Az országos szakszervezeti konföderációk demokratikus választásokon, tehát politikailag erősödtek meg, s mivel útjuk a sikerhez a közjog terepén át vezetett, immár nem is nevezhetik magukat teljes joggal – mint eddig – „civil” szerveződéseknek. Kampányuk hangsúlyozottan politikamentes volt – és hangsúlyozottan pozitív, vagyis vitamentes –, amivel azt üzenték: nem a legfőbb csúcsokra törnek, hanem csak a nyugdíjasok és betegellátásra szorulók védelmét vállalják föl. De ennek visszhangja az erős érdekvédelem óhajtása volt, hogy legyen, aki, ha kell, föllép a magasabb instanciákkal szemben. Bírálatot kapott persze a kormány és koalíciója, de az egész pártrendszer is, amely természeténél és fogyatékosságainál fogva távolról sem fedi le teljesen a társadalom érdekviszonyait. A jövő kérdése, hogy vajon az újonnan, demokratikusan támadt instancia képes lesz-e kitölteni, és ha igen, mennyire a pártrendszer réseit.
A széles körben gyakorolt választójog fricska az ellendrukkerek orrára, sőt, valószínűleg, a siker egyik oka az ellenkampánnyal szembeni dacban rejlik. A koalíciós pártok az érvényességi küszöb emelgetésével és más törvényi szőrszálhasogatással ügyködtek a választások kudarca érdekében; de a szakszervezetek és szimpatizánsaik annál nagyobb lendülettel vitték át a megemelt lécet, amelynek mozgatása ekképp jól visszaütött. A kormánymédiák váltig azt magyarázták: az emberek úgysem tudják, mire megy ki ez a választás – az egyébiránt makulátlan hírű Pesti Hírlap, megfeledkezve a törvényről, a finis előtt halovány választói részvételt jósló közvélemény-kutatást is közölt. De a választók, bár kétségkívül kevés köztük a tudor a társadalombiztosítás dolgaiban, mindjárt úgy látták, alkalom nyílt a véleménynyilvánításra a különféle szakszervezetek értékeiről és persze honi viszonyainkról.
Az álláspontok különböznek a tekintetben, hogy a 21-i választás eredményei pártpreferenciákat is tükröznek-e. Az SZDSZ Országos Tanácsa nem lát semmiféle balratolódást az MSZOSZ fölényes győzelmében, és egyetlen politikai következtetésként annyit von le, hogy sokan mennek majd szavazni ’94-ben is. A Magyar Hírlap neves publicistája viszont máris a „baloldal” (vagyis az MSZP) zsebében tudja a győztes konföderáció által besöpört másfélmillió szavazatot, a munkástanácsok és a KESZOSZ (Keresztényszociális Szakszervezetek Szövetsége) több mint félmillió szavazatát „a kormánypártokkal legalábbis nem ellenséges” erőknek tudja be, a Liga háromszázezer szimpatizánsa pedig a „szociálliberális gondolatkör” (azaz az SZDSZ) vonzásáról tanúskodik.
Bár lapunk szellemisége az előbbi véglethez kötne bennünket, véleményünk mégis az utóbbihoz áll közelebb. Ilyen szimpátiaválasztások során, amelyben hárommillióan szavaznak, mozgásba lendülnek a globális értékítéletek a palettán szereplő politikai erőkről. Igaz, a legfőbb győztes, az MSZOSZ ellenfelei viszonylag kisebb ismertségnek örvendenek, mint pártbéli megfelelőik. Meglehet az is – mint azt többen hangsúlyozzák –, hogy a pártszimpátiák átszövik egymást a különféle szakszervezek vonzáskörzeteiben. Igen fontos megszorító tényező a szakszervezetek taglétszáma, aminek folytán egyes aspiránsok (elsősorban az MSZOSZ, másodsorban a SZEF) tömegszervezetként, mások (főleg a KESZOSZ, de némileg a Munkástanácsok is) „választási pártként” szerepeltek. A konföderációk egyébként is két csoportra oszthatók; az MSZOSZ-t, a Ligát, a Munkástanácsokat és a KESZOSZ-t „politikus” tömbökként bízvást megkülönböztethetjük az „apolitikusoktól”: a Szakszervezetek Együttműködési Fórumától, az Értelmiségi Szakszervezeti Tömörüléstől és az Autonómoktól. Viszont szembetűnik, hogy a szavazatok másik felén – amit nem az MSZOSZ szerzett – lényegesen nagyobb arányban osztoztak a kisebb „politikus” tömörülések, mint az „apolitikusok”. Utóbbiak közül a SZEF érte el a legjobb eredményt – ide tömörül az alsó- és középfokú oktatás, az egészségügy, a köztisztviselők legnagyobb része, no meg a közgyűjteményi dolgozók derékhada –, de e tekintélyes erőt maga mögé utasította a Liga az egyik, a Munkástanácsok mindkét listán.
Az értékválasztások minden bizonnyal fontosabbak voltak a tb-választásokon, mint a tagsági hovatartozás vagy a szakszervezeti ténykedés során szerzett valóságos érdemek. Az MSZOSZ győzelme igazolta a koalíció félelmét a régi jó rendszerhez kötődő nosztalgiák föltámadásáról. Munkálnak a nosztalgiák, és nemcsak az „objektív nehézségek”, hanem a kormány és koalíciója kevés rokonszenvet ébresztő politikája miatt is. És nem lesz könnyű a harmadik erőnek, a liberálisoknak sem, ha a lakosság csakugyan a jelen és a múlt között akar választani ’94-ben.
A szakszervezeti múltat viszont végképp eltöröltük, és a politikai erővé előlépett országos konföderációk erősebbek, egységesebbek, mint valaha. A konföderációk okkal nyilatkoznak valamennyi szakszervezet győzelméről; lovagiasan osztozkodnak a sikerben, mint ahogy mindannyiuk vállára nehezedik a vele járó felelősség is.
Egy körülmény talán mégis nehezíti a felhőtlen összehangolódást: ez pedig a honi szakszervezeti struktúrában rejlik. Nagy Sándor MSZOSZ-elnök jogosan állítja, hogy hét-nyolc konföderáció túlságosan sok egy ilyen kis országban. Sok a konföderáció, így feszültségek keletkezhetnek akörül, mely részérdekek lépjenek elő országos munkavállalói érdekké. A választások várhatóan végképp megszüntetik a „szabad szakszervezet–hagyományos szakszervezet” ellentétet, de ennek helyébe az ágazati–szakmai érdekek konfliktusa nyomulhat be. Például a közalkalmazotti törvény nemcsak azért volt baklövés, mert népszerűség-hajhászásból béremelést ígért (amit most a pénzügyminiszter vissza szeretne szívni, előreláthatólag az érdekelt konföderációk – legalább 4 – méltatlankodását váltva ki), hanem azért is, mert megkurtította a helyi szakszervezetek jogait, s így országos bérüggyé változtatta a tanerők, egészségügyi dolgozók, színészek stb. javadalmazását. A konföderációknak viszont egybe kell hangolniuk ezt az országos ügyet más országos ügyekkel, amidőn közös erővel lépnek föl, s e ponton nem egyformák az érdekeik.
E különbségekkel valószínűleg már most meg kell birkózniuk. Közjogilag a társadalombizosítás igazgatására kaptak mandátumot a konföderációk, ám nyilván hosszú időbe telik, amíg újonnan nyert politikai súlyuk érezhetővé, mérhetővé válik a tb-önkormányzatok működésében. Politikai tőkéjük viszont már most, az Érdekegyeztető Tanács (ÉT) küszöbön álló tárgyalásain is súlyosan eshet a latba; ekkor világlik ki ugyanis, milyen föltételek mellett mondanak – vagy nem mondanak – áment a pénzügyminiszter gazdasági-szociális elképzeléseire. Az együtt megszerzett siker nem okvetlenül azonos mértékben váltódik aprópénzre. A sikerrel együtt is, külön-külön is gazdálkodni kell; ez pedig minden egyes konföderációt engedményekre késztet.