatkozni. Következtetése szerint mérsékeltebb politikával akár a hidegháborús szembenállás felszámolása is elérhető lett volna, de legalábbis nem vonták volna vissza a tárgyalásokra vonatkozó október 30-i döntést.
Gati meggyőzően érvel, számtalan bizonyítékot felsorolva állításai alátámasztására. Gondolatmenetének azonban szerintem vannak gyengébb láncszemei is, ezek megvitatásához érdemes végigkövetni az amerikai–magyar viszonyra vonatkozó részeket. Kár lenne vitatni, hogy nem Magyarország sorsa miatt voltak álmatlan éjszakái az amerikai vezetésnek. James MacCargar tevékenységénél azonban összetettebb kapcsolat állt fenn a két ország között. A későbbi csatlós államok közül Washington kettőben igyekezett legalább a nyugati befolyás minimumát megtartani: Magyarország és Csehszlovákia. Nem véletlen, hogy igyekeztek mérsékelni a magyar jóvátételi terheket, és elérni, hogy a magyar gazdaság talpra állítása az érintett nagyhatalmak megegyezéses politikája alapján történjék meg. Ennek jegyében fogant az a jegyzék, amelyet George F. Kennan, a hidegháborús amerikai politika szellemi atyja adott át Molotovnak 1946. március 2-án. Ebben az amerikai kormány az európai rekonstrukció érdekeire hivatkozva követelte, hogy a szövetséges hatalmak működjenek együtt a magyar gazdaság helyreállításában, és szűnjék meg annak szovjet kizsákmányolása. Ellenkező esetben, szólt a jegyzék, a Szovjetunió nem vehet részt az Egyesült Államok égisze alatt létrejövő nemzetközi gazdasági együttműködésben. Moszkva válasza a megegyezési szándék minimumát sem mutatta. Vagyis a lényeg nem az érdektelenség, hanem az, hogy Washington számára nem állt rendelkezésre olyan eszköz, amely a szovjet politikát térségünkben befolyásolni tudta volna. Sem akkor, sem 1956-ban. A másik nehézség pedig az volt, hogy a nyugat-európaiakat még annyira sem érdekelte a szovjetek által megszállt területek sorsa, mint Amerikát. Ez világosan kiderült, amikor Washington Kovács Béla, majd Nagy Ferenc ügyében keresett szövetségeseket. London világosan tudtul adta, hogy értelmetlennek látja a diplomáciai tiltakozást. Ellentétben Washingtonnal, Nyugat-Európa a kezdetektől a végéig nemcsak elfogadta a szovjet dominanciát Kelet-Európában, hanem a kontinentális stabilitás érdekében egyenesen kívánatosnak tartotta azt. Nagy-Britannia, az Egyesült Államok első számú szövetségese az 1956-os forradalom kudarcában és nem sikerében volt érdekelt.
Gati az első szerzőnek tartja magát, aki nem csak sotto voce bírálja az Egyesült Államok kelet-európai politikáját. Az feltétlenül igaz, hogy ő megy a legmesszebbre a bírálatában, bár nem ő az első, aki rámutat az amerikai politika cinikus vetületére. Amerika szerinte jobban hasonlított a „gonosz farkasra”, amelyik „dúlt, fúlt”, mint egy igazi szuperhatalomra. (76. o.) Gati szempontjából a hasonlat nem igazán találó, hiszen a mesében a gonosz farkas tényleg mindent megtesz, hogy elfújja a malac házát, csak nem sikerül neki, és a végén leforrázzák. Washington pont ezt a kellemetlen kimenetelt akarta elkerülni. Bár az Office of Policy Coordination elnevezésű szupertitkos szervezet célja felforgató hadműveletek megvalósítása volt a kommunista rendszerek aláaknázása céljából, de ilyenek megvalósítására kutatásai során a szerző nem talált bizonyítékot. Az is igaz, hogy az erre vonatkozó amerikai iratanyag döntő hányada még nem kutatható, és a magyar belbiztonsági iratok összeesküvésekre vonatkozó iratanyaga alapján mégsem zárható ki, hogy ezt az állítást a későbbiekben még módosítani kell majd. A Gati kérésére felszabadított CIA-iratokból kiderül, hogy a szervezet számára Magyarország a kevésbé fontos csatlós országok közé tartozott, és mindössze egyetlen ügynöke volt Magyarországon, de ezzel sem nagyon tudtak mit kezdeni. Nem volt sokkal eredményesebb a katonai hírszerzés, a Counter Intelligence Corps sem. Az általa toborzott ügynökök közül túl sok „nácibarát, analfabéta csirkefogó” volt, és csak kevés használható információhoz jutottak, mint például, hogy milyen rendszámtábla volt a szovjet és magyar katonai erők általuk megfigyelt járművein. (98. o.) Értő szem számára persze ez nem is volt annyira jelentéktelen, hiszen következtetni lehetett belőle az érintett fegyveres erők szándékaira. Talán mégis érdemes lesz egyszer valakinek a CIC tevékenységéről szóló „több tízezer” oldalon átrágni magát.
Gati szerint az amerikai kormányzat egy másodpercig sem gondolta komolyan a felszabadítást, mégis folyton ezt sugallta. Ezt a megállapítást annyiban módosítanám, hogy 1953 nyarán vetették el. Ekkor az elnök által elrendelt Solarium fedőnevű hadgyakorlat a Pentagon és a vezérkari főnökök véleményével ellentétben arra jutott, hogy a fegyveres felszabadítás megvalósíthatatlan. A kelet-berlini felkelés pedig meggyőzte az elnököt, hogy még nem érkezett el az ideje a szovjetek visszaszorításának. Eredetileg komolyan gondolták, hogy az európai status quo erőszakkal is megváltoztatható. Gati szerint nem is az volt a probléma, hogy az amerikaiaknak nem volt semmilyen konkrét tervük a csatlósok felszabadítására, hanem az, hogy úgy tettek, mintha lett volna. Másrészt nem mondtak le a kommunizmus visszaszorításáról sem. Így aztán az 1956-os válság idején elszalasztották a rendszer megreformálására kínálkozó esélyt. Meg kellett volna állni félúton, és a demokratikus átalakulás és teljes függetlenedés helyett a jugoszláv modellt kellett volna előtérbe helyezni. A szakítás azonban nem Belgrád, hanem Moszkva szándéka szerint történt. 1951-ben erre az amerikaiak is rájöttek, és ezért nem erőltették tovább a titoista „szakítást”.
Némi módosításra szorul az arra vonatkozó állítás, hogy Washington szóba sem akart állni Moszkvával a rendezés érdekében. Röviddel Sztálin halála után a State Department politikai tervező osztálya előállt az arra vonatkozó előterjesztésekkel, hogy Moszkva milyen feltételek teljesülése esetén egyezne bele megszállási övezetének finn típusú átalakításába. Ennek alapján az amerikai vezetés az 1955-ös genfi csúcstalálkozón felvetette, hogy tűzzék hivatalosan a konferencia napirendjére a kelet-európai országok helyzetének rendezését, amibe a szovjetek nem egyeztek bele. A Nemzetbiztonsági Tanács Kelet-Európára vonatkozó 1955. júliusi állásfoglalása pedig kifejezetten úgy szólt, hogy az ott érvényesülő szovjet ellenőrzés megszüntetése érdekében a háborút kivéve minden eszközt igénybe lehet venni, beleértve a Szovjetunióval folytatott tárgyalást is, és a megegyezés alapjául az osztrák államszerződés szolgálna. Bár egy 1956-ban keletkezett állásfoglalás ismét a felforgatásra helyezte a hangsúlyt, a tárgyalásos opció nem került le teljesen a napirendről. Időközben közeledés történt Washington és Budapest között a kereskedelmi kapcsolatok fejlesztése érdekében, és 1956 őszén a magyar pártfőtitkár meghívást kapott az amerikai választások tanulmányozására. Mindez nem történhetett volna meg, ha Washington eleve elzárkózott volna mindentől, ami a kommunista rendszerek felszámolásánál kevesebbet ígért.
Nem véletlen, hogy az elnök tanácsadója, Harold Stassen október 27-én meggyőzte Eisenhowert, hogy érdemes lenne osztrák típusú semlegességet javasolni a csatlósok számára. Október 31-én, vagyis a megszállásra vonatkozó szovjet döntés napján a Nemzetbiztonsági Tanács Tervező Bizottsága kölcsönös csapatkivonást javasolt a semlegesítés érdekében. Gati szerint az amerikaiak hinni akartak a szabadság vonzerejében, és abban bíztak, hogy nem kell erőt alkalmazniuk, mert az elnyomott népek felkelnek majd, és valamilyen módon győzelmet aratnak. Az amerikai politikai kultúrára jellemző diadalittas légkörben a részleges sikerre irányuló diplomácia háttérbe szorult. Nagy Imrét azonban nem azért utasították el, mert nem érdekelte őket a félmegoldás, hanem mert nem bíztak benne, és a vele kapcsolatos negatív álláspont csak november 2-án változott meg. Gomulkában viszont a nemzeti kommunizmus képviselőjét látták, és megelégedtek vele, a Nemzetbiztonsági Tanács indítványozta is amerikai–lengyel tárgyalások megindítását. Dulles október 27-i beszédét – melyben kijelentette, hogy Washington nem érdekelt Kelet-Európa függetlenségének helyreállításában, és nem tekinti potenciális szövetségesének – a Kreml megnyugtatására szánta: nincsen szükség katonai erőre, mivel Washington nem él vissza Moszkva szorult helyzetével. Dulles október 25-én azt írta, hogy a fegyvertelen magyaroknak minden hősiességük ellenére nincs esélyük a sikerre, a cél tehát a vérontás megakadályozása. Pontosan ennek az álláspontnak mondott ellent a SZER propagandája. Nemcsak Nagy Imre ellen foglalt állást, hanem még a magyar hadsereget is ellenállásra buzdította a győzelem reményben. Gati szerint a SZER washingtoni utasításra sugározta gátlástalan adásait, de erre nem szolgáltat bizonyítékot. Rámutat viszont, hogy a műsorkészítők nem sorolhatók be egyértelműen politikai hovatartozás alapján. Feltűnő, hogy Washington meg sem próbálta leállítani a harcra buzdító adásokat, holott 1953-ban a Radio Libertyt utasították, hogy ne buzdítsa harcra a németeket. Ez önmagában alátámasztja Gati állítását az amerikai politika cinikus vetületéről. A felkelők bátorításával a SZER közvetve siettette a szovjet beavatkozást, és ez kétségtelenül az amerikai politika belső ellentmondására utal. Nem támasztja alá azonban forrásokkal azt az állítását, hogy Washington csak a propaganda érdekében tűzette az ENSZ napirendjére a magyarkérdést.
Talán meglepő, de a szovjet pártelnökség vitáit rögzítő Malin-jegyzetekből kiderül, hogy a szovjet döntéshozók egyáltalán nem számoltak az USA, illetve a Nyugat várható álláspontjával. Máshol kell tehát keresni az intervenciót kiváltó okokat. Gati szerint az október 30-i kiáltvány új távlatokat nyitott Magyarország számára, bár hol osztrák, hol lengyel mintájú végkifejlet esélyéről ír. Szerinte két dolog történt, ami megváltoztatta a helyzetet, és beavatkozásra indította a korábban békés húrokat pengető szovjet vezetést. Az egyik a Köztársaság téri ostrom, amely a felkelők által elkövetett legsúlyosabb atrocitáshoz vezetett. Talán nem is annyira a lincselés, mint az a tény okozott ijedelmet, hogy a védők felmentésére érkezett magyar hadsereg tankjai is tüzet nyitottak a pártházra (mint később kiderült, tévedésből). Gati arról ír, hogy „zavartak és nyugtalanítottak az erőszak nap mint nap látott jelenetei. Noha szinte minden esetben a széthullott ÁVH banditáinak provokációi váltották ki az efféle túlkapásokat, a lámpavasra való felakasztásuk nem egyezett… elképzeléseimmel.” (21–22. o.) A kutatások mai állása szerint az ilyen jellegű túlkapások nem jellemezték a forradalmat.
A beavatkozás másik motívumaként a szerző a többpártrendszer Nagy Imre által bejelentett helyreállítását, a kommunista párt hatalmi monopóliumának megszüntetését emeli ki. Bár a Budapesten tartózkodó Mikojan áldását adta erre a lépésre, Gati úgy véli, hogy erre nem volt felhatalmazása. A későbbi fejlemények fényében nyilván igaza van. Szerintem nem elégséges a belső fejleményekre vagy az amerikai propagandára hárítani a leszámolás kiváltását. Én az egyiptomi válságnak tulajdonítok nagyobb jelentőséget. Gati hosszabban idézi Hruscsov 31-én elmondott indoklását. Ebben szerepel egy nézetem szerint fontos rész, miszerint szovjet tétlenség esetén az imperialisták „Egyiptomhoz hozzáadnák Magyarországot is”. Ugyanis a végzetes döntés napján, vagyis október 31-én kezdődött Egyiptom bombázása az angol és a francia légierő által. Nem véletlen, hogy másnap, azaz november elsején Bulganyin miniszterelnök a beavatkozást indokolva a megváltozott nemzetközi helyzetről beszélt. Hruscsov 1957 júniusában a központi bizottság előtt is összekapcsolta a szuezi háborút Magyarországgal: „az angol–francia–izraeli agresszió és a magyarországi puccs idején megakadályoztuk egy világháború kitörését.”
Nem hagyható figyelmen kívül, hogy bár a 30-i nyilatkozat a válság békés rendezését és a szovjet csapatkivonás reményét is magában hordozta, a fegyveres beavatkozás végig valószínű alternatíva volt, Hruscsov maga is felsorakoztatta a mellette, illetve az ellene szóló érveket. Tekintve, hogy a szovjet vezetés decemberben elzárkózott a magyar pártnak a többpártrendszer bevezetésére vonatkozó javaslatától, valószínű, hogy ebbe, mint ahogy Gati is feltételezi, novemberben sem egyezett volna bele. Márpedig a szabad választásokra vonatkozó követelés a 16 pont lényeges eleme volt, és Nagy ennek teljesítése nélkül aligha tudta volna a szovjet elvárásoknak megfelelően megszilárdítani a központi hatalmat. Ebben az esetben pedig Nagy Imrének nagyon kicsi volt a mozgástere attól függetlenül, hogy napokig nem állt a helyzet magaslatán. A forradalom részleges sikerének szabott feltételek aligha teljesülnek. Ezzel nem állítom, hogy minden eleve el volt rendelve. Azt azonban kétlem, hogy valaha megtudhatjuk, mi lett volna, ha nem jön közbe Szuez, ha Nagy Imre jobban értett volna a tömegek nyelvén, ha a Szabad Európa nem buzdít harcra. Elgondolkodtató, hogy Gomulka sikeresnek beállított Lengyelországa egyes külső szemlélők szerint már a hatvanas évek közepén sztálinistább volt, mint a kádári Magyarország. Gati szerint a forradalom nem hozott semmi eredményt. E következtetését nyilván rövid távra érti, hiszen 1956 tapasztalata és emléke egyszerre erősítette a nemzeti önértékelést és Magyarország külföldi megbecsülését. Aligha kétséges, hogy 1956 nélkül nem kényszerült volna rá az ország vezetése, hogy olyan reformokat hozzon, amelyek megnyitották az utat az 1989-es rendszerváltáshoz.
Mindezzel együtt az Elveszett illúziók külpolitikai üzenete világos és megfontolandó még akkor is, ha néhol vitatható. Olyan tükröt tart elénk, melybe minden érintettnek érdemes belepillantania.
Charles Gati: Vesztett illúziók – Moszkva, Washington, Budapest és az 1956-os forradalom. Budapest, Osiris Kiadó, 2006