Első élményünk a bámulaté. Mert valóban kápráztató az az anyag, melyet a megújuló folyóirat szerkesztői több jugoszláviai nemzedék halványáról, „az utolsó bohém”-ről, az örökké cigarettázó, szüntelen lobogásban élő balkáni charmeurről, vagyis Daniio Kisről egybegyűjtöttek. Bámul legelőször a szem: az író hagyatékából közölt többtucatnyi fénykép legalább annyi lényegeset árul el személyiségéről, mindenkit rabul ejtő hatásának titkáról, mint a novellák vagy a visszaemlékezések, elemzések. Látjuk a meglehetősen elálló fülű, kissé megilletődött tekintetű kisfiút a Magyar Menetkedvezményi Egyezség alapján kiállított vasúti igazolványképen – vajon hogyan lett ebből az ártatlan arcú, kerekre nyírt fejű, az igazolványban Kiss Dániel nevet viselő srácból Danilo Kis, a szerbiai száműzött, aki farmerzsebébe dugott kézzel, jobbjában feltehetően Gauloise-t markolva, belmondós orral és barázdákkal, szénaboglyaszerű hajzattal, kissé keserű-ironikus félmosollyal támaszkodik egy párizsi bisztró tükörfényes pultjának? „A fényképeket nézegetve: roppant izgalmas kérdésnek tűnik, vajon szép volt-e Danilo Kis” – teszi fel a kérdést Balázs Attila; és a probléma csak látszólag érdektelen vagy ironikusan megfogalmazott. Mert Danilo Kis személyiségének leglényegéhez tartozott az erotikus vonzerő, a lényét, megjelenését, gesztusait körülvevő érzéki atmoszféra. Kevés köze van ennek a nyers szexualitáshoz, az efféle személyiséget mintegy műalkotásként szemléljük, megismerni vágyjuk azt a titkot, mely ellenállhatatlanul odavonz. De éppen mivel titok, megismerhetetlen és kimondhatatlan. Mégsem tudjuk leküzdeni a vágyat, hogy újból és újból belépjünk bűvkörébe, hiszen ez a titok megmutatkozik. Ezúttal e folyóirat fényképeiben.
Ha mindez igaz, látszólag semmi sem szabhatna gátat a legendagyártásnak. Mi sem lenne könnyebb, mint felépíteni a kocsmázó, bohémkodó, nőcsábász irodalmi dandy legendáriumát, megalkotni tehát egy mára elveszett, szétszórt, a háború által porig alázott, eszményeiben botrányosan megcsúfolt nagy kultúrateremtő nemzedék nosztalgikus emlékművét, eltekinteni Danilo Kistől, az embertől és írótól, odaállítva helyébe a régi belgrádi–szarajevói aranyidők egyszemélyes monumentumát. Hiszen saját irodalmunk történetéből már többször is láthattuk, mily nagy a legendateremtés és vele az önigazolás vonzereje. Megalapozott így a bámulatunk, ha megállapítjuk: a füzet szerzői és szerkesztői többnyire sikeresen kerülték el ezt a szellemi csapdát. Mítoszteremtés helyett az elemzés került így a megemlékezések középpontjába. Szellemi restség helyett a kitartó és feszült munkát választották. A szembenézést nagy barátjuk életművével és vele önmagukkal. Természetesen nem száraz, hideg szemű analízisről, de baráti odafordulásról van szó. A barátság fogalma a kulcsszó: azé a vonzalomé, melyről talán a szláv férfiak tudnak a legtöbbet Európában – hihetetlenül tapintatos figyelem egymás iránt, szemérmes együttérzés, együtt szenvedés, lovagiasság a szó középkori értelmében, fegyverbarátság tehát az Élet és a Művészet küzdőterén. És persze megint az erotikus érdeklődés egymás iránt: „Danilo csupa nő és férfi” – mondta egy közeli ismerőse. A füzet így nemcsak Kisnek, de a barátság fogalmának is eleven emlékműve.
Az elemzés és emlékezés, az hommage és az analízis egyesítése talán Tolnai Ottónak sikerült a legnagyszerűbben a folyóirat szerzői közül. Gyengédebben című írása olyan, akár egy Danilo Kis-novella, dokumentumanyagokat elegyít félig fiktív történésekkel; a szöveg műfaja a lehető legüdvösebb módon megállapíthatatlan, felfogható non-fiction novellaként, nyílt levélként, nagyra nőtt esszéként, olvasható szerkesztői naplónak, memoárnak és kommentárnak Tolnai saját három verséhez, melyeket beleépített a prózaszövegbe. Mindez lenyűgöző lendülettel és elemző kedvvel megírva; és mindeközben még ahhoz is van ereje, hogy felvázoljon egy Danilo Kis tollára szánt regény tervet – úgy látszik, ezt már Tolnainak kell megírnia.
Volt már szó a nosztalgia veszélyeiről a baráti megemlékezésekkel kapcsolatban, e tekintetben is Tolnai szövegében találjuk az alapfogalmakat. Kis halálával, idézi Tolnai egy barátját, „egy nosztalgikus jugoszláv metafora született”. Nem lehet eléggé hangsúlyozni a „jugoszláv” jelző jelentőségét. A valahai egység és a béke utáni vágyakozás adja e metafora erejét és igazságát. Ez a nosztalgia nem ködképek és hamis ábrándok felé irányul, de a kultúra szomjúhozása hatja át. Egy olyan kultúráé, melynek éppen hallatlan kevertsége, soknyelvűsége volt a teremtő kovásza – az erőszakos szétválasztás itt is tragikus következményekkel járt. Danilo Kis szinte egy személyben szavatolta ennek érvényességét. A Tolnai által idézett önelemzése ezúttal is példamutatóan pontos: „Nem akarok nagyképű összehasonlítást tenni, de az enyém amolyan kafkai sors. Ami azt jelenti: zsidó sors. Sőt: kelet-közép-európai zsidó sors. Vannak, akik úgy vélik, éppen ez adhatna számomra egyfajta identitásérzést. Én ebben nem hiszek. Nem azért, mert csak félig vagyok zsidó, hanem mert az életem több kultúrában, több nyelvben, több országban játszódik. Talán én vagyok az egyetlen, aki jugoszláv írónak vallja magát.” Ez a nagyvonalú tolerancia talán számunkra is mértékadó lehet. A kultúra parlamentjében jottányit sem számít a nemzeti identitásérzés: ne feledjük, a különböző kocsmaasztaloknál Kis Puskint szavalt oroszul, Baudelaire-t franciául, és természetesen magyarul kántálta Adyt.
A legfőbb bámulat persze a most először közölt Danilo Kis-szövegeknek szól. Négy novellát fordítottak le a hagyatékból, közülük kettő majdnem bizonyosan végleges szövegűnek tekinthető (Jurig Golec; Lant és sebhelyek), míg A hontalan két variánsa, illetve Az adósság című szövegek nyilvánvalóan kidolgozatlanok. A Jurij Golec gáncsolhatatlan remekmű, egyik fő témája az a bizonyos szláv férfibarátság, így – legalábbis az én olvasatomban – centruma a füzetnek. Azt persze eddig is tudtuk, hogy milyen nagyszerű prózaíró volt Danilo Kis. De hogy költőnek is micsoda jelentőségű, arról az itt publikált „összes versek”-ből értesülhetünk elragadtatva. Az Elnöki hajón a forradalom költője című poéma (Bozsik Péter leleményes fordításában) a szocializmusban élő értelmiségi és a hatalom képviselőinek pornográf szellemi gruppenszexéről a leggyilkosabb szatírák egyike, melyet a tárgyról írtak. A hangvétel egészen a Petri-féle maró gúny – jól tudjuk, hogy Kis igen sok verset fordított a magyar költőtől. És Bozsik alkalmat talál, hogy átköltésében felhívja a figyelmet erre a cáfolhatatlan szellemi szimbiózisra a két művész között: „Például valamelyik orosz / beleölti rossz- / szagú meztelen nyelvét a szájába / (ahogy a költő mondaná).” – Nos, ez a költő kétségkívül Petri György, az a bizonyos „meztelen nyelv” a K. M. szerelmes éneke című verséből nyúlt el idáig.
Petri megrendítő, hátborzongatóan morbid versben siratta el halott barátját. Danilo Kis, az utolsó jugoszláv, az utolsó bohém, az utolsó irodalmi lovag – mindörökre „elpucoltál / innen is, onnan is és mindenhonnan”. Az Ex Symposion ragyogó összeállítása arra utal, hogy van mit kezdenünk emlékével „ebben a le-nem-húzott-wcnyi országban”. E keserű, öngyötrő Petri-sorok után tekinthetjük-e puszta véletlennek, hogy másik nagy költeményét Budapesten írta Danilo Kis 1966-ban? Ez a vers ugyanis a Szeméttelep címet viseli.
- Kultúra [5]