Közjogilag az égvilágon semmi. Mint tudjuk, a köztársaság minisztere felelős ugyan, de nem a parlamentnek, hanem a miniszterelnöknek. A laikus népképviselet tehetetlenségének szerez érvényt a parlament házszabálya is, amidőn nemes egyszerűséggel nem rendelkezik arról, mi történik, ha a miniszter esetleg másodszor is megbukik. A Házszabály csak ennyit ír: „…Az interpelláció tárgyalását az Országgyűlés a bizottsági jelentés alapján legkésőbb a következő ülésén napirendre tűzi.” Pont. Ha a bizottsági jelentésben elmarasztalják a minisztert és vele a privatizáció ügyét, legföljebb megfordul a leszavaztatás terhe: ha nem szavazzák le a bizottságot, úgy is jó.
Aprítani a tejbe
Ellenben az élelmiszer-ipari privatizáció esetében figyelemre méltó dolgok történnek. A mezőgazdasági bizottság s általa a kormánypártok, cserébe a növényolajipar veszett fejszéjéért, igyekeznek ellenőrzés alá vonni a még állami kézen lévő gabona- és tejipar, valamint -kereskedelem privatizációját. Legyen mit a tejbe aprítani a laikus honatyáknak is. A megfordított megszavaztatás kompromisszum volt; a politikailag kétséges jövőjű kisgazdák, valamint a kereszténydemokraták, akiket joggal lehetne újabban a nemzet privatizációügyi lelkiismeretének nevezni, és persze a legnagyobb kormányerő, amely igazgatótanácsi elnöki vagy tagi posztokat betöltve tartja ott ujjait az élelmiszer-gazdaság ütőerén – még menthetik maguk és híveik számára, ami menthető. Gabona- és tejügyben még a koncepcióknál tartunk, de azért az ÁVÜ máris tett egy-két konkrét szívességet is: két héttel ezelőtt leállította a Budai Malom privatizációját (amelyet egy amerikai multi vett volna meg), és – híreink szerint kormánypárti ráhatásra – kivett egy megpályáztatott tejüzemet a nyertes pályázó, egy külföldön élő magyar vállalkozó kezéből.
Amint arról lapunk részletesen is írt, a Növényolaj Rt. (Nömov) ’92 elején egy olasz és egy holland–angol multinacionális cég birtokába került (Beszélő, 1993. március 20.). A mezőgazdasági bizottság – számolt be a múlt héten Lakos László alelnök (MSZP) – nehezményezte, hogy a vállalatot egyben értékesítették, holott két részletben is privatizálhatták volna, tehát „nem tettek kísérletet a monopolhelyzet megszüntetésére”. A bizottság szóvá tette azt is, hogy az ÁVÜ nem kötött ki semminemű garanciát a hazai fogyasztói árak védelmére, a tehnológiai fejlesztési kötelezettségekre, az exportfejlesztésre, a munkahelyek megőrzésére; a konkurens ajánlattevőt (a napraforgó-termelőket képviselő, ellenszolgáltatásként nagy részben kárpótlási jegyet ígérő Mentor Kisszövetkezetet) nem látta el megfelelő információkkal, és neki bezzeg rövid határidőt szabott ahhoz, hogy benyújtsa pályázatát. A bizottság fő konklúziója az volt, hogy a kormány és a földművelésügy, ha már eddig nem készített hosszú távú fejlesztési koncepciót és egy ennek alárendelt privatizációs tervet az agrárgazdaságról, tegye meg most, és terjessze a parlament elé.
Ahogy esik…
A vagyonügynökség is elismerte: a koncepcióhiányra vonatkozó megállapítás „lényegében megfelel a valóságnak”. De, bármily furcsán hangzik is, látnunk kell: önmagában a stratégia hiánya még nem jelent elképzelés nélküli magánkézbe adást. A kormány deklarált elvei szerint – és ezt többé-kevésbé törvények is tükrözik – a magánkézbe adás során versenyeztetés folyik. Az ÁVÜ – mármint ha jóindulattal, szó szerint vesszük a versenyeztetési elvet – arról dönt, melyik ajánlat az életképesebb, de ezzel egy füst alatt eldőlnek a „stratégiai” kérdések is. Kinek a malmára hajtsa a vizet a malmok privatizációja: a gabonatermelők, a kereskedők vagy a pékekére? A versenyeztető szisztéma szerint ez attól függ, kinek az ajánlata a legjobb; a verseny kimenetele viszont meg fogja határozni azt is, hogy a termelők, a kereskedők vagy a pékek érdekei mozgatják-e a jövőben honi malmaink őrlését. Mármost ezzel az „ahogy esik, úgy puffan” filozófiával szemben bontakozott ki február–márciusban, a mezőgazdasági bizottság műhelyében egy olyan elképzelés, miszerint határozottan a pékek mellett kell lándzsát törni.
A puffanásra vonatkozó kitételt egyébkent nem koalíciós körökből, hanem Greskovits Béla közgazdásztól hallhattuk a Beszélő Klubban (lásd a Beszélő múlt heti számát). A Greskovits által szerkesztett ’91-es szabaddemokrata-program, a Liberális megoldás egyik fő mondandója az volt, hogy gyorsítani kellene a privatizációt; akkor még a szabad demokrata közgazdászok bizakodtak a versenyeztetésben, amelyet szerintük épp a bürokratikus ÁVÜ-s metódusok nem hagytak kibontakozni. Két év múltán azonban egyre nyomasztóbb lesz az állam birtokában maradt eladhatatlan roncshalmaz. A piacgazdaság megteremtéséhez állami vízió is kell – mondta most, a Beszélő Klubban Tardos Márton az esésről meg a puffanásról.
A koalícióbélieket más aggályok nyomasztják: a fő gondjuk az, hogy az eddig követett szisztéma a fenti jóindulatú értelmezésben sem teremt egyenlő esélyeket. A kormány – foglalt állást az idézett növényolaj-ipari jelentésében a koalíciós többségű bizottság – az „agrárgazdasági privatizáció során törekedjen arra, hogy ne alakuljanak ki monopóliumok. A privatizáció során biztosítsa a termelők tulajdonhoz jutását.” Természetesen a hazai termelők esélyeit tartják szem előtt, s igyekeznek is akkurátusán megkülönböztetni egymástól a hazai és a magyar jelzőt a bizottsági műhelymunka során, elvégre magyar a külföldre szakadt magyar tőkepénzes is. Nyilván hazai talajon növekedhet föl a kliensi kör; de ugyenezen a földön furcsamód csúcsokat döntöget a liberalizmus. A mezőgazdasági bizottság előnyben részesítené, ha a kistulajdonokká darabolt élelmiszer-gazdaságból fejlődne ki majdan, mintegy magamagától a piaci rend. Féltik a meglévő középvállalatoktól – a „monopóliumoktól” – a kistulajdont. A kisbirtokosi romantika vezérli a szakadatlan mezőgazdasági törvénykezést is; az okozott károk felbecsülhetetlenek (Beszélő, 1993. április 24.). S mint amott, itt is vezérelv az igazságtétel, a kárpótlás: hogy ne csak sajtpapírt lehessen venni a kárpótlási jegyeken – amit, már a gyér értékpapírpiac és a lassú kárpótlási ügymenet miatt is halogat az ÁVÜ –, hanem mondjuk sajtgyárat is.
Elzálogosított malmok
A kormányzat viszont félti a „monopóliumokat”, szeretné egyben látni – már amennyire még megvan – a piacra jutáshoz, készlettartáshoz szükséges tőkét. Fenn akar tartani például három, nemzetközileg is versenyképes gabonaforgalmi vállalatot – Győr, Kaposvár és Szolnok központtal –, igaz, az újabb közlések szerint ehhez is potom 1 milliárdos állami tőkeinjenkcióra lenne szükség, mivel a vagyon 70-80 százalékát jelzálog terheli. A mezőgazdasági bizottság az említett február–márciusi vitán megpróbálta leszavazni a három monopóliumot. Az ÁVÜ igazgatótanácsa végül fenntartotta elképzelését, de olyképpen, hogy a gabonaforgalmi vállalatokról leválasztható malmok, keverők külön értékesítését ígéri. Viszont a jelzálogterhek miatt ezúttal nem vehetnek föl a hazai reménybeli vállalkozók kedvezményes hitelt (E-hitelt).
Sikerrel szavazta le viszont a mezőgazdasági bizottság a Pest Megyei Gabonaforgalmi Vállalathoz tartozó Budai Malom megkezdett privatizációját. A malmot, mint említettük, amerikai multi vette volna meg. A kabátot olyképpen gombolják újra, hogy 10 százalékos munkavállalói részvényszerzésre nyíljék lehetőség, 25 százalék +1 szavazatot pedig a gabonatermelők szerezhessenek meg. Csakhogy itt is visszaüt az átkozott a jelzálogadósság, mégpedig 200 millió forint erejéig; ezt is állnia kell a majdani tőkepénzes szakmai befektetőnek, akinek 51 százalékot ajánlanak majd föl. Kérdés, vajon akad-e ilyen tőkepénzes.
De majd megoldják e nehézségeket a kapitalizmus farkastörvényei.
Kapcsolódó cikkek
- gazdaság [7]