Pokorni Zoltán: 1988-ban az Eötvös-szobornál szervezett tüntetés idején nem pusztán bérköveteléseket fogalmaztunk meg, hanem azt mondtuk, hogy duplájára kell emelni az oktatásra fordított költségvetési összegeket. Akkoriban még eléggé amatőrök voltunk, nem ismertük igazán az oktatásfinanszírozás alapkérdéseit. Meg kellett tanulnunk: a finanszírozás módja nem az, hogy a parlament eldönti, az iskola pedig elkölti. A költségvetés a fenntartókat támogatja (akkor a tanácsokat, ma legtöbb esetben az önkormányzatokat), a fenntartók pedig kisebb-nagyobb szabadsággal gazdálkodnak ezekkel a pénzekkel. Az összes iskolájuk, óvodájuk után egy összegben megkapják az állami támogatást, ezt kiegészítik, ha kiegészítik, s elosztják. Ők a gazdák, ami különböző konfliktusokat, de szövetséget, sőt esetenként a központtal szembeni koalíciót is jelenthet. Nem elég tehát azt mondani: többet, azt is hozzá kell tenni: másképp.
Másoktól eltérően mi azt mondtuk: Igaz, hogy a rendszer alultáplált, de pazarló is. Ellenőrizhetetlen, hogy milyen pénzeket vesz el az iskolától maga a szétosztás, a szétosztó apparátus.
Beszélő: Az akkori tüntetéseknek annyi haszna mindenképpen volt, hogy 1989-ben Glatz Ferenc, az új miniszter rászánta magát a tárgyalásra.
– Így van, Glatz Ferenc nagyon gyorsan elfogadott egy olyan programot, aminek keretében 3 év alatt fel kellett volna zárkóztatni a pedagógusbéreket a versenyszférában dolgozó, hasonló végzettségű keresők bérátlagához. A hároméves terv határideje 1992. december 31-én lejárt, de a pedagógusok nem keresnek annyit, mint a versenyszférában főiskolai, egyetemi diplomával dolgozó munkavállalók. Ennek ellenére a PDSZ eddigi talán legnagyobb sikere a Glatz-cal kötött megállapodás.
Beszélő: Mi volt a megállapodás konkrét tartalma?
– Glatz maga 60% körüli emelésről beszélt, ez persze nem teljesült, de tetemes nominális bérnövekedést értünk el, és a megfelelő pillanatban, az inflációs „bumm” idején sikerült megakadályoznunk, hogy a pedagógusok végleg leszakadjanak. Nem ment végbe az a végső elszegényedés, ami például Lengyelországban akkortájt bekövetkezett. Ez nem Glatz érdeme volt, inkább az akkori politikai erőegyensúlyból következett.
Beszélő: A finanszírozás módjára vonatkozó tárgyalások is megindultak?
– Igen. A Minisztertanács határozata kötelezte a Művelődési Minisztériumot, hogy 1989. december 31-ig dolgozza ki a pedagógusbérezés új rendszerére vonatkozó koncepciót. Ezt az új kormány is magára vállalta, de nem teljesítette. Nyilvánvalóan azért, mert a közalkalmazotti struktúra mellett döntött. E döntést hosszan elhúzódó vita előzte meg. A PDSZ e vita során csendes, de annál lényegesebb koncepcióváltáson ment keresztül. A vita elején álláspontunkat a tanácsrendszerrel szembeni bizalmatlanság határozta meg. Az volt a tapasztalatunk, hogy a tanácsi allokáció drága és ellenőrizhetetlen; a költségvetési pénzek csak nagy veszteséggel jutnak el az iskolákhoz. Ezért azt követeltük, hogy közvetlen normatív állami intézményfinanszírozás legyen a rendszer alapja. Ennek persze az lett volna a feltétele, hogy egységes normatívát dolgozzunk ki, de a modellszámítások szerint viszont ebben az esetben az intézmények egy része bezárhatta volna kapuit.
Beszélő: Milyen intézményeket érintett volna ez a szabályozás hátrányosan?
– Szinte mindegyiket, amelyikben történik valami váratlan esemény: felrobban a kazán, leszakad az álmennyezet, vagy egyszerűen csak hideg tél jön, s a modern iskolák nagy hőleadó ablakfelületein kiszökik a pedagógus bére. Ezért a tárgyalások során kettéválasztottuk a költségeket, s a pedagógusbéreknél megmaradtunk a közvetlen normatív finanszírozás mellett, a béren felüli költségek esetében pedig önkormányzati közvetítést javasoltunk.
Mielőtt eldőlt volna, hogy a munkaviszonyra vonatkozó legalapvetőbb szabályokat nem ágazati, hanem általános közalkalmazotti törvény fogja szabályozni, minden érdekelt kifejtette álláspontját a finanszírozásról. Mi a szakmai autonómia álláspontján voltunk, mert úgy véltük, s véljük ma is, hogy a felhasználó szintjén a legracionálisabb a gazdálkodás, és a helyi, szakmai döntéseknek tág teret biztosító finanszírozás garantálja a szakmai önállóságot. Vannak persze komoly kétségek ezzel a megoldással szemben: nagy kérdés, hogy abszolút hiány esetén a gazdálkodási autonómia nem jelent-e automatikusan szakmai rabságot. Ma ezek a kétségek talán még erősebbek: van-e okunk tovább bízni az érdekmegjelenítő helyi csoportok erejében, a szülők határozottabb érdekérvényesítésében, az iskolaszékek működésében vagy az erős helyi szakszervezetekben, amelyek az intézményvezető munkájával kapcsolatban teremthetnek egyensúlyt. Az utóbbi egy-két év fejleményei nem adnak okot a bizakodásra, mert a helyi autonómiák nem erősödtek meg. Talán azért, mert nem kaptak valóságos lehetőséget a döntésekben való részvételre, de az is lehet, hogy ez az elképzelés eleve irreális volt. Mi azért is kritizáltuk a központosító, etatista törekvéseket, mert szerintünk a közoktatás nem szakítható el a munkerőpiactól: a pedagógus is munkavállaló, ugyanolyan törvényeknek engedelmeskedik, mint bármely más foglalkozási csoport tagja. Ezért kritizáljuk ma is az egységes bérszabályozást előíró közalkalmazotti törvényt, s ezért vagyunk a központi béralku intézményét kiegészítő, helyi alkuk sorát lehetővé tevő kétszintű bérszabályozás mellett. Igaz ugyan, hogy ez újabb konfliktusok lehetőségét rejti magában, de a piacon értékesíthető szaktudással rendelkező pedagógusok csak ebben az esetben tarthatók meg.
Beszélő: Nem jelentette ez azt, hogy a PDSZ a központosítás érdekében fellépők mellett az önkormányzatokkal is szembekerült? Minél többszintű ugyanis a béralku, annál „többen” éreznek késztetést arra, hogy „megtakarítsanak” valamennyit az iskoláztatás költségeiből…
– Ketté kell választani a problémát: egyrészt rövid távú egyeztetésről és alkuról, másrészt a finanszírozás távlatokban is érvényes modelljének kialakításáról van szó. Ami az előbbit illeti, én is ismerem azokat a populista szólamokat, melyek úgy szólnak, hogy míg az önkormányzat költségvetésének 70%-a „megy el” az iskolára, addig a pedagógusok délután 1 órakor már a közértben vásárolgatnak, bár napi 8 órára „fizetjük őket”. Azt tapasztaltam azonban, hogy ezek a szélsőségek nem jelentek meg a közoktatási törvény egyeztetésekor az önkormányzati oldalon. A centralizációval szemben kétségtelenül koalícióra tudtunk lépni az önkormányzati oldallal, az azonban érdekes, hogy a legtöbb kérdésben az önkormányzatok jobban bíztak a pártokon keresztül megvalósuló érdekképviseletben, mint a háromoldalú érdekegyeztetés sikerében. A személyi jövedelemadó helyben maradó részével kapcsolatos vitában az egyes pártok véleményét az határozta meg, hogy milyen mértékig vesznek részt az önkormányzatokban.
Egyébként úgy látom, hogy pártállástól független csalódottság mutatkozik a központi kormányzattal és a helyi autoritásokkal szemben egyaránt. A kormánnyal döcögve folyik az alku a közalkalmazottak érdekegyeztető tanácsában, sőt, nem ritkán a Fővárosi Bíróság színe előtt, ha a kormány megszegi saját legfrissebb munkaügyi jogszabályait.
Ennél talán még rosszabb volt a helyzet 1990–91-ben az önkormányzatokkal. Az új tulajdonosok mindenható gőgjével találták szembe magukat a pedagógusok, amikor költségvetési tárgyalásokat kezdeményeztek. Ahhoz képest, amit a Kádár-korszakban megszoktak, nem egyszer vérlázító magabiztossággal párosuló tudatlanságot tapasztaltak. Emellett a meginduló tárgyalásokat – még ha jó légkörben zajlanak is – ugyanaz jellemzi, mint a kormányzatit: időhiány és a megállapodások gyakori megsértése.
Ezektől a gondoktól függetlenül: a központi költségvetési tárgyalásokon a szakszervezet és az önkormányzat majdnem „természetes” szövetségesei voltak egymásnak, például a kétkulcsos áfa hatásainak kivédésében vagy az szja helyben maradó részének meghatározásakor. Tudjuk: nem sok sikerrel. A központi szakmai normatívák meghatározásában már nagyobb sikert lehetett elérni, főleg azért, mert itt működtek a kormánypártokon belül azok a szakmai csoportok, amelyek tényleg kiemelten kívánják kezelni az oktatást.
Egy lépcsővel „lejjebb” bonyolultabb a helyzet, már csak azért is, mert az önkormányzatok anyagilag nagyon különböző helyzetben vannak. Léteznek önkormányzati szintre kidolgozott, súlyozott fejkvóták: mi ezeket a modelleket igyekszünk népszerűsíteni. Nagyon nehéz a normatív szemléletre történő átállás, mert nagy különbségek alakultak ki az egyes intézmények között a fűtési rendszer, a világítási költségek és a pedagógusok átlagos életkora, végzettsége alapján.
Beszélő: Úgy látom, egymás mellett él az olajozottan működő korábbi költségvetési gyakorlat – hogy egy iskola mennyit „kap” idén, döntően azon múlik, mennyit kapott tavaly, és egy lassan erőre kapó teljesítményelvű finanszírozási szemlélet, amelyben bizonyos helyi preferenciákra állapítanak meg helyi céltámogatásokat.
– Ilyen párhuzamosságok tényleg vannak, de meg kell mondjam, hogy abban a kérdésben mi sem látunk tisztán, hogy hogyan mérhető az intézmény teljesítménye. Az első feladat talán ezen a téren megnézni, hogy a különböző pénzek mögött álló teljesítményben különbségek tényleg léteznek-e; van-e ott még csoportbontás, ahol egykor az volt az alapja a megkülönböztető finanszírozásnak, és így tovább. Második lépésben talán lehetőséget kellene teremteni a többletköltséggel együtt járó szolgáltatások megindítására ott, ahol erre valamilyen oknál fogva eddig nem volt alkalom vagy mód. A dolgot nehezíti, hogy szinte senki sem tudja megmondani, mi az az „alapszolgáltatás”.
Beszélő: Mi a PDSZ véleménye az utolsó közoktatási törvénytervezetben szereplő definícióról: alapszolgáltatás az, ami kötelező a tanuló számára.
– A Nemzeti Alaptanterv nem alkalmas az alapszolgáltatások körének meghatározására, s bajos az egészet a finanszírozás alapjának tekinteni. A közoktatási törvény tervezete és a közalkalmazotti törvény együtt határozottan kötött bérgazdálkodást eredményezne, az önálló helyi bérgazdálkodásnak nem maradna tere. Ez egy ponton „rendet teremt”: kimondja, mi az, ami mindenképpen kötelező. Ám mivel nincs rögzítve a központi és a helyi finanszírozás aránya, az önkormányzatokat az alacsonyabb bérű, fiatalabb munkaerő alkalmazására ösztönözheti, a központi költségvetés „gazdájának” pedig meghatározó játéklehetőséget biztosít, miközben a helyi fenntartót alkalmazkodásra kényszeríti. Ezért javasoltunk korábban egy rögzített, fix arányt (80-20%-ot), és azt, hogy „utólagos” elszámolás alapján a tényleges, igazolt költségek 80%-ára „kerekítsék fel” az állami támogatást. Az optimális osztálylétszám sem lehet kötelező osztálylétszám, mert nem tartunk ott, hogy bármikor tantermet építsünk. Az az egyébként szellemes megoldás, amely bünteti, ha egy osztálylétszám felfelé eltér az optimumtól, igen hasznos, ha állami tanteremépítési projekttel párosul. Így azonban büntetné azokat az önkormányzatokat, amelyek nem valamiféle kimódolt „gonoszságból”, hanem szimpla tanteremhiány miatt működtetnek magasabb osztálylétszámokat. A tisztább elszámolás felé mutató próbálkozások támogathatók, de finomításra szorulnak: olyasfélére, mint a törvénytervezet néhány korábbi változatában szereplő „fejlesztési szorzó”. Ám itt is megbúvik egy csapda: mindaddig, amíg az önkormányzatok alulfinanszírozottak, a rendszer minőségi javítását szolgáló megoldásokat érvényteleníti, a pénzeket pedig elnyeli az egyszerű, hétköznapi működtetés.
Egyes javaslatok szerint a minőség érdekében a harmadik oldal, a felhasználó aktivizálható: ha az alapszolgáltatásokon felüli igénye van, fizesse meg. A PDSZ nem támogatja ezt a megoldást, mivel a „privatizáció” általunk nem kívánt, az esélyegyenlőtlenséget tovább növelő módját jelentené egy közszolgáltatás esetében. A finanszírozás technikája egyébként ma nem kulcskérdés, ki is került a figyelem középpontjából: amíg az iskolaszerkezet kérdése tisztázatlan, amíg vitatott az egyházi iskolák dolga, szinte senkinek nem jut ideje, türelme a fenntartás apróbb technikai részleteivel bíbelődni. Amikor a kormány minden további nélkül megteheti, hogy a közalkalmazotti törvényben előírt legalacsonyabb fizetési osztályt, az A1-et jóval a minimálbér alatt tartja, akkor nem elegendő jó bérért harcolni, akkor a finanszírozás egész struktúrájának célszerű kialakítására kell törekednünk. Egy lepusztult, tönkremenő ágazatban reménytelen jó béreket elérni. A pedagógusbéreket az ágazat egészének átgondolt, jó működése mentheti csak meg.
Az 1993-as év alapvetően át fogja rendezni a viszonyokat. A döntő kérdés az 1994. január elsejétől életbe lépő bértarifa fedezete. Minden önkormányzat tudja, hogy nem képes jövő januártól fedezni a béreket. A pénzügyi kormányzat is felmérte, hogy az életbe lépő fizetési osztályok 110-120 milliárd forint többletet igényelnek. 1993 valódi kérdése az: hogyan osztják meg ezt a többletet a központi költségvetés és az önkormányzatok között, illetve az, hogy az ígért bértarifa-rendszert egyáltalán bevezetik-e 1994. január 1-jétől. Lehetett-e hazudni, hitegetni közel egymillió munkavállalót másfél éven keresztül. Mi mindent megteszünk annak érdekében, hogy ez politikailag lehetetlenné váljon, ennek ellenére látok arra esélyt, hogy a közalkalmazotti törvény vonatkozó részének végrehajtását felfüggesztik.
Beszélő: Végül is: javultak vagy romlottak az ágazat pozíciói a költségvetésben?
– Látszólag javultak, hiszen az ártámogatások leépülése miatt „tisztult” a költségvetés kiadási oldala, s emiatt az oktatás részesedése nőtt az egészen belül. Ugyanakkor mégsem javult, mert a költségvetés tervezése ma sem szakmai, hanem fiskális alapon történik. Úgy tűnik, hogy a finanszírozás, a működőképesség másodlagos szempont azokhoz az ideologisztikus elképzelésekhez képest, amelyek ma irányítják a koalíció kultúrpolitikáját. E szövetségi politika kudarca miatt aggályos igazán a ’94-es bértarifa bevezetésének előkészítése.
Beszélő: Nyugtalan-e ma emiatt a pedagógus? Vagy apatikus? Vagy nyugtalan és apatikus egyszerre?
– Apatikus is, nyugtalan is, bizakodó is. Gondolja, hogy ha egy olyan komoly cég, mint a Magyar Köztársaság Parlamentje kimond valamit, akkor az úgy lesz, ezért tehát bizakodó. De apatikus is, mert tudja, hogy a ’94-re ígért bért az infláció segít bevezetni, s hogy valódi növekedés nem várható még egy ideig. Nyugtalan, mert fél attól, hogy a kialakult, s a rendszert működőképes állapotban tartó szabályokat is szétverik. Tudja, hogy a közoktatási rendszert már jó két-három éve a tehetetlenségi nyomaték működteti. De az apátia nagyon fontos: mert ez működteti a rendszert, nem a kormányzat. A kormányzat nem döntötte el, hogy milyen közoktatást akar, mert azt a közoktatást, amit akar, nem tudja megcsinálni.
Beszélő: Köszönöm a beszélgetést!