Példaképünk: az élenjáró amerikai posztmodern.
Hová is lennénk a posztmodern esszéírás megtermékenyítő iránymutatása nélkül? Feladatunk, hogy mielőbb meghonosítsuk és a konkrét magyar viszonyokra alkalmazzuk mindazt a kultúrkincset, amelyet a haladó posztmodern irodalom-, művészet- és társadalomtudományok elmaradott régiónk számára kínálnak.
Viccen kívül: szelíd nyomás nehezedik a művelt Nyugathoz csatlakozni óhajtó közép- és kelet-európai szellemi életre, hogy rendezné át szekértáborait, kapcsolódna bele a posztmodern diskurzusba. Szó sincs a harcok végének ígéretéről, csak, mondjuk, most álljanak szemben konzervatív–liberális–relativisták és (igen, igen) marxisták-feministák vagy pszichoanalitikusok és dekonstrukcionisták, és még cifrázhatnánk. Jótékony, rokonszenves nyomás ez, hiszen senki nem gondolja, hogy jó ez itt úgy, ahogy van; üdvös lenne, ha az irodalmi viták nem az író urak és hölgyek politikai nézeteiről vagy szellemi hovatartozásukról szólnának, inkább a szövegek furfangosabbnál furfangosabb elemzéseiről, gúnyos szétboncolásáról és rejtett üzeneteik kíméletlen leleplezéséről.
A posztmodern és teoretikus hozadéka kérdéseivel tehát szembe kell néznie régiónk szellemi életének. Nem azért, mert ez odaát divat (mélységes megvetéssel ejtendő), hanem mert kiváló elmék foglalkoznak ezekkel az Újvilágban és különösen Európában, akik rendesen elolvasták Rousseau-t, Marxot és Freudot. Iszonyú távol állnak a mi világunktól, de azért hiba volna egyszerűen félresöpörni őket. Talán honosítsuk, fokozatosan, türelemmel, csepegtetve? Nehéz kérdés.
És akkor jönnek a bolgárok.
Ismerőseim és kollégáim körében hosszú évek óta mitologikus alakként ott bolyong az Okos Bolgár. Soha nem lekicsinylő hangsúllyal, sokkal inkább a csodálat és a furcsálkodó elismerés hangján szólnak róla, hogy még ott is, Zsivkov bizánci birodalmában, a Bálkánon is lehet valamit jól tudni, lehet eredeti módon gondolkodni. (Az Okos Kelet-Német és az Okos Cseh más eset volt: az előbbi feltehetően Stasi-ügynök, ezért teheti, az utóbbinak meg azért sokkal könnyebb, hagyományok, ilyesmi.) Néha meg is jelent az Okos Bolgár, ha épp kiengedték, életnagyságban, kissé szürkén, porosan, szegényen és szerényen, de három nyelven olvasott, és vágott az esze, mint a beretva. Néhányuk már a 60-as évek óta külföldre költözött, és nagy karriert csinált (Tzvetan Todorov, Julia Kristeva), de a legtöbben otthon maradtak, névtelenül.
Az Okos Bolgár ideájának hét emanációja jegyzi ezt a kötetet, amelyet ilyen hosszan vezettem be. A hosszú bevezetésre pediglen azért volt szükség, mert nagy dolog történik ezen kötet által. A bolgárok most választ adnak a posztmodern gondolkodás kelet- és közép-európai átvételének (illetve az erről való lemondásnak) keserves kérdéseire.
Példaképünk legyen: az élenjáró bolgár posztmodern.
A könyv bemutatását talán a legjobban azzal kezdhetnénk, mi nincs benne: nincs tehát szó benne a konkrét bolgár helyzet konkrét elemzéséről; nem a napi politikával foglalkozik; és hiányzik belőle a nyugati posztmodern (finoman szólva) szomorú-nosztalgikus-melankolikus világlátása, a globális és világtörténelmi nézőpontok sugallta búsongása.
Viszont mégis mindig a bolgár helyzetről van szó; amely kelet- és közép-európai helyzet is, „konkrétan”. És mindig politika is a tét: az elmúlt évtizedek minél pontosabb, de szellemes elemzése mellett a közép- és kelet-európaiság délibábja, az európaiság ködképe, a közelmúlt változásai. Valamint: mi sem áll távolabb a szerzőktől, mint a bornírt optimizmus, a mosolygós megelégedettség. Éppenhogy valamiféle röhögős katasztrofizmus jellemzi őket, hogy persze minden elveszett, sőt, nem is volt soha, de ezen jót mulathatunk, míg arcunkra nem fagy a mosoly.
A rejtett vagy éppen büszkén meglobogtatott tudós hivatkozások egészen más funkciót töltenek be, mint mondjuk az amerikai vagy francia posztmodern esszékben: míg azok többezres auditóriumok rajongó közönségét vannak hivatva elbűvölni, vagy legalábbis a tudományos könyvtárakban görnyedő ínyenceknek kínálnak csemegét – a bolgár kis, füstös egyetemi szemináriumi szobákban beszélget, vagy kocsmában találkozik barátaival, akik továbbszövik, amit ír. Ezért állandóan utalnak egymás szövegeire, s nagyon gondosan megírt, szoros szövésű írásaikat – gondolom – vitákban csiszolják tovább. Így aztán idézni őket szinte lehetetlen, hacsak az aranyköpésekre nem vetjük rá magunkat (van belőlük bőven). Meglehet, persze, hogy úgy áll a helyzet ezekkel az írásokkal, mint Borges Pierre Ménard-ja a Don Quijote újraírásával: még ha a bolgár szórul szóra ugyanazt írná is, rnint nyugati kollégája, egészen más értelmet nyernének ugyanazok a szavak.
A hamisítás, a másolat, a helyettesítés, a szimulálás központi témái és módszerei is ezeknek az írásoknak. A tudós fejtegetések olyannyira Borgesre emlékeztetnek, hogy az olvasó már a legpontosabb bibliográfiai utalásokat sem hiszi el, minden idézetben jól kieszelt hamisítást gyanít. Az egész kötetet a fikció aurája lengi körül, ezért azután minduntalan elismeréssel nyugtázzuk, hogy mindez „è ben trovato”, még akkor is, ha történetesen igaz.
A kötet Alekszandar Kjoszev „Radikális manifesztumával” indul, mely szerint a bolgár irodalomnak nincs jövője, sőt, jelene sem: „gyakorlatilag nem is létezik: megfosztatott ontológiai realitásától”. („Vajjon vagy-e és mink vagyunk?” – kérdezte a mi hazánkkal kapcsolatban egy pre-posztmodern költő.) Orlin Szpaszov szerint a bolgárok úgy akarják meghódítani és kiüríteni Európát, hogy a bolgár valóság elemeit az európaira vonatkoztatják (v. ö. „a mi Goethénk”, „a mi Barthes-unk” stb.). Anri Kiszilenko a „budifíliás személyiségről” értekezik; akit a bolsevizmus a magánélet utolsó mentsvárába, a budiba szorít (mint Örkény Tótját). A forradalmiság, a felszabadulás, a messianizmus és a terror kiapadhatatlan forrásai a vitriolos, humoros és elmélyült írásoknak: Vladiszlav Todorov, Ivan Krasztev és Alekszandar Kjoszev esnek neki.
Mert a bolgárság mellett a legfőbb téma természetesen a kommunizmus, a totalitárius állam az utópia és az avantgárd. Nem így, szépen, sorban, hanem egyszerre: az avantgárd politikailag is diszkvalifikálódott, a kommunizmus nemcsak utópiaként, hanem esztétikai öntőformaként is leírható. Mindezt pedig nézhetjük a test szemszögéből: mint az eltemetetlen, közszemlére tett kommunista tetem-testek (Lenin, Dimitrov) világát, vagy a test felszabadításának kommunisztikus-avantgárdista programjait (Wilhelm Reich). Minden mindennel összejön, valahogy úgy – és olyan szellemesen is –, mint Dali nagyszerű Millet-elemzésében. Pokolba a történeti levezetésekkel, az izzadságos összeillesztésekkel – mondja a bolgár –: éljen a metafora (a hasonlat helyett), a villanófény (a lassú kivilágítás helyett).
Az esszé, tudjuk, gyanús műfaj, főleg mert példányai oly sokfélék. Nálunk is több hagyománya van: a klasszikus, racionális, érveket és sugalmazásokat nagy óvatossággal vegyítő változat mellett ott van a lila, szépelgő, öngerjesztő és az argumentációról teljességgel lemondó esszé is. Az utóbbival, ha stílusát élvezzük is, gyakrabban gyűlik meg a bajunk: hasztalan próbálkozunk érveket felsorakoztatni ellene vagy mellette. Mi tagadás, van lilaság a bolgár esszékben is – de átsüt rajtuk mégis a tudás. Tudományról szó sincs: könnyen reprodukálható, bármikor előkapható ismerettel nem szolgálnak, érvelésük gyakran enigmatikus vagy humoros, aki igazolásra vagy cáfolatra vágyik, aligha lesz elégedett. De ami elleshető, az a gondolkodásmód, a dolgok másképpen látásának képessége, a felszabadult, előítélet-mentes, könnyed és csillámló írásmód. Igazi „gaya scienzia” ez, vidám tudomány, a szó nietzschei értelmében is: „Önmagunkon nevetni, ahogyan nevetni kellene ahhoz, hogy a teljes igazságból kiindulva nevessünk”, és: „minden mestert kinevettem, / ki nem nevetett önmagán.”
Az összeállító és (sokat) fordító Krasztev Péter lenyűgöző munkát végzett – még meg is toldotta névrokona, Ivan Krasztev amúgy is legalább duplafenekű írását, kiválóan. Csak egyetlen baj lehet ezzel a nagyszerű kötettel – a címe. Fehér Ferenc bevezetője van hivatva megmagyarázni: nem sok sikerrel.
- Kultúra [6]