A nemzeti liberálisok Csurka elleni föllépésének és a mérsékelt népnemzetiekkel kiegészült centrum Csurka elleni föllépésének ellentétes a tartalma. Az előbbiek azt mondják: Csurkának távoznia kell, mert az MDF és a kormány nem tudja elfogadni Csurka eszméit. Az utóbbiak azt mondják: Csurkának távoznia kell, mert nem tudja elfogadni a kormányt, amely pedig az ő igazságait is képviseli úgy, ahogy itt és most lehet. A két csoportnak tökéletesen ellentétes képe van az általa támogatott, illetve folytatott kormánypolitika eszmei tartalmáról, és mindkettő óvakodik attól, hogy tisztán lásson.
Lezsáknak mennie kell…
Pedig minden az ő elképzelései szerint alakul. Nem Csurka „eszméit”, hanem ezen eszmék ellenfeleit távolították el Csurkával együtt, s a kormány sorsa most igen jelentős mértékben az egyéni alkukkal benntartott és az esetleg külön frakcióba távozó csurkisták szavazataitól függ. A párt operatív irányítása Lezsák kezében van, a kampány vezetését kivették a „nómenklatúra-burzsoáziával” való megbékélést szorgalmazó privatizációs miniszter kezéből, s Csurkáék kizárását a hétvégi választmányi ülésen minden előzmény nélkül összekötötték az eddigi – Schamschula György szerint – „majdhogynem liberális” gazdaságpolitikát felváltó, az állami beavatkozást erősítő, populista gazdaságélénkítő program bejelentésével. Alig néhány hete nyilatkozta a miniszterelnök, hogy el van szánva arra, hogy szigorú pénzügyi politikát folytasson, és nem kockáztatja választási érdekből az ország pénzügyi stabilitását. Régen volt.
Az Új Magyarország hétfői száma a választmányi ülésen történtekhez két szubjektív hangvételű keretes kommentárt fűz. Az egyik arról szól, hogy a mozgalmi állapot mennyivel emberközelibb, mint a pártállapot, a másik meg arról, hogy odalent nem is értik, mi ez a veszekedés, mi ez a szakadás odafönt. Lent, az egészséges népi közegben ennek a szakadásnak nincs bázisa. Lezsák azt reméli, hogy lesznek folyosók a Magyar Út és az MDF között, Csurka azt válaszolja, hogy vannak folyosók, csak el kell távolítani a közéleti hullákat, amelyek eltorlaszolják azokat. Debreczenit és Eleket már eltávolították.
Lehetséges lenne, hogy ami történik, az nem más, mint a csurkizmus szervezeti differenciálódása?
Nem lehetséges, mert nem lehet mérsékelten csurkista kormánypolitikát folytatni. Amíg a kormány mérsékeltnek nevezhető politikát folytat, amíg az ország működőképességének a fenntartására törekszik, addig nem térhet le az európai exigenciák által kijelölt szűk ösvényről. A lehetőségeken belül választhat etatista, antiliberális megoldásokat, de nem fütyülhet az IMF-re, a költségvetési egyensúlyra, a társadalmi erőviszonyokra, a nagy érdekcsoportokra. S ha mindezekre csak annyira nem fütyül, amennyire ez a működőképesség fenntartásához szükséges, akkor is azokra a világpolitikai és világgazdasági tényezőkre, azokra a fogyasztói érdekekre, modernizációs törekvésekre és arra a hazai elitre kell tekintettel lennie, amelyek a csurkai világképben összehangolt nemzetromboló erőkként működnek. Egy mérsékelt kormánypolitika nem lehet mérsékelten csurkista, csak mérsékelten anticsurkista. Mint az Antall-kormány.
A mérsékelt csurkizmus – ennek a mérsékelten anticsurkista kormánypolitikának a keretében – szóban, szimbólumokban és a szimbolikus szférában: a kultúrpolitikában él.
A kormány háta mögött tartott csurkisták nem laknak jól a szavakkal és a szimbólumokkal, hanem egyre éhesebbek lesznek tőlük. Egyre élesebb szavakkal és egyre kényesebb szimbólumokkal lehet – egyre rövidebb ideig – elfeledtetni velük, hogy nem kapnak semmit, hogy a szavak a valóságos folyamatokon kívül kavarognak. Ezért a mérsékelt csurkizmus egyre kevésbé lesz mérsékelt, egyre kevésbé lehet benntartani a szalonképes fogalmazásmód keretei között. A kormánypárti mérsékelt csurkizmus verbálisan (is) egybemosódik a Magyar Úttal. A mérsékelt csurkizmus útja újabb meghasonlásokon, csalódásokon, újraéleződő ellentéteken és – a Debreczeni József által már most megjósolt – Antall–Lezsák-viszályon keresztül a Magyar Útig vezet.
A kormánypártok folyamatosan olyan érzelmeket és indulatokat kívánnak fölhasználni, amelyek kielégítésére nem tesznek és nem is tehetnek semmit. Ez sokáig nem megy: Lezsáknak kell mennie.
Ki marad?
Furmann Imre a Csurka-dolgozat megjelenése után egy héttel azt nyilatkozta a Pesti Hírlapnak, hogy a nemzeti liberálisok is elkészítik a maguk mélyreható, elemző vitairatát. Ez a vitairat soha nem készült el. Amilyen világosan beszéltek a nemzeti liberálisok Csurkáról, olyan homályosan hallgatnak Antallról.
Adva van egy liberális tömb az ellenzékben, amely lényegében antiliberálisnak tekinti az Antall-kormány gazdaságpolitikáját, privatizációs politikáját, költségvetési politikáját, közigazgatási elképzeléseit, kultúrpolitikáját, egyházpolitikáját, oktatáspolitikáját, agrárpolitikáját stb. Adva van egy liberális csoport az MDF-ben, amelyik ennek a kormánypolitikának lényegében minden fontos elemét támogatja, és azzal szemben – legalábbis nyilvánosan – szinte csak stilisztikai alternatívát képvisel.
A liberalizmus útja széles, sokan elférnek rajta, de azért mégiscsak van széle, különben nem lenne út. A nemzeti liberálisok tarthatják tévesnek azt a liberalizmusfelfogást, amelynek keretében az ellenzék a kormány politikáját antiliberálisnak minősíti, de hát valamit erről tartani kell. Kétségtelen, az SZDSZ már megkapta néhányszor a magáét Debreczeni Józseftől, Kulin Ferenctől és másoktól, a Demokratikus Charta is Mile Lajostól, de a kormánypolitika liberális elvekre hivatkozó ellenzéki kritikájához a nemzeti liberálisok érdemben nem viszonyulnak.
És nem tudnak válaszolni arra sem, hogy a koalíciós keretben való politizálásuknak mi a perspektívája. Mit tudnak elérni a velük szemben álló túlnyomó többséggel szemben. A frakcióról már sokszor elmondták, hogy ott a többség tulajdonképpen Csurkával rokonszenvez. Furmann Imre februárban azt nyilatkozta a Népszabadságban, hogy ha a Magyar Út „mégis szakítana az MDF-fel, akkor a fórumban aktívan politizáló ötezer tagból csak (!) körülbelül 40-50 százalék menne át Csurkáékhoz”.
Egy lehetőség marad, ezt fejti ki Balázsi Tibor is a szomszédos interjúban: az ideológiai vonatkozások, az elvi alapok pragmatikus letakarása.
A takaró alatt
Sokan vágynak a pragmatikus takaró alá, az biztos. A kormánypártokban is, az ellenzékben is. A Fidesz például kifejezetten lelkesedik a takaróért. A szélesebb publikum is – ezért lelkesedik a Fideszért. Rendes demokráciákban is a takaró alatt maradnak az ideológiák a politikai élet hétköznapjaiban.
Csakhogy egyrészt a rendes, megállapodott demokráciákban bizonyos alapvető kérdésekben konszenzus van a takaró alatt, a mi takarónk alatt pedig nincs. Másrészt most minálunk nem a politikai élet hétköznapjai következnek, hanem választási kampány kezdődik. Harmadrészt a mérsékelt és nem mérsékelt csurkistákat nem lehet bedugni a takaró alá, mert akkor eltűnne mindenük – szó, szó, szó és szimbólum –, amijük van. Negyedrészt a koalíciós partok csak akkor vezethetnének gyakorlatias kampányt, ha meggyőző és kézzelfogható eredményeket tudnának felmutatni, de nem tudnak. Nincs más lehetőségük, mint hogy megpróbálják az identitásukon keresztül megfogni a választókat: akármilyen is vagyok, én vagyok Te, én vagyok a magyar, a keresztény, én vagyok az új, a megváltott rendszer. És ezt nem lehet önérzettel eltűrni csöndben a takaró alatt.
Mindhiába, Magyarországra még nem szállt le az ideológia alkonya, még nem jött el a világnézeti takarodó ideje.
Kapcsolódó cikkek
- Belföld [8]