Az elhagyott rendszerváltás

Kiss Viktor [1]

A politikai elitek önmagukba fordulása

A rendszerváltás első évtizede valószínűleg úgy vonul majd be a történelemkönyvekbe, mint az értelmiségi szekértáborok harcának korszaka. A társadalomtudomány és a közgondolkodás máig adós, hogy magyarázatot adjon ennek okaira, de a következményt, a magyar politikai szféra torz átideologizálódását nap mint nap tapasztalhattuk az elmúlt években. Schlett István mély éleslátással állapítja meg a rendszerváltás hajnalán, hogy óriási veszély lappang abban, ahogy az új eliteknek semmijük nincsen, amit a rendszerváltás nagy közös kalapjába dobhatnának, csak évtizedes kulturális sérelmeik és elfojtott ambícióik. És valóban: az átmenet során kiépülő „szekértáborok” elsődleges célja nem is lett más, mint hogy saját normáikat és gondolkodásmódjukat, kérdésfeltevéseiket és sorsválasztásaikat ráerőszakolják a politikai valóságra. A politikai elitek ezért távolodtak el végletesen a társadalom valódi problémáitól, ezért váltak képtelenné az együttműködésre, ezért teremtettek olyan hangulatot, mintha a választások polgárháborús téttel bírnának.

A 2002-es és 2006-os választások után végérvényesen eldőlni látszott: az egyes blokkok közötti törésvonalak nem program- vagy rétegszerveződési alapon rendeződnek újra, hanem megmarad a politika alapvető szimbolikus és kulturális megosztottsága. Mára kiderült: ez inkább csapdahelyzet, mint a sokak által várt konszolidációs folyamat egyik tünetjegye. Az „őszödi beszéd” minden korábbinál tisztábban világított rá arra, hogy a másfél évtized alatt kialakult helyzet árnyékában nincs esély pragmatikus és haladó elemek beemelésére, egyetlen politikai oldal sem elégedhet meg pusztán azzal, hogy távol tartja az ideológiai konkurenciát: saját kulturális pozíciójának és ideológiájának ellentmondásosságával is szembe kell néznie.

A „hazugság kényszerének felszámolása”, a „korábbi megélhetési-politikusi technikák átmeneti felfüggesztése” vagy éppen a miniszterelnöki program alternatívamentességének tétele nem azért került előtérbe a kormányfő beszédében, mert etikai, hanem mert politikai megújulást látott szükségesnek. Gyurcsány Ferenc számára a balliberálisnak nevezett út gátja már nem a jobboldal léte vagy részleges befolyása a társadalom életére, hanem magának a balliberális oldalnak a belső meghasonlottsága, amely miatt az képtelen valódi, a korszükségleteknek megfelelő radikális reformprogramok végigvitelére és felvállalására. Vagyis Gyurcsány kinyilvánította, hogy az eddig dédelgetett protoideológiából, azokból a normákból, beidegződésekből és retorikai toposzokból, amelyek ezt az oldalt kimondva-kimondatlanul összetartották az ellennel szemben, nem vezet út semerre, csak egyre inkább önmagába.

Ebben pedig még akkor is igaza lehet, ha az általa kínált és kikényszerített megoldás, a szocialista szekértábor teljes szakítása szociokulturális és ideológiai beidegződéseivel és tradícióival nem lehetséges és nem elfogadható az MSZP és holdudvara, valamint törzsközönsége számára. A „leleplező aktus” után pár pillanatig úgy tűnt, elengedhetetlen a politikai elitek befelé fordulása. 2007 tavaszán már tudjuk: a szekértábor-logika, a hatalomtechnikai rutinok és a status quo fenntartásában érdekelt személyes és csoportambíciók erősebbek bizonyultak – és ebben bizony a kamarillapolitizálás felé nyitó miniszterelnök is egyre többször osztozik sajátjaival. A titok, amelyet a trágár szavak napvilágra engedtek egy pillanatra, újra a mindennapi szó- és sajnos baseballütős csaták ködébe veszett.

A balatonőszödi beszéd után kialakult új politikai szituáció legfőbb sajátossága, hogy az egymást követő aktuálpolitikai események hatására nem a szembenézés véghezvitele, hanem elodázása történik. A miniszterelnök javaslatai még saját pártjában sem aratnak osztatlan sikert, kritikusai (például az örök pártellenzéki Krausz Tamás) éppen a „jobboldali” politikai múlttal való megbékélést, a romantikus baloldali értékpozíció felfüggesztését, a kádári nosztalgikus attitűd kiiktatását és a végletekig széles alapon megvalósuló belső pluralizmus felszámolását támadják, ami nélkül szerintük nincs MSZP (a tagság pártjaként) – hiába mondja Gyurcsány, hogy ezekkel meg nincs MSZP (kormányzó reformpártként).

Hasonló módon követelik a jobboldalon belül egy megújulást sürgető platform nevében éppen a nacionalizmus, az antikommunizmus, a polgári giccs- és magaskultúra és az antiliberalizmus, az orbánizmus beidegződéseivel való szakítást – s éppen így válaszolja ezeknek a hangoknak a „tábor” ma már a teljes reakcionizmus magabiztosságával, hogy ezek nélkül nincs Orbán Viktor. Még ha Solymosi Frigyes, Debreczeni József, Gorka Sebestyén vagy Stumpf István vissza is vághat azzal, hogy ezekkel meg nincs választási siker. A politikai elitek befelé fordulása mégis letagadhatatlan tény: mert akármennyire is nem akarnak tudomást venni róla, saját belső kulturális meghasonlottságukat valamilyen módon kezelni kell – s bizony nehéz ma eldönteni, mi a veszélyesebb, ha ezt a szembenézés nevében teszik, mint Gyur­csány, vagy a struccpolitika nevében, mint Orbán, vagy éppen önmagukat az egész „kisszerű csetepaté” fölé pozicionálva, mint a liberálisok.

Két királlyal nincsen matt

A gyurcsányi politika hatására kialakult helyzet kapcsán gyakorta teszik fel elemzők azt a beugratósnak szánt kérdést, vajon Magyarországon politikai, gazdasági vagy morális válság van-e – esetleg mindhárom egyszerre? Meglepő, hogy milyen kevesen merik erre azt válaszolni, hogy bizony politikai, amely gazdasági és társadalmi válság szélére sodorta az országot. A költségvetési megszorítások és az államháztartás kiigazítása, a konvergenciaprogram elfogadása, a befektetők bizalmának visszanyerése és a magabiztosság sugalmazása a gazdaság helyzetén segíthet – a balliberális hozzáértők szerint ezen már túl is vagyunk. A reformok során keletkező társadalmi konfliktusok enyhíthetők, a politika megtisztítására tehetők lépések, a reformok sikere pedig igazolja a választók egyszeri, szükségszerű becsapását – ezt próbálta meg Gyurcsány elmondani az elmúlt időszakban; s e mellett is felsorakoztathatók józan érvek. De mi lesz a politikai válság felszámolásával? Ennek előfeltétele ugyanis nem egyszerűen az egyes blokkok identitásának felülvizsgálata volna, amely egyenértékű a saját értelmiségi szekértáboraiktól való részleges elkülönüléssel és feladatmegosztással – ez a szocialista-liberális oldalon spontán módon bizonyos mértékig már előrehaladott folyamat –, hanem elengedhetetlen és megkerülhetetlen volna hozzá az is, hogy szembenézzünk a jelenlegi politikai válság alaptermészetével is.

A válság, amely Magyarországon 2006 végére kialakult, elsősorban reflexiós válság. Vagyis a három nagy kulturális beállítódás – a liberális, az MSZP-s és a jobboldali – elvesztette azon képességét, hogy egy kikristályosodott kormányzati-politikai akaratra adekvátan reagáljon, hogy azt közvetítse a társadalom felé, vagy éppen az ellenreakciók között szelektáljon, és képviselje azokat a hatalom irányába. Valójában nem történt más, mint hogy a politikai-értelmiségi elitcsoportok 1995 és 2006 között elhitték, hogy ők a környező valóság kizárólagos formálói, s ezzel már akkor sem képesek szakítani, ha a társadalmi folyamatok vagy éppen az aktuálpolitika történései erre kényszerítik őket. Imádott ellentmondásaik nemcsak részévé váltak lényüknek, de alkalmatlanná tették őket arra is, hogy döntési helyzetekben reagáljanak. A politikai akaratképzés centruma ebben a helyzetben szinte korlátlanul a kormányzati szegmensbe csúszik át, egyszereplős helyzetet biztosítva a miniszterelnök számára, aki a perszonalizált politika modern marketingvilágában joggal hivatkozhat arra, hogy ő viszi a hátán a szekeret. A szakpolitikák, a pragmatikus programok, a stratégiai és válságkezelő intézkedéscsomagok, a rendszerreformokat alakító jogi környezet kialakítása, a reálpolitikai kezdeményezés a vezető privilégiuma lesz, amit csak igazolni kell a szekértábor számára – amely a párt, az elkötelezett értelmiség, a törzsszavazók mélységes rezignációjával és megváltásra való várakozásával párosul, akik egy egészen másik társasjátékot játszanának, ha nem untak volna maguk is bele. Orbán és Gyurcsány legyűrte az egész politikai mezőnyt. Elfelejtve, hogy ha a sakktáblán csupán két király van, ott nem lehet mattot adni. A helyzet paradoxona, hogy az MSZP bénultsága a „progresszió”, a jobboldalé a „konzervativizmus” és a liberálisoké a „globalizáció” kulturális komponensével kapcsolatban csak ront ezen az állapoton, miközben a „vezérek” ténykedése a magyar politikai elit egyetlen problémáját sem oldja meg, egyetlen ellentmondását sem segít áthidalni. Hiszen szekértáboraik a lehetetlent követelik tőlük: képviseljék azt, amit ők már képtelenek képviselni.

A szocialisták ellentmondása: modernizáció és baloldaliság

A szocialisták esetében a gyurcsányi politika sajátos kényszerhelyzetet okozott. A magyar baloldal elkötelezettsége a modernizáció iránt (vö.: Pokol Béla hajdani monográfiája) a rendszerváltás első szakaszában azért nem jelentett problémát, mert az átmenet maga is egy modernizációs folyamatot jelentett, amely a Nyugathoz való technikai, fogyasztási, nemzetgazdasági felzárkózást ígérte. Ennek csak negatív társadalmi hatásait kellett (volna) tompítani – ezzel újratermelhetőnek látszott a modernizáció=baloldaliság kádári tétele a modernizáció+baloldaliság tézisében. Gyurcsány programja azért jelent fordulatot, mert szakít a felülről irányított csatlakozás és hátrányledolgozás tradíciójával a baloldalon – anélkül hogy megnyugtató választ adna azokra a problémákra, amelyek ennek hatására jelentkeznek. Ezáltal olyan új baloldali problematika keletkezik, amelyet nem lehet megoldani a régi képletek „átfogalmazásával”.

A modernizáció gyurcsányi programja arra építi progresszivitását, hogy felbontja a társadalmi-gondolkodásmódbeli elmaradottságokat, rákényszeríti az állampolgárokat a nyugati habituspolgár szerepei­nek felvállalására. A folyamat során nem lehet baloldalinak lenni, ha utána egy olyan társadalmat akarunk, amelyben értelmesen felvethető a baloldaliság kérdése. Ezt jelenti az esély és az alkalmazkodás középpontba állítása. Ez a haladó mozzanat azonban kétségkívül ellentmondásos, hiszen azok, akik sikeresen alkalmazkodnak, nyilván előnyhöz jutnak azokkal szemben, akik nem – még ha a baloldali kormány utóbbiakról nem is mond le. A szocialista párt, amely eddig abszolút egyenlőtlenségekben gondolkodott, és ezeket próbálta elkerülni a polgárosodás időszakában (például a mélyszegénységet, a gyerekéhezést, a leszakadást), az új politikai felállásban olyan viszonyok között találja magát, amelyek a haladás nevében a relatív egyenlőtlenségek rémével fenyegetnek.

A feladvány szinte megoldhatatlan: jobboldali modernizáció során kiépülő „igazságtalan” társadalom termelhet-e elégséges „baloldali” lehetőséget? Milyen jobboldali társadalomszerkezetet akarjon egy, a baloldali modernizációról lemondó irányzat? A szocialisták szociokulturális alapmeghatározott­ságának részét képező romantikus baloldaliság az átmenet szörnyűségeit támadta egészen a rendszerváltás kezdete óta. Ha azonban az eddig „ne továbbokban” gondolkodó beállítódás a gyurcsányi re­formokat húzó és azokból nyertes rétegek tartós előnyeit megkérdőjelezi, azzal romantikus antikapitalizmusba csap át. Hiszen akkor a kapitalizmus nem más, mint jogtalanul és igazságtalanul szerzett előnyök kihasználása a lejjebb lévők kiszipolyozásával – ez a nézet az EU-ban nyilván nem kormányképes. Ha ellenben – elfogadva a kedvezményezettek és sikeresek megugrását – lemond arról, hogy ezeket támadja, és megmarad az abszolút egyenlőtlenségek problematikájánál – amelyet egykor egy defenzívában levő társadalom viszonyaira fejlesztett ki 1989 és 1994 között –, azzal lehetetlenné válik számára, hogy a jövő Magyarországának strukturális igazságtalanságait és kulturális-ideológiai ellentmondásait képviselje, hiszen azokat maga okozta a haladás egy sajátos „globalizációs”, „nyugatos” és „modernizációs” ideológiájának nevében.

Gyurcsány bizonyára alappal ígérheti: ha az ország előrelép az alsóbb rétegek mindennapi konzervativizmusának letörése által – és biztonságérzetük, anyagi helyzetük, társadalmi eligazodási képességük, demokratikus jogaik és öntevékenységük átmeneti aláásásával – olyan társadalomhoz jutunk, amely sokkalta hatékonyabban tud segíteni nekik, vagy gondoskodni róluk. Igen ám, csak ennek az ára a kulturális és anyagi különbségek, az integrálódottsági és globalizálódottsági mutatók, az esélyek közötti drasztikus szakadékok kialakulása lesz még akkor is, ha az alsó határok felfelé tolódnak el. A relatív lemaradás, a relatív szegénység és kulturálatlanság pedig – szociológusok tudják jól – könnyen válhatnak egy új korszak alapvető igazságtalanságaivá, amelyen azután egy „konszolidált társadalom” már nem is akar változtatni – jó példa erre éppen az a Nagy-Britannia, amelyet oly hevesen tanulmányoz a miniszterelnök. (Ezért lehet, hogy Gyurcsány innen nézve baloldali reformer, de például a Socialist Worker vagy a Guardian hasábjairól nézve csak jobboldali hatalomtechnikus.)

A konzervativizmus ellentmondása: egy kényszerházasság tarthatatlansága

Az 1989 utáni világ egy rendszerváltás politikai környezetében minden releváns politikai erő számára arról kellett szóljon, ami következik; így a védelmezni való világ helyett egy konzervatívnak be kellett érni annak utópiájával. A hazai jobboldalnak az előző évtized végére azonban szembe kellett néznie azzal, hogy a „konzervativizmus” aktuálpolitikai megjelenítése már nem helyettesíthető reakciós-romantikus kulturális-történelmi víziókkal. A kilencvenes évek delelőjére világossá vált: a nemzeti-polgári beállítódás, a régmúlt és a tradíció politikai képviselete egy más jelenben csak úgy fenntartható, ha eközben egy olyan politika veszi kezdetét, amely nem a konzervatív értékek közvetlen megvalósítására törekszik a szekértábor-logika mentén. Hanem pusztán kedvező helyzetet teremt a posztkommunista Magyarország nemzetközi integrációja, gazdasági fejlesztése és társadalmi átrendeződése kapcsán a „habituskonzervativizmus” számára. Orbán Viktor 1998-ban felismerte, hogy a hazai jobboldal csak úgy erősödhet meg, ha jövőképében (és csak ott) egybe tudja olvasztani a „nemzeti oldal” törekvéseit a választópolgárok többségének egészen más kulturális alapokon nyugvó, ám mégis „európai”, „polgári”, „fiatalos”, „nemzeti értékek iránt nyitott” ambícióival. A „polgári Ma­gyar­ország” programjának kudarcát nem is az idézte elő, hogy a klasszikus nagypolgár (Márai), a civil polgár (az átmenet hősei) és a gazdasági polgár (Széles Gábor és társai) portréit nem tudta párhuzamosan magasba emelni, hanem, hogy saját szekértábora folyamatosan kikövetelte a saját jussát, ezzel lebénítva és átideologizálva az alapvetően pragmatikus gyökerű orbáni modellt.

Gyurcsány Ferenc 2004-es hatalomra kerülése egészen új szituációt teremtett számukra. Gyurcsány egyszerre kívánta felbomlasztani a posztkommunista magyar rögöt – amelyet például Hofi Géza személyében úgy gyűlölt a Sándor György-fan konzervatív oldal –, és egyszerre kívánt egy olyan társadalomképet, amely gyökeresen szemben áll a harmincas évek kultúrnemzeti és történelmi nosztalgikus törekvéseire reflektáló hazai konzervativizmussal. Orbán azzal találta magát szemben, hogy a kormány politikájával elsősorban elégedetlen rétegek – a panelproliktól a vidéki suttyókig – azok a csoportok, amelyek nem egyszerűen soha nem támogatnák mindazt, amiről a ha­gyományos jobbos szekértábor álmodik – de nincs is helyük egy olyan országban, ahol a konzervatívok normái egyáltalában értelmesen felvethetők. Ezt látványosan be is bizonyították a kettős állampolgárságról szóló népszavazáson. Őket fel lehet sorakoztatni az EU-ellenes, globalizációt nemzeti alapról támadó, tőke- és multigyűlölő politika mellett, de velük pozitív értelemben még pragmatikus közösség sem lehetséges.

A konzervativizmus a XXI. század elejére rendkívül ellentmondásos helyzetbe került Magyar­országon: azt a status quót kellene védelmeznie, amely még a reformok előtt létezik, hogy azután az átalakulást – amely egy elfogadhatatlan kultúr- és társadalomkép ellenében hadüzenet az 1989 előtti világlátásnak – a számára kívánatos irányba vihesse véghez. Ellenzékiként azonban olyan társadalmi csoportok elégedetlenségét kellene meglovagolnia, amelyek hosszú távon nem lehetnek szövetségesei. A hazai jobboldal annyira vágyott „habituskonzervativizmusa” („a beérkezés”) ebben a helyzetben nem működhet, hiszen most Gyurcsánnyal szemben a némaságba burkolózó posztkommunista Magyar­országot kellene védelmezni, amely úgyis szalad Horn Gyula kebelére, ha úgy hozza az idő. Ráadásul a legkisebb kezdeményezést is megfojtják az árpádsávos, turulos, sámános szekták, amelyek igyekeznek rátelepedni minden szimbolikus gesztusra vagy politikai tömegakcióra. Orbán Viktor „permanens jobboldali forradalma”, az „új többség” programja iránt elkötelezett szavazók jelenleg kevesen vannak ahhoz, hogy a kormányt elüldözzék, hogy visszaszerezzék a politikai akaratképzés lehetőségét (hogy Orbán újra megpróbálhassa a polgári trükköt), ráadásul az októberi-februári események megmutatták: a polgári oldal nem az ő reményük. Orbán végig arra építette hívei identitását, hogy a jobboldal hívei „különbek”, mint a másik Magyarország. Hogyan adagolhatná be híveinek, hogy ők tulajdonképpen természetes szövetségben vannak Kádár népével Gyurcsány ellen? A konzervatív ellentmondás egyben az évszázados elitista népiességnek a próbája is: a végzetesen elbutított és elállatiasított kisemberért való aggódás mehet-e odáig, hogy a jobboldal az ő pártjuk le­gyen? „Konzervatív habitus” és „konzervatív kultúr-utópia” képviselete nélkül csak a jobboldali populizmus marad; maga alá temetve a valódi megoldás lehetőségét.

A liberálisok ellentmondása: a Nyugat, ami nem minket vár

1989 táján úgy tűnt, mintha a hazai liberálisok úgy gondolnák, elég lesz nekünk, ha egyszerűen mindent lemásolunk, ami „Nyugaton” van. Az ötletes riposzt erre az volt: lehet, hogy sikerül is mindent lemásolnunk, csak mire ezzel végzünk, addigra a Nyugat már egészen máshol fog tartani.

A liberális integrációs politika reménytelenségét illusztráló hajdani gondolat mintha újra aktuális lenne a XXI. századi globalizációval birkózó liberális szellemi elitekkel kapcsolatban. A végérvényesen megcsömörlött liberális politika újraélesztése egyáltalán nem tűnik könnyű feladatnak. A rendszerváltás tematikája kimerült – de a holnap problémája lehet, ha a liberálisok belefutnak abba az ellentmondásba, amely jelenleg még a gyurcsányi politika hátterében lappang. Az MSZP „hallgat” a jövő Magyar­or­szágának strukturális problémáiról, melyek növelni fogják a regnáló kormányzattal szembeni ellenérzéseket. A liberálisok viszont ugyanígy érzéketlenek a globális világrend rövid távon várható válságjegyeivel szemben. A liberálisok ma éppen úgy problémamentesnek hiszik új divatszavaikat, mint annak idején a szabadság, a minimális állam, a multikulturalizmus, a tolerancia, a kisebbségi kérdés vagy éppen az emberi jogok fogalmait. Most a liberálisok – Gyurcsány első számú szövetségeseinek egyikeként – a globális kihívásokhoz való alkalmazkodás nevében lépnek fel, és egy szép, új világot ígérnek egy sikeres ország számára. De fel van-e készülve az új igazodási pontokat találó liberális szubkultúra azokra az ellentmondásokra, amelyeket a szabadverseny, a globális tőke eluralkodása, a politika menedzserfelfogása, a globális környezetszennyezés, a további privatizáció, a szociális védőháló leépülése, a versenyerkölcs, a nemzetközi konfliktusok szaporodása, az amerikanizálódás vagy éppen az állandó alkalmazkodást követelő kiszolgáltatottság okoz a félperiférián? Számot vet-e ennek a világrendnek a megoldatlan problémáival? Azzal, hogy esetleg már régen „meghaladott” és „tarthatatlan” lesz, mire mi csatlakozunk hozzá? A gyurcsányi úton rohanó MSZP és a globálliberális ideológiát szolgaian másoló SZDSZ országlása után kialakult társadalomban marad-e esélye, lehetősége és hitele ezeknek a pártoknak és szekértáboraiknak baloldali válaszok megfogalmazására? A „nincs más választás” politikái és a liberális utópiák világai meddig tarthatók egyensúlyban? A globalizáció korának kihívásai a liberálisok oldalán 1989 után másodszor is újratermelni látszanak az évszázados meghasonlottságot: a hazai provincializmus és visszamaradottság viszonyai közül kitekintve fénylő paradicsomnak látszik mindaz, ami semmivel sem kevésbé ellentmondásos. A „nyugatosság” elkerülhetetlen, leszakadásunk ellenszere és esélyeink egyetlen forrása – s ezért nem lehetséges szembenézni azzal, hogy merre is tart az a világ, ahová rohanunk.

Mindez persze ma még sok tekintetben a jövő nagy kulturális ellentmondása inkább – és most sokkalta fontosabbnak tetszenek azok, amelyek napi politikánkat közvetlenül ellehetetlenítik. A saját kulturális ellentmondásaikban vergődő politikai elitek 2006 után mintha véglegesen szakítanának mindazzal, ami a rendszerváltás idején legitimálta törekvéseiket. Jelesül a „nép” képviseletének plebejus eszményével – amely persze annyi forrásból táplálkozik régiónkban. Emlékezzünk vissza: a liberálisok „civil” érvelése azon alapult, hogy a társadalom a hatalommal szemben valahol összeér a nyilvánosság, az ellenzékiség és a részvétel szintjén – s akár a demokratikus ellenzék, akár a Charta időszakára gondolunk, mindenik előfeltételezte, hogy a társadalom véleménykompromisszuma mögötte áll. Idézzük csak fel: a hazai új jobboldal Bíró Zoltán „harmadik utas”, Csurka „népi” és Antall „nyugodt erőre”, Csengey Dénes „szociális piacgazdaságra” alapozó téziseiből született, valamifajta organikus egységgondolatból a társadalom többségével kapcsolatban, valamifajta autentikus társadalmi modell és hatalmi-politikai ethosz igényéből. Ne felejtsük: a rendszerváltás viharában edződő baloldal szintén a „kisember” és a „nagypolitika” közötti közvetítésre és persze az előbbi képviseletére vállalkozott, büszkén hirdetve saját balos társadalmi bázisát, s persze elrejtve azt, amit a közvélemény-kutatások valójában mutattak. Ha innen nézve most 2006-ra vetünk egy pillantást, a kép lehangoló. Gyurcsány a progresszió paradoxonában vergődve éppen a népet akarja „átnevelni”. Or­bán a konzervativizmus ellentétéből csak az elitizmust és messianizmust palástoló populizmusban talál menedéket, plbejus politikája nem elitváltási, csupán kormányváltási igényt takar. A liberálisok pedig ingadoznak a „rendszerváltás megvalósult programjának” további képviselete (amit már a társadalom sok szempontból túlzásnak tartana minden bizonnyal – vö.: cigányok, zsidók, melegek, nők stb.), illetve a globálkapitalizmus apologetikája között, amelyet szintén csak bizonyos társadalmi osztályok támogatására lehetne alapozni a többséggel szemben (vö.: 8-10 százalékos álom). A politikai elitek elitpolitikája és a választói identitások között már csak a választási kampányok, a perszonalizált és bulvárpolitikusi imázsok és a demagóg ígéretek „közvetítenek”. Nem akarnak többé társadalmi bázist szerezni programjuknak, megelégszenek az ügyesen megdolgozott szavazóbázisokkal. Mindez rettentő posztmodern és nyugati volna – ha eközben a háttérben nem dolgoznának a régi sakkpartik megnyerésén az elaggott szekértáborok és lánglelkű újítók.

Az elveszett rendszerváltás tere

A Fidesz-frakció kerítésbontási akciója a legjelentősebb politikai akció volt a rendszerváltás óta, pedig olcsó gyerekcsínynek indult csupán. Mint cseppben a tenger, mutatja, mit is tervez a jobboldal vezére a következő három évben. A politológus guruk többnyire az eddigiek sorába illő aktuálpolitikai utcaszínházként értelmezték a történteket. Meg is magyarázták az okát: a miniszterelnök megpróbálta aprólékosan a közvélemény elé tárni és megokolni reformjavaslatait, mire Orbán kitalálta a kordonbontó akciót, hogy magához ragadja a „kezdeményezést”. Ebben persze feltehetőleg igazuk van. Mindehhez azonban nem árt hozzátenni: az elmúlt hetek eseményeinek a mindennapos bozótharcokon messze túlmutató társadalmi-politikai következményei lehetnek, hiszen olyan politikai-ideológiai közeg kialakulásához járulhatnak hozzá, amely véglegesen szakítást jelent a rendszerváltás ethoszával. A Szabadság tér, a Kossuth tér, a Hősök tere rövid úton elvezet bennünket arra a sivár placcra, amelyet bízvást nevezhetünk majd az elvesztett rendszerváltás terének.

A korábbi miniszterelnök „jobboldali populizmusa” valójában minimális rokonságot sem mutat a fasizmus bármely formájával. Sokkalta inkább abból a reálpolitikai felismerésből táplálkozik, hogy éppen Orbán maga (és az őt támogató százezrek) a legfőbb gátjai annak, hogy a Fidesz pragmatikus, a választói többséget célzó politikára váltson, amely lemond a „nemzeti sorskérdésekről”, és a szakpolitikák, a közgazdasági következetesség és a megfelelően csomagolt programok irányába indul el. A hajdani aranyszájú vezér tudja: erre ő alkalmatlan. Ebben a helyzetben nem tehet mást: olyan politikát kell felvállalnia, amely fenntartja a jobboldal kulturális egységét (akár azzal is, hogy összejátszik bizonyos szélsőséges akciócsoportokkal), elodázza a belső átalakulást, és eközben esélyt szerez arra, hogy a kormány negatív társadalmi visszhangját kihasználva többséget szerezzen a következő voksoláson. A jobboldal 2006 ősze óta nem a balliberális oldallal fut versenyt, hanem az idővel. Az újpopulista szólamok szavatossági idején múlik minden, amelyeket a gyurcsányi politika élő­flórái folyamatosan erjesztenek.

Orbán Viktor nem véletlenül éppen ezt az ak­ciót találta ki azon a februári délelőttön. Válasz­tá­suknak legalább három „tágabb” oka volt. Először is a hazai jobboldal első embere minden körülmények között fenn akarja tartani saját vezető szerepét – hogy ő vezesse a pártot a tuti 2010-es sikerre. Vezéri ambíciói mögött az a feltételezés húzódik meg, hogy a jobboldal addig erős, ameddig lendületben van – ha egyetlen napig is nyugton maradna, rögvest a bomlás és az erjedés jelei mutatkoznának rajta. Ehhez olyan ügyet kellett kreálnia, amelyben mindenki számára egyértelmű a választás: vagy felsorakozik mögé, vagy az MSZP-t választja. Vagy bont, vagy épít – más megoldás nincsen.

Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint egyik legfőbb potenciális kihívója, Rogán Antal reakciója, aki alig bírta úgy intézni a dolgokat, hogy ne kelljen igent mondania. Kitalálta azt az infantilis ötletet, hogy adják neki mint kerületi polgármesternek, a Kossuth teret, és ő majd megoldja a politikai patthelyzetet: játszóteret csinál belőle. Orbán elérte, amit akart: a populizmus bulvárváltozatának megjelenése saját térfelén semmi veszélyt nem jelent rá. A kialakult helyzet nemcsak azért veszélyes (és kényelmes az MSZP-nek), mert lehetetlenné válik, hogy Orbán Viktornak valódi ideológiai és program­alternatívái jelenjenek meg blokkján belül, hanem azért is, mert a rendszerváltás után kialakult „militáns” politikai kultúra extrém fokozódásához vezethet. Azt eredményezi, hogy a másik fél többet engedhet meg magának, még kevesebb demokratikus normát kell betartania – az ellenlábas bűnlajstromára hivatkozva. A militáns politikai kultúra tovább erősödése a „vezért” legitimálja; pedig a vezérnek egy határon túl már biztosan nincsen igaza.

Másodszor: Orbán olyan politikai megoldáson töri a fejét, amely egy vékony ösvényen lavírozza a hazai polgári oldalt: egyfelől nem támadja a fennálló viszonyok lényeges elemeit, másrészről mégis a radikális változtató látszatát akarja kelteni. Hosszú története van annak, hogy miért ragaszkodik a hazai jobboldal ennyire a szélsőségesekhez, még Antall és Csurka vetélkedésére tekint vissza. Azóta hiszi minden jobbos, hogy minden másik jobbos radikális. Orbán nemcsak a mozgásban tartó vezérelvű politikához ragaszkodik kényszeredetten, de ahhoz a hithez is, hogy az átmenet legnagyobb hibája az igazi forradalmi gesztusok elmaradása volt. Antall és Csurka szintéziseként kiáltja messzire a posztkommunista Magyarország vörös sivatagjába: forradalmat kellene csinálni, de már nem lehet. „Forradalom – forradalom nélkül” – vallja a hazai konzervatív oldal az 1994-es összeomlás után. Ez egyszer sikerült, 1998-ban, azóta is ennek a sikernek a bűvöle­tében élnek. Gyurcsány legnagyobb bűne Orbán szemében, hogy ellopta a mélyreható változtatás szándékát – s erre csak egyetlen válasz lehetséges: bebizonyítani, hogy 1956 óta nem változott semmi.

Végezetül: Orbán harmadik törekvése a politikai anarchia fenntartása. Vagyis olyan helyzetek előidézése, amelyek az alkotmányos-jogi intézményrendszeren kívül zajló történéseket eredményeznek. Ennek magyarázata nagyon egyszerű: ha Gyurcsány egy nyugodt többséggel tudná a gazdasági konszolidációt véghezvinni, annak több, a Fidesz-elitek számára kedvezőtlen hatása lenne. A centrumbaloldal rendezhetné gazdasági pozíciókat, persze nem utolsósorban saját klientúráját helyzetbe hozva. Aki me­gint kimaradna, végzetesen lemaradna.

Politikai és gazdasági krízishelyzetek nélkül a jobboldal nem kérdőjelezhetné meg az átalakulás egészét, hisz gazdasági kérdésekben nem tud és nem akar lényegesen különböző dolgokat mondani. Maga is kapitalista, a külföldi tőkét is szükségesnek látja, államreformban és kiadáscsökkentésben érdekelt, és persze privatizálna. Az érvekre alapuló támadás így nem lehet elég átütő – az egyetlen esély az irracionalizmus. A populista Orbán nem fasiszta, egyszerűen különbözni próbál az egyformaságban, begyűjtve a protest-szavazatokat is, hogy ne jelenhessen meg egy alternatív-baloldali politikai erő, amely valódi különbségekre építhetné mondandóját. A vezérszerephez ragaszkodó, rendszerkonform-radikalista és -anarchista Orbán ezzel olyan pályára állítja a jobboldalt, amely nemigen vezet sehova.

Elvesztett esélyeink

A politikai elitek a szembenézés és a megújulás helyett külső taktikai harcaikra koncentrálnak (amelyet nem ment a stratégia jó szándéka és becsületessége sem – ezt illene megtanulni a régmúlt 1848 utáni történetéből), s eközben olyan vizekre tévedtek, amelyekről talán már soha nem találhatunk vissza az elvesztett irányba. „Újra utat tévesztettünk? – teszi fel a kérdést Laki László szociológus egyik tanulmányában. Az út lehet helyes – mondhatjuk neki –, csak előfordulhat, hogy az már nem az átmenet útja többé. Mintha a rendszerváltás poggyászából néhány bőröndöt ottfelejtettünk volna a történelem pályaudvarán.

Bizony: a magyar rendszerváltás éppen ezekben a hónapokban eljátszott esélyeiről beszélek. Arról az esélyről, hogy Ferencjóska-Horthy-Szálasi-Rákosi-Kádár „apánk” országa átváltozzék a polgári radikalizmus és Bibó István közös vágyálmainak szellemében egy olyan társadalommá, ahol a polgárok stratégiái nem építenek a hatalmat birtoklókhoz való viszonyulásra. A polgári demokrácia látszólag már önmagában megfelel ennek a kritériumnak, hiszen a miniszterelnöknek és köztársasági elnöknek nincs közvetlen lehetősége a polgárok életproblémáinak „megoldására”, közvetlen politikai alapú jutalma­zására és büntetésére – kivéve a klientúra és az értelmiség bizonyos úr-szolga viszonyait, amelyek a túlterpeszkedő (és nem túl nagy) állam kelet-európai tradíciójából erednek. A rendszerváltó elitek azonban 16 évvel az átmenet után olyan légkört kreáltak, ahol félelmek, rettegések, informális hálózatok és szimpátiák veszik át az uralmat. A társadalom tagja, aki nem beszélhet a munkahelyen, nem fejezheti ki nyíltan véleményét, nem vállalhatja, hogy tudja az igazságot a környezetében történő stiklikről, emlékszik a politikusok hazugságaira – ebben a légkörben nem bízhat másban, csak a Vezérben. Akinek szabad még törvénytelenül kordont is bontani, akinek kiváltsága a szabad beszéd. Ezzel az autoriter lelkiségre, urambátyám viszonyokra és öncenzúrára alapozott gondolkodásmód történelmi levetkezése távolabb kerül, mint gondolnánk.

De arról az esélyről is, hogy az elégedetlenek, az alul lévők, a kiszolgáltatottak utolsó mentsvárként a civil tevékenységhez és a politikához fordulhassanak, ha már a társadalom végképp nem hallja meg a szavukat, ha már nem boldogulhatnak az árral szemben. A hazai politikai elit az elégedetlenséget, a lázadást, a tűrhetetlen tények radikalizmusát sosem képviselte, mindig csak meglovagolta. Aminek hatására a tömeg nem megy már tömegtüntetésre, hiszen az úgysem róla szól. A választó nem választ, hanem szavaz, hisz nincs választása. A polgár nem civilkedik, hanem felhalmoz, mert a tiltakozás és az életfeltételek (át)alakítása az erősek és konformisták kiváltsága.

A valódi változtatást remélő „politikai radikalizmus” állandó leszerelése a felheccelő politikai csoportok által ráadásul oda vezethet, hogy a „rebellisek” az egész politikától elfordulnak – az egyik oldalt a sátánnal, a másikat meg a gyávasággal azonosítva. A Szabadság téri tv-ostrom nem politikai, hanem „lelki” célokat tartott szem előtt, ezért volt olyan irracionális és érthetetlen. A „radikálisok” betörték az ajtót, de azután együtt trécseltek a velük szimpatizáló bámészkodókkal. A randalírozók „győztek”, szabadon flangálhattak a székházban, és bizony ezek a győzelmek lehetnek a politikából kiábrándult alul lévők utolsó mentsvárai – mindennapossá téve az agressziót, a barbárságot, a középosztály és a kisebbségek elleni inzultust, a rombolást a hétköznapokban is. Az alternativitást a rombolásra cserélő társadalom azonban nem lehet a másmilyeneké, szegényeké, az alul lévőké – csak az eliteké, a beilleszkedni tudóké. És a rendőrségé.

A rendszerváltás harmadik nagy ígéretét is a szimbolikus politizálás mocsarába fojtotta a kerítésbontó Orbán – ebben persze hű szövetségesre lel a regnáló miniszterelnökben is. Az átmenet a valódi politikai részvétel ethoszában fogant, abban a reményben léptek fel az akkori értelmiségi elitek, hogy a szabadság és a kibontakozás, a haladás és a pluralizmus alapja a társadalom és a politikai-jogi rendszer konszolidációja lesz – tehát az állampolgárok „kialakult” tevékenysége és aktivitása. (Vö. Kis János vagy TGM – ebben máig nincs különbség még köztük sem.) Mindez nem csoda, hiszen az államszocializmusban erre nem volt esély. A pártállam elnyomta a szabadság lehetőségét, a viszonyok stabilizálódása a kritika eltűnésével, a részvétel felülről irányítottságával és a szabadság kiüresedésével lett volna egyenértékű. A konszolidáció képmutatást, hamis illúziókat és rossz társadalompolitikai döntéseket legitimált volna, nem kiiktatta, hanem csak elodázta volna a válság és a robbanás időpontját.

Van némi igazság abban, hogy az ellenzék vezére párhuzamot von a nyolcvanas évek és napjaink világa között. Csakhogy az árpádsávos hordák és hobbinácik politikai participációja nem megmenti a rendszerváltást egy „második” vagy ki tudja, hányadik felvonás számára, hanem éppen egy bizonytalan kimenetelű végjátékot készít elő. Ha ugyanis ismételten az anarchia a józanság, a szabadság és a kibontakozás egyetlen esélye, azzal annyit állítunk: az egész magyar politikai-társadalmi-gazdasági rendszer híján van azoknak a mechanizmusoknak, amelyekkel a negatívumokat el lehet tüntetni, legitimációs elveit érvényessé teszi, amelyekre alapozni lehetne. Orbán a politikai részvételt az otthon maradni vagy randalírozni álalternatívájára egyszerűsíti – ami igen távol áll a valódi társadalmi működéstől.

Az az állítás, hogy az anarchia az egyetlen esély, ugyanis nem ugyanazt jelenti 1989-ben, mint 2007-ben: akkor valami új felé mutatott, most végzetes bajba sodorja a régit. Akkor taktikai elem volt egy magasabb rendű stratégia szolgálatában, most a stratégia része. Akkor egy ellentársadalom kívánt a többségi társadalommal egyesülni, most egy ellenzék kívánja leváltani a de jure többséget, mert az utcán lévő ellentársadalommal maga sem ért egyet. Akkor az anarchia a félelem legyőzésének eszköze volt, most a félelemé. Akkr magasztos eszméket szólaltatott meg, most árpádsávot és antiszemitizmust. Akkor egy rendszer ellen lépett fel, most egy kormány ellen. Akkor a politikai és gazdasági rendszer átalakítását célozta – most csak a politikai és gazdasági (elit)pozíciók újraosztását. Akkor egy reformalternatívát követelt az agóniában, most egy – erősen vitatott és kétes – társadalmi reformfolyamatot lehetetlenít el, mondván, hogy annál még a válság is több lehetőséget kínál majd egy másik kormány számára. Akkor az elfojtott hang eszköze volt, most a szabad szó ráerőszakolása a többségre. A „nép hangjának” elve sosem ugyanaz, mint a „nép nevében” türannikus elve. Orbán anarchiája nem megoldás, hanem kétségbeesett pozícióharc – amelyet nem ment a nemzeti, a demokratikus, a becsületes politikai eszmények hangoztatása sem.

Hogyan lesz ebből politikai kibontakozás?

Az elmondottak persze csak azzal a megszorítással igazak, hogy a rendszerváltás esélyeit nem Orbán játssza el egyedül – hanem a politikai szféra szereplői együttesen. A kordonbontás csak az utolsó szeg lehet ezen a koporsón. (Vö.: Orbán beszéde Nagy Imre temetésén az esélyek koporsójáról.) 1989 és 2007 között ugyanis ez a legnagyobb különbség: a politikai elitek végleg lemondani látszanak arról, hogy a politikai és gazdasági rendszerváltást követő társadalmi átalakulást az intézményes politikai szférán keresztül, a társadalom tagjainak bevonásával valósítsák meg. Hogy a társadalmi-gondolkodásmódbeli átmenetet demokratikus, pluralista, önkéntes részvételi alapon, nemzeti összefogással és konszenzussal lehet és kell véghezvinni.

Hiszen Gyurcsány Ferenc „kedvenc minisztere”, Kóka János maga nevezi a legfontosabb üzenetnek, hogy az öngondoskodás, a verseny és a piac viszonyai között az állam nem segít, a politika csak azok mögé tud odaállni, akik megragadják saját, egyéni esélyeiket a reálgazdaságban. Mindez – anélkül hogy sokat időznénk közgazdasági kérdéseknél – nem jelent mást politikailag, mint hogy a kormány a gazdasági kényszerre kívánja bízni, hogy az embereket átnevelje, hogy véghezvigye a rendszerváltást befejező társadalmi-ideológiai reformokat. A gondolkodásmódbeli váltás eszerint egyszerre a rendszerváltás finise és a globálkapitalizmus kényszere.

Hiszen a miniszterelnök hatékony politikai gépezetté tenné az MSZP-t, levetkezve minden néppárti elemet, belső pluralizmust.

Hiszen a kormányzat a társadalmi párbeszéd intézményeit alárendeli a reformdiktatúra egyeztetési és bevezetési folyamatának. A nagycsaládosok képviselője úgy számol be az alkufolyamatról a televízió­ban, hogy előre közlik: csak azzal állnak szóba, aki elfogadja az alapvető irányt. De ezután komoly kompromisszumokat lehet elérni.

Hiszen Gyurcsány úgy értelmezi a „közös siker” fogalmát, hogy aki velünk jön, azzal pezsgőt bonthatunk majd. Ehhez kér Lendvai Ildikó türelmet, figyelmet és időt. De közös-e ez a siker a rendszerváltás pátoszának értelmében, amely nem a népet vezette (régi jó bolsevik-neoliberális-technokratáink ebből nem tudnak engedni), hanem a néppel akart együtt menni?

Hiszen nem a rendszerváltás sikeres „vállalkozója” gondolja azt az országról, hogy az egy nagy vállalatra hasonlít, amelyet menedzselni kell? Mi lesz ebben a vállalatban azzal, akit kirúg a főnök?

Hiszen Gyurcsány uralni akarja a nyilvánosságot, ahelyett hogy baloldaliként az alternatív és önszerveződő kezdeményezések, médiumok, csoportok és elképzelések pártfogójává válna.

Hiszen Gyurcsány szerint az elégedetlenek majd megunják, és hazamennek. Hiszen az alul lévőknek nincsenek sérthetetlen szociális jogaik, előjogaik, hogy a hatalom képviselje őket cserébe „partnerségükért a demokrácia működtetésében” – maximum csak bizonytalan esélyeik.

Hogyan lesz ebből politikai kibontakozás, visszatalálás a rendszerváltás esélyeihez – különös tekintettel arra, hogy a jelen kormányzatnak nincs „’89-es” alternatívája: Orbán minden pillanatban végveszélybe sodorja azt, amiről úgy gondolnánk, neki van a legtöbb köze hozzá. Orbán éppen a posztkommunista gondolkodásmód maradványait (is) meglovagolja: az autoriter-paternalista gondolkodásmódot, a szélsőséges társadalmi indulatokat, az antidemokratikus mozgalmakat, a tájékozatlanságot, az elmaradottságot, a hamis mítoszokat, a nosztalgiától elzárt tehetetlenséget, az ideológiai manipulációval takarózó pragmatizmust – egyszóval mindazt, amit 1992-ben a nagybetűs FIDESZ oly hevesen támadott. Orbán – amúgy ez legnagyobb baklövése – olyan erőkkel szövetkezik, amelyek a felfordulást összekeverik a történelmi méretű átalakulással. Ez pedig minden értéket, lázadást, törekvést és célt relativizál, amit a XXI. század Magyarországán egyáltalán el lehet képzelni. Az ellenzék a társadalmi átmenetet egy saját politikai-gazdasági rendszerváltás ígéretével azonosítja, amit azonban már lehetetlen volna az 1989-es elvek és célok szerint végrehajtani. „Civil ellenállást” szervez – de nem jön rá, hogy minálunk a civil társadalom végleg kiürült, az értelmiség piaci professzionalizmusa, az NGO-vá válás és a szakszervezeti depolitizálódás felé. Ami helyettük érkezik, az mozgalmi protopártok és szélsőséges ellen­elitek tucatja, akikre modern nemzetet sem lehet építeni, nemhogy hazát vagy országot.

A rendszerváltás esélyeit végveszélybe sodró politikai blokkok eközben új esélyek után kutatnak – amihez nyilván joguk van. Csak eközben sajnos Gyurcsány és Kóka a „gazdasági kényszert”, Orbán meg a „felheccelt szélsőségeseket” használja furkósbotként a társadalom ellen – ellehetetlenítve 1989-hez való viszonyulásunk tényleges tisztázási folyamatát.

A légópincében szorongó demokratáknak végre meg kellene érteniük – a kibontakozás reményében: az anarchia, az álradikalizmus és a vezérkultusz ellentéte nem a „rend” és a „sorok zárása”, hanem a valódi és prosperáló szabadság és szolidaritás volna.

• Játéktér [6]