A csecsen főváros, Groznij (neve is azt jelenti, „rettegett” város), szinte naponta tanúja az efféle terrortámadásoknak, különösen mióta Dzsohar Dudajev, az egykori repülőstiszt, akit mellesleg 1991 októberében népszavazáson választottak elnökké, április közepén bejelentette, hogy feloszlatja a csecsen parlamentet, elnöki kormányzást és kijárási tilalmat vezet be. A csecsen politikai ellenzék és értelmiség válaszul naponta megújuló tüntetéssorozatokat szervez, a parlament Dudajev ellen indított bizalmatlansági indítványa a csecsen alkotmánybíróság előtt hever, a csecsen ügyészség pedig, szintén a csecsen népképviselők keresete alapján, Dudajev s helyettese ellen indítható büntetőper lehetőségét mérlegeli. A televíziót Dudajev-hívő fegyveres osztagok őrzik, csak az elnököt támogató műsort közvetíthetnek, a kormánypárti Szabadság című lapon kívül minden sajtóorgánum be van tiltva. A Szabadság téren, a csecsen minisztertanács épülete tövében, a hírek szerint, Molotov-koktél-hegyek vannak felhalmozva.
Már amennyiben hírek kiszivároghatnak: a meggyilkolt újságíró, Krikorjanc, a szamizdatkorszakból fönnmaradt egyetlen politikailag nem elkötelezett orosz lap, az Ekszpressz Hronyika csecsen tudósítója ugyanis épp azért kapta a sorozatot, mivel egy angol tévéstábbal az ún. Dudajev-ügyről forgatott. A fegyver- és kábítószer-csempészettől, sikkasztásoktól, rablógyilkosságoktól bűzlő rémtörténetben, ugyane hírek szerint, az egész Dudajev-féle „elit” érintve van: a Koránra fölesküdött észak-kaukázusi elnök s az általa vezetett szeparatista mozgalom (Csecsen Össznemzeti Kongresszus) – egyes értelmezések alapján – ezért is nyerhette meg annak idején a népszavazást.
A szeparatizmus, az Oroszországi Föderációból való teljes kiválás ellen persze a Dudajevvel hajba kapott parlamenti csoportoknak sincs kifogása, az esetlegesen beavatkozó Oroszország elleni „szent háborúhoz” bármelyik pillanatban készségesen csatlakoznának: a „csecsen-ügy” ezért is tart mindenkit rettenetben.
Márpedig az oroszországi parlamentben és legfelsőbb hatalmi körökben jószerivel ez az egyetlen pont, amiben egyetértenek: nem szabad megengedni, hogy az Oroszországi Föderációból teljesen kiváljanak az egyre önállósodó köztársaságok, autonóm körzeteket és egyéb közigazgatási formációkat. Ám – s a helyzet ettől annyira abszurd, sőt, katasztrófával terhes – mindkét konfliktusban álló orosz hatalmi ág akkor kap támogatást a leszakadni vágyó perifériától, ha minél több kedvezményt, engedményt nyújt neki. Vagyis, egyebek mellett, segítséget az önállósághoz, a Moszkvától való „távolodáshoz”. Ezt a paradoxont az orosz parlamenti képviselők is érzik. Nem véletlenül jelentette ki egyikük a legutóbbi botrányos kongresszusok egyikén: „Oroszország sorsa a turkok kezében van” – nem épp bocsánatos, laza egyszerűsítéssel egynek tekintve minden népet, amelyik a stratégiai fontosságú kaukázusi hegygerinctől innen s túl él.
A kaukázusi kérdés pedig (melynek részletesebb elemzésére következő lapszámaink egyikében kívánunk visszatérni) a legfontosabb, mindenkit rettegésben tartó kérdések közé tartozik. Különösen Sevardnadze grúz elnök és Kravcsuk ukrán elnök áprilisi csúcstalálkozója óta: egymástól függetlenül több (oroszországi) lapban is híradások jelentek meg arról, hogy a meg-megújuló grúz–abház(–orosz) harcokban ukrán tankhajókból pótolják a grúz üzemanyagot.
Ukrajna más okokból is borzolja az oroszországi kedélyeket: nemrég jelentette ki, hogy a területén található összes atomtöltet éppúgy tulajdonát képezi, mint a Fekete-tengeri Flotta. A legfőbb kérdés az oroszok számára ebben a pillanatban mégis az, hogy saját „elöljáróiktól” mit várhatnak most, a „népszavazás” után. Amire a legfrissebb adatok szerint valóban elment a szavazók 62 százaléka. Még az is lehet, hogy ünneplőruhában, miként egyik napilapunk moszkvai tudósítója látta, csakhogy ez vajmi keveset jelent, jegyzi meg egy őslakos moszkvai kétkedő: az emberek cirkuszba is ünneplőruhában mennek.
- Külföld [6]