A politikai elemzők véleménye csupán abban tér el egymástól, hogy néhány hónapban, fél évben vagy egy évben szabják meg John Major bukásának valószínű határidejét. Pénteken az Independent címlapon adta hírül, miként látja a legnagyobb fogadóiroda, a William Hill John Major, illetve Graham Taylor – az USA-ban gyászosan leszerepelt angol labdarúgó-válogatott szövetségi kapitánya – bukásának esélyeit a következő választások, illetve a világbajnokság előtt: John Major 8:13, Graham Taylor 4:7. Mérget venni – legalábbis a bukmékerek szerint – egyikük karrierjére sem ajánlatos tehát.
A tévedés ára
A történet közvetlen előzményei egy másik szerdára, 1992. szeptember 16-ára nyúlnak vissza, amely később Fekete Szerda néven vonult be a jelenkori angol gazdasági és pénzügyi történelembe. Nagy-Britannia ekkor kényszerült ugyanis kilépni az Exchange Rate Mechanismből (Európai Valutaátváltási Rendszer – ERM), és ezzel párhuzamosan leértékelni a fontot, miután végleg kudarcot vallottak a kormány, a pénzügyminiszter és a Bank of England azon erőfeszítései, hogy fenntartsák a font mesterségesen megszabott árfolyamát.
A brit kormány még Margaret Thatcher vezetésével és a jelenlegi miniszterelnök, John Major pénzügyminisztersége alatt lépett be az ERM-be 1989-ben. A belépés feltételeit John Major dolgozta ki kollégáival együtt, s amikor a Brit Konzervatív Párt 1990 novemberében megbuktatta Margaret Thatchert, és helyébe John Major került, az új miniszterelnök egész gazdaságpolitikája sarkkövének tette meg az ERM-beli tagságot, mint a brit gazdaság felvirágoztatásának alapfeltételét. És természetesen Norman Lamont is – akit John Major helyezett a pénzügyminiszteri székbe – ennek megfelelően igyekezett menedzselni a brit gazdaságot. Ez alapvetően azt jelentette, hogy a mesterségesen magasan tartott kamatláb jótékony inflációmérséklő hatásától remélték a recesszió visszaszorítását is. A fellendülés zsenge bimbói azonban – amelyekről pedig oly bizakodva beszélt hónapról hónapra a miniszterelnök és a pénzügyminiszter – csak nem akartak előbújni. Helyettük bekövetkezett a Fekete Szerda.
Ekkor nyilvánvalóvá vált, hogy a kormány rosszul ítélte meg a helyzetet, és ez a gazdaságpolitikai tévedés a Bank of England aranytartalékának mintegy harmadába került. A politikusok utasítására ugyanis a központi angol bank két napon keresztül kétségbeesett ütemben és óriási méretekben vásárolta föl a fontot, hogy így próbálja megállítani árfolyamzuhanását. A pénzügyminiszter pedig egy százalékkal csökkentette a kamatlábat, hogy ezzel is igyekezzen helyreállítani a fontba és a brit gazdaságba vetett bizalmat. Ámde mindhiába. A dolog már csak azért is kínosan festett, mivel John Major és Norman Lamont még a Fekete Szerdát közvetlenül megelőző napokban is többször szenvedélyes hitet tett a nyilvánosság előtt a kormány gazdaságpolitikája és az ERM-tagság mellett. John Major például kijelentette, hogy a font leértékelése „az ország jövőjének elárulását” jelentené.
A pokol vagy a Lordok Háza?
Amikor tehát a láthatóan feldúlt és kimerült Norman Lamont 1992. szeptember 16-án este kénytelen volt odaállni a tévékamerák elé, és bejelenteni, hogy Nagy-Britannia a nemzetközi pénzpiac nyomásának engedve kilépett az ERM-ből, és sor került a font leértékelésére, azt lehetett gondolni, hogy ezzel pénzügyminiszteri karrierjének is vége szakadt, hiszen az általa kivitelezett gazdaságpolitika csődöt mondott. Természetesen azonnal elkezdődtek a találgatások, hogy mindez vajon mennyire veszélyezteti a miniszterelnök, John Major pozícióját.
Közmegegyezés látszott kialakulni abban, hogy Majornek feltétlenül fel kell áldoznia pénzügyminiszterét, ha meg akarja őrizni kormánya és a saját hitelét és tekintélyét, hiszen a történtek a gazdaságpolitika megváltoztatását követelték, s ha a politika változik, akkor a politikusnak is mennie kell – legalábbis ez a szokás alakult ki az angolszász demokráciák több évszázados politikai gyakorlatában. E gyakorlat egyik ki nem mondott alapelve ugyanis az, hogy lényeg és megjelenési forma, kifejtett gondolat és cselekedet, politikai elv és az azt képviselő politikus úgy tartoznak össze, mint lélek és test. Szétválásuk csak a test – a politikusi pozíció – halála után lehetséges, s hogy a lélek ezek után a Lordok Házába kerül-e vagy a pokolra, az formátum kérdése csupán.
Nagy meglepetésre azonban a pénzügyminiszter nemhogy nem mondott le, de változatlan szenvedéllyel hajtogatta, hogy az általa kivitelezett gazdaságpolitika helyes volt. A kudarcért a központi német bankot, a Bundesbankot, illetve a nemzetközi pénzpiac spekulánsait okolta, s határozottan leszögezte, hogy sem ő, sem pedig John Major a legkisebb mértékig sem tehető felelőssé a történtekért.
Csakhogy ezzel az értékeléssel akkor már elég kevés szakértő értett egyet a Cityben. Az ellenérvek három csoportba sorolhatóak. Sokan kezdettől fogva úgy látták, hogy Nagy-Britanniának eleve nem lett volna szabad 1989-ben csatlakoznia az ERM-hez – közéjük tartozott például Nigel Lawson, Margaret Thatcher pénzügyminisztere a nyolcvanas évek sikerei idején, aki az ERM-hez történő csatlakozás miatt, tiltakozásul mondott le pénzügyminiszteri posztjáról 1989-ben. Mások úgy érveltek, hogy a kormány rosszul időzítette a csatlakozást, illetve helytelenül, túl magas határok között rögzítették a font árfolyamát, s emiatt mesterségesen magas szinten kellett tartani a kamatlábat, ami viszont megbénította a brit gazdaságot. Végül, a harmadik csoportba tartozók azt mondták, hogy noha az ERM-tagság egy ideig hasznosnak bizonyult, mert segítségével sikerült megfékezni az inflációt, ám a kormány nem ismerte fel, hogy 1992-re ez a tagság már kifejezetten károssá vált, s még jóval a Fekete Szerda csapása előtt fel kellett volna függesztenie Nagy-Britannia ERM-tagságát.
A visszavonulás
John Major és Norman Lamont váltig bizonygatták, hogy ők bizony nem tehetnek semmiről. A Fekete Szerda katasztrófaként érte a brit kormányt, amely oroszlánként küzdve, kétségbeesett dühvei szórta el a brit adófizetők pénzét, majd amikor már vészesen megcsappantak a Bank of England aranytartalékai, a pénzügyminiszter, megverve bár, de törve nem, méltósággal visszavonulót fújt. Ezek a megnyilatkozások, illetve a pénzügyminiszter lemondásának elmaradása azonban már-már alapjaiban ásta alá a kormány vezető politikusainak hitelét.
Aztán, amikor lassan elcsendesültek az ügy hullámai, októberben az ipari miniszter minden különösebb előkészítés nélkül bejelentette, hogy az állami tulajdonban lévő British Coal 31 bányát kényszerül rövidesen bezárni, ami 30 ezer munkahely elvesztését eredményezi. A hírt a közvélemény egyértelmű felháborodása fogadta, a bányászszakszervezetek tiltakozó akciókat szerveztek, ám a politikusok, John Majorrel az élen, széttárt kezekkel ismételgették, hogy sajnos a lépés elkerülhetetlen, a szénnek rohamosan szűkül a piaca, nincs mit tenni.
Alig telt bele azonban néhány nap, s tekintélyes konzervatív parlamenti képviselők álltak az érintett bányásztelepüléseken rendezett tüntetések élére, nyilatkoztak a sajtónak, televíziónak, nem leplezve felháborodásukat a döntés antihumánus volta miatt. Majd hogy, hogy nem, úgy esett, hogy a konzervatív párt 150-160 legtekintélyesebb parlamenti képviselőjét tömörítő, nagy hatalmú 1922-es Bizottság éppen azon a héten tartotta szükségesnek munkavacsorán vendégül látni a miniszterelnököt. Két fogás között félreérthetetlenül értésére adták, hogy a mértékadó konzervatív közvélemény az elhamarkodott döntés visszavonását kívánja. Alig egy héttel a bányák bezárásának bejelentése után, amikor az ipari miniszter és John Major kénytelenek voltak nyilvánosan hírül adni: a kormány visszavonja az intézkedést, és alapos revízió alá veszi a szénipar helyzetét, sőt fölmerült az egész energiapolitika felülvizsgálatának szükségessége is.
Közben a maastrichti szerződés konzervatív ellenzői is folyamatosan borsot törtek John Major orra alá, s 1992 novemberében csak három szavazaton múlott, hogy meg nem buktatták a kormányt. 1993 elejére pedig olyan jelentős deficit alakult ki az állami költségvetésben, hogy márciusban a pénzügyminiszter – annak ellenére, hogy a konzervatívok választási programja az adóemelést a leghatározottabban kizárta – kénytelen volt hozzáadott értékadót kivetni a háztartási tüzelőanyagokra, illetve felemelni a kötelező társadalombiztosítási hozzájárulás összegét. Ezek az intézkedések azonban kevésnek bizonyultak a deficit ellensúlyozásához, s ezért a kormány célul tűzte ki a közkiadásokra fordított összegek jelentős csökkentését, vagyis a Jóléti Állam egyes alapszolgáltatásainak drasztikus megnyirbálását – ami újabb felzúdulást váltott ki országszerte konzervatív körökben éppúgy, mint másutt.
A vég kezdete
Major május végén – a közvélemény és a sajtó erőteljes nyomására – elszánta magát a kormányátalakításra, és menesztette pénzügyminiszterét, Norman Lamontot, ám közben hangsúlyozta, hogy a kormány gazdaságpolitikája ettől nem változik meg, hiszen az nyilvánvalóan mindvégig helyes volt. A június eleji közvélemény-kutatások adataiból azonban az derült ki, hogy ebbéli vélekedését immár nem sokan oszthatják az országban, mert pillanatnyilag ő a legnépszerűtlenebb miniszterelnök, amióta egyáltalán Nagy-Britanniában statisztikailag mérik a miniszterelnökök népszerűségét.
És erre következett kegyelemdöfésként június 9-én Norman Lamont, a vérig sértett, menesztett pénzügyminiszter búcsúbeszéde az alsóházban, amelyben egyebek között rövidlátó, 36 órára előretekintő, elvtelen politizálással vádolta a miniszterelnököt, aki határozatlanságával azt a benyomást kelti, hogy a kormány hivatalban van anélkül, hogy hatalmon lenne.
A sors iróniája, hogy mindezeket a vádakat attól a kollégától kellett hallania a miniszterelnöknek, akivel a legszorosabb együttműködésben, közösen dolgozták ki befuccsolt gazdaságpolitikájuk alapelveit. Azt mind ez idáig egyikőjük sem ismerte el, hogy bármiben is tévedett volna. Major abban bízott, hogy megúszhatja ezt, ha meneszti Lamontot. Ám úgy látszik, félreértette az angolszász politikai hagyományt, s úgy gondolta, a politika változásával nem kell együtt járnia a politikus menesztésének, illetve a politikus menesztése nem kell, hogy a politika változását is jelentse.
Pedig, ha a Fekete Szerda után van bátorsága beismerni, hogy a kormány gazdaságpolitikája hibás volt, és ezt megteszi a pénzügyminiszter is, és lemond, akkor Majornek talán még lett volna esélye politikusi tekintélyét helyreállítani. Így viszont hitele és tekintélye végzetesen megcsappanván, most már valóban csupán idő kérdése, mikor kényszerül kiköltözni a Downing Street 10.-ből: a következő időszaki választásokon elszenvedett várható konzervatív kudarc után, vagy a konzervatív párt őszi konferenciáját követően, esetleg a jövő tavaszi önkormányzati választásokon esedékes vereség után. Amint azt a Brit Liberális Párt vezére, Paddy Ashdown megállapította múlt szerdán az alsóházban: „Ez már a vég kezdete John Major számára.”
(London)
- Külföld [6]