Egy hegynek akkor jó, ha nem ő a legkisebb, és nem is ő a legnagyobb. Mert ha ő a legkisebb, akkor nem nagy kunszt megmászni, és ezért összemocskolják. Ha pedig ő a legnagyobb, akkor nagy kunszt megmászni, és azért mocskolják össze. A serpaseregek évekig takaríthatják majd azt a sok tonna szemetet, amit a magasba törő reklámhordozók Sir Edmund Percival Hillary nagy mászásának negyvenedik évfordulójára felhordtak a Mount Everestre. Négy év múlva lesz negyven esztendeje annak, hogy Sir Edmund Percival Hillary elérte a Déli-sarkot. Ha Frici, a vállalkozó szellem nem lenne olyan sárbaragadt, akkor arra beszélné rá az ifjú zsemlegombolyító mestert, hogy most vegyen telket panziónak a Déli-sarkon, amíg olcsón adják. Azután az 1997-es sarki csúcsforgalomban bezsebelt extraprofitját fektesse bele a mélytengeri Mariana-árokba, mert 2000-ben lesz negyven esztendeje annak, hogy Jacques Ernest Jean Piccard lemerült oda. A tizenegyezer méter mélységben felhalmozott eredeti tőkével pedig koncessziót lehetne szerezni a nepáli királytól a Csomolungmán való guberálásra, mert hiszen 2003-ban lesz fél évszázada annak, hogy Sir Edmund Percival Hillary felcsimpaszkodott oda, ahol a zerge se jár.
Éljenek a vidrák, a bálnák és az ausztrál kormány!
Talán mégsem kellene mindenhova felmászni, lemászni és bemászni. A természetnek is joga van egy kis magánéletre, egy kis privát szférára. Igaz, hogy az állatvilághoz képest mi vagyunk kisebbségben, még csirkéből is sokkal több van, mint emberből, a kukacokról nem is beszélve, és rendben van, hogy ezért pozitíve diszkrimináljuk magunkat, de ennyire pozitíve már nem célszerű, ha még vannak terveink ezen a kék bolygón.
A múlt héten az osztrák Ottergruppe nevű szervezet vendégeként derék, hozzáértő fajtársaink áttekintették az európai vidra helyzetét, és megállapították, hogy az a leghelyesebb, ha felvásárolják és a természetvédők gondjaira bízzák a vidrák megmaradt élőhelyeit, a halastavakat pedig villanypásztorral védik meg a vidráktól, nehogy túlságosan elhízzanak a vidrák, és túlságosan lefogyjanak a halászok. A somogyi természetvédők az elmúlt években már vásároltak is vidralakta vizes területet.
Talán emlékszik még a kedves olvasó, hogy nem oly régen ingerült és felfegyverzett halászok lépték át – az adminisztratív formaságok mellőzésével – a magyar–horvát határt, és kegyetlenül lemészárolták a kárókatonákat, akik hozzájuk és a vidrákhoz hasonlóan módfelett kedvelik a halhúst. A magyar kormány akkor – a bimbózó magyar–horvát kapcsolatokra való tekintettel – igen visszafogottan reagált. A múlt héten viszont kiderült, hogy immár nem Horvátország egyes polgárai, hanem maga a horvát állam kívánja kivégezni nem csupán a kárókatonákat, hanem magát a Drávát, úgy ahogy van.
Lehetséges, hogy néhány miniszterünket szívesen elcserélnénk a horvátokéra, de a vízlépcsőre ácsingózó horvát környezetvédelmi miniszterre biztosan nem cserélnénk el Gyurkó János miniszter urat, aki az Új Magyarországnak adott pénteki interjúja szerint határozottan meg kívánja akadályozni, hogy az ország déli részén hétszáz kilométer hosszú bűzkorridort nyissanak az Olaszországból Ukrajnába és vissza füstölgő kamionhadaknak.
Legfeljebb arra az ausztrál tárcatársára cserélnénk el őt, aki a kormányával leállíttatott egy már megkezdett autópálya-építkezést a kis kontinens északnyugati részében, mert az út elpusztította volna több száz koalamackó élőhelyét. Az eukaliptusz-pusztítók élőhelyének 80 százalékát az elmúlt kétszáz évben már megsemmisítették – egyszer abba kell hagyni!
A norvég és a japán kormány azzal nyaggatja a Nemzetközi Bálnabizottságot, hogy újra bálnászni szeretnének. A bálnabizottság a múlt héten azt üzente nekik, hogy fityiszt az orrukra, legyen nekik elég annyi, amennyit illegálisan pusztítanak. Lesznek még az Úrnak engedetlen szolgái, kik rühellék a prófétaságot, kell nekik a környezetbarát vízijármű.
Ha már kormányférfiak cserélgetésének lehetőségét emlegettük, Meciar úrról is ejtenénk egy szót. Meciar szomszéd a washingtoni sajtóklubban azt mondta, hogy akkor leszünk jóban, ha jövőre lecseréljük a nacionalista kormányunkat. Mit mondjunk: lecseréljük mi szívesen, de igazán jóban akkor leszünk, ha a Meciar úr nacionalista kormányát is kicserélik valami jobbra.
A tigrinyák, a béke és a kukac
Ha beépülünk (ha beépülünk) a fejlett világba, azt majd abból vesszük észre, hogy oldódni fog az a mélységes közöny, amellyel a harmadik világ iránt viseltetünk. A pénteki lapokból kiderült, hogy egy ENSZ-tanulmány szerint életminőség tekintetében Magyarország 173 ország közül a huszonnyolcadik. Pénteken tehát még 145 ország volt alattunk, most viszont, kedden hajnali fél ötkor, amikor ezeket a sorokat írom, már 146 van, mert május 24-én, hétfőn az áprilisi népszavazás eredményeképpen függetlenné vált Eritrea, s hivatalba lépett a független ország első elnöke, Iszajasz Afeverki.
Eritreát egy évszázaddal ezelőtt gyarmatosították az olaszok, a második világháború után gyarmatosították a britek, néhány évvel később egy ENSZ-határozattal autonóm tartományként Etiópiához csatolták, hogy legyen a Júda oroszlánjának egy kis tengerpartja s egy kis kikötője. Júda oroszlánja természetellenes dolognak vélte, hogy birodalma északi határain a kopt helyett a muzulmán vallást gyakorolják, és nem amharául, hanem arabul, tigréül és tigrinyául beszélnek, s meg is tett minden tőle telhetőt annak érdekében, hogy ezt a természetellenes állapotot felszámolja. Mint tudjuk, a császártól sok minden kitelt, de Eritrea vallási és nyelvi közösségeit nem sikerült felszámolnia, csak az autonómiáját. 1961-ben egy tucat muzulmán kilenc karabéllyal elindította a szabadságharcot. A háború három évtizedében elesett kétszázezer ember, megsebesült félmillió, elmenekült egymillió, a lakosság harmada. Az eritreai háborúnak jelentős szerepe volt a császárság bukásában, még jelentősebb Hailé Mariam diktatúrájának bukásában. Miután Hailé Mariam is eltűnt a balfenéken, a független Eritrea kikiáltásának elvi akadálya már nem volt, csak gyakorlati. Az átmenet két évig tartott.
Csekélység. A nyugat-szaharai népszavazásról a Polisario tevésített gerilláinak több évtizedes harca eredményeképpen már 1988-ban megállapodás született, s talán jövőre sikerül megrendezni a népszavazást, feltéve, hogy addig kiderül: voltaképpen ki is szavazhat.
Kambodzsában már szavaznak. Kivéve azokat, akik északkeleten mészárolnak, akiket mészárolnak, és akik félnek. Aztán vagy a mészárosok jönnek végrehajtó hatalomnak vagy a vietnami seregek, vagy mindkettő, vagy a választások győztesei. Mert azért ez is egy lehetőség. Hogy béke lesz. Hogy egy kicsit több helyen lesz béke. Meg vidra. Meg bálna. Meg koala. Meg kukac.
- A hét üzenetei [6]