Magyarországnak egy más szellemiségű kormányzattal lehetősége lett volna arra, hogy a kisebbségek védelmének protagonistájává váljon Európában. Egyrészt azért, mert a keserves helyzetben lévő többmilliós kisebbségi magyarság révén mélységesen érdekelt az ügyben; másrészt azért, mert nekünk nem kell számolnunk a területvesztéssel, az elszakadási törekvésekkel kapcsolatos hisztérikus félelmekkel; harmadszor azért, mert a mi kisebbségeink elég kicsik, és – kisebbségi intézményekben – elég szegények ahhoz, hogy vállalható mértékű áldozatvállalással látványos és valóságos fordulatot lehessen elérni az életükben; negyedszer pedig azért, mert a magyarországi kisebbségek – a kisebbségi kerekasztal révén – világosan és egységesen megfogalmazták igényeiket, tehát lehetett volna mihez igazodni.
Ha Magyarország következetesen és aktívan képvisel bizonyos normákat saját kisebbségei és az európai nem magyar kisebbségek érdekében is, akkor a kisebbségi magyarság érdekében való fellépés nem vész bele a kelet-európai kölcsönös vádaskodások hangzavarába. Egyébként pedig belevész, és olyan páros mérkőzések részévé válik, amelyekbe az európai diplomáciát nem lehet belerángatni.
Természetesen nem lenne helyes, ha a magyar kormány csak a külhoni magyarság érdekében folytatna itthon normális kisebbségi politikát, de helyes lenne, ha legalább a külhoni magyarság érdekében normális kisebbségi politikát folytatna.
Az utolsó generáció
Ehhez képest a kormány 1990 óta nem is tehetett volna kevesebbet, mint amit tett.
Magyarországon nemzetiségi általános iskolák több mint harminc éve nem léteznek, kétnyelvű iskolába is csak a kisebbségi gyerekek töredéke járhat, nemzetiségi óvodából még kevesebb van. A szlovákoknak összesen öt iskolájuk maradt, a tantárgyak nagy részét ezekben is magyarul tanítják, hat nemzetiségi gimnázium található az egész országban (angol és francia tannyelvűből sokszorta több), a televízióban az összes nemzetiségnek együttvéve hetente két és fél óra jut. A legnagyobb magyarországi kisebbségnek egyáltalán nincsenek oktatási intézményei.
A kormányprogram azt ígérte, hogy a kormány kiépíti a nemzetiségek iskolahálózatát az óvodától a középiskoláig. A kormány ehhez képest semmit sem épített. A meglévő kétnyelvű iskolákba járó tanulók után az önkormányzatok plusz fejpénzt kaptak, de hálózatbővítésre szinte semmi pénz nem jutott. A nemzetiségi alapokból 1990-ben a pályázati igények tizedrészét sem lehetett kielégíteni, s a kormány az első általa benyújtott költségvetésben 1991-ben ezekre az alapokra abszolút értékben (!) ugyanannyit szánt. A kormánytöbbség évről évre következetesen leszavazta azokat a módosító indítványokat, amelyek a nemzetiségek kulturális alapintézményeinek kiépítésére különítettek volna el néhány százmillió forintot.
1991 őszén a kormány Nemzetiségi és Etnikai Kisebbségi Hivatala úgy számolt, hogy a kisebbségi törvény bevezetése kétmilliárd forintos teherrel jár majd. A Kisebbségi Kerekasztal nyolcmilliárddal számolt. Ehhez képest a most elfogadott kisebbségi törvény 1994-re és 1995-re – akkori árakon – 500-500 millió forintot irányoz elő, plusz a kisebbségi önkormányzatok számára összesen 300 millió forintos egyszeri vagyonjuttatást. Ezt a vagyont és a második 500 milliót már természetesen nem ez a kormány adja. Ezenfelül a normatív, garanciális finanszírozás minden elemét kiirtották a törvényből.
A legtöbb magyarországi nemzetiségnek ez a most felnövekvő generációja az utolsó, amelyiknél még meg lehet állítani a kisebbségi nyelv és kultúra elhalásának a folyamatát, és az oktatási-kulturális intézményrendszer megteremtése szinte a semmiből meglehetősen hosszú folyamat. Az Antall-kormány tehát igen drága éveket vesztegetett el.
A magyarországi kisebbségekkel a kormány legsúlytalanabb miniszterei, tárca nélküli kisgazdák foglalkoztak. Amikor Kiss Gyula tárcát kapott, a kormánynak csak hónapok múltán, egy figyelmeztető ellenzéki interpelláció nyomán jutott eszébe, hogy ez a feladatkör gazdátlan maradt.
Kiss Gyula nyilvánosan megtagadta a pozitív diszkrimináció elvét, ami nélkül természetesen nincs aktív kisebbségvédelem. A cigányság helyzetének javítására szolgáló program, amelyet a kormányprogram beígért, soha nem készült el. Az Országgyűlés 1991 őszén úgy határozott, hogy politikai vitanapot rendez a cigányság helyzetéről, ám erről a határozatról azóta már mindenki megfeledkezett.
Kétféle tervezet
A Minisztertanács Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Titkársága 1988 végén Baka Andrást bízta meg a kisebbségi törvénytervezet elkészítésével. (A törvény előtörténetét lásd részletesen: Upor Péter: Itthon vagyok? I–II., Beszélő, 1992. február 8., 22.) Baka tervezetében kollektív kisebbségi jogok egyáltalán nem léteztek, és a kollektív jogokat tagadó felfogás már az akkori kormány politikájának sem felelt meg. Baka tervezetét eltemették. A titkárság új tervezetet készített, s ebben már megjelent a kisebbségi önkormányzat fogalma, de a titkárság munkájában részt vevő politikusok és kisebbségi vezetők nem jutottak egyezségre abban, hogy ez az önkormányzat csupán egy önkormányzatnak nevezett egyszerű egyesület legyen-e, vagy pedig a kisebbség által választott, legitim, közjogi jogosítványokkal rendelkező szervezet. A vita a választások után a parlamentben folytatódott. A kisebbségi magyarság kollektív jogaiért síkraszálló Antall-kormány kisebbségügyi szakértője a kollektív jogokat tagadó Baka András lett. Ő és vele együtt a kormánypárti képviselők lényegében egyöntetűen azt a véleményt hangoztatták, hogy az önkormányzat csak egyesületi jogállású szervezet lehet.
1990 őszén lezajlanak a helyhatósági választások. A választási törvény sajátos értelmezése folytán az összes magyarországi kisebbség együttesen összesen ötpercnyi műsoridőt kap a televízióban. Bebizonyosodik, hogy a kisebbségi jelölteknek biztosított kedvezmények nem elégségesek: „A magyarországi kisebbségek akkor lennének jelen számarányuknak megfelelően az önkormányzatokban, ha tízszer annyi (a cigányok esetében húsz-harmincszor annyi) képviselőjük és ötvenszer annyi polgármesterük lenne, mint amennyi van. A számarányosság persze irreális mérce a javarészt szétszórtan élő, kettős identitású hazai kisebbségek vagy a peremhelyzetben lévő cigányság esetében. Ilyen mértékű alulreprezentáltságot azonban már nem lehet pusztán szociológiai okokkal magyarázni.” (Révész Sándor: Kisebbség és még kisebbség, Beszélő, 1992. április 4.)
1990 végére elkészül az Igazságügyi Minisztérium törvénytervezete. A tervezet szerint az egyesületi jogállású önkormányzatoknak még egyetértési joguk is kizárólag műemlékeik, településeik sorsát illetően lenne, s az Országgyűlés döntene abban, hogy mely népcsoportokat tekint kisebbségnek – mégpedig a népszámlálási adatok alapján. Ez lényegében azt jelentette volna, hogy a legnagyobb magyarországi kisebbség, a cigányság nem kerül a törvény hatálya alá.
A kisebbségi szervezetek felháborítónak találták a törvénytervezetet. 1991 februárjában megalakították a Kisebbségi Kerekasztalt, és bejelentették, hogy saját törvénytervezetet dolgoznak ki. Ebben a törvénytervezetben jelenik meg először az önkormányzat demokratikusan választott köztestületként, melynek széles körű egyetértési joga van. A kisebbségi önkormányzatok és az állami, önkormányzati szervek vitás ügyeiben speciális, felerészt a kisebbségek által delegált tagokból álló bíróság dönt. A kisebbségek támogatása szigorúan normatív alapon történik, meghatározott kvóták szerint, meghatározott időn belül biztosítani kell a kisebbségek számára az általuk igényelt oktatási intézményeket. Az országos önkormányzatok jogot formálhatnak rádió- és tévéfrekvenciára, meghatározhatják a kisebbségi oktatás törzsanyagát, az önkormányzat vezetője teljes jogú parlamenti képviselő. Ezek a képviselők parlamenti albizottságot alkotnak, és a kormány köteles évente beszámolni nekik a kisebbségek helyzetéről. Szögezzük le: a most elfogadott törvényben minden olyan elem, amire a kormány és a parlament büszke lehet, a Kisebbségi Kerekasztal törvénytervezetében jelent meg.
A kormány megbízásából a Nemzetiségi és Etnikai Kisebbségi Hivatal hónapokon keresztül tárgyal a kerekasztallal, és októberre elkészül egy kompromisszumos változat, amelyben már csak az a kérdés marad nyitva, hogy kétmilliárd forintot kell-e a törvénytervezet mellé tenni, vagy nyolcmilliárdot. Ez volt az utolsó pillanat, amikor létezett a kisebbségek által elfogadott törvénytervezet! Antall József már korábban, az ellenzéki pártok később, de határozottan kijelentették, hogy csak olyan törvénytervezetet támogatnak, amelyet a kisebbségek elfogadnak. Szögezzük le: az elmúlt héten nem ilyen törvényt szavazott meg a parlament 96 százalékos többséggel!
Jó, rossz, kicsit jobb
1992 elejére új tervezet készül. E szerint a kisebbségi állampolgároknak regisztráltatniuk kellene magukat (erre a tapasztalatok szerint csak az érintettek töredéke hajlandó), az etnikainak nevezett kisebbségeknek – a cigányoknak, a zsidóknak és az örményeknek – sokkal kevesebb jog járna, például nem lehetnének általános iskoláik. A törvénytervezetből kikerültek a jogi és pénzügyi garanciák. Kisebbségi önkormányzatok kizárólag ott működhetnének, ahol az 1990-ben megválasztott önkormányzatban a kisebbségiek vannak többségben. (Ilyen önkormányzat igen kevés van az országban.) Csak megjegyezzük: a kormány elfogadta ezt a tervezetet, és alighanem törvény is lett volna belőle, ha a kisebbségi törvény nem lenne kétharmados.
A későbbiekben a törvénytervezet már csak javult. Jobb lett, mire májusban törvényjavaslatként benyújtották, javította hosszú hónapokon át a kerekasztal szakértőinek közreműködésével egy albizottság, aztán a hatpárti tárgyalások során a politikusok, s még egy kicsit a hatpárti tárgyalások után keletkezett módosító indítványok, de olyan jó már nem lett, mint 1991 őszén volt.
A legfontosabb tény az, hogy megalakulhatnak a kisebbségek által szabadon választott kisebbségi önkormányzatok, mégpedig azokon a településeken is, ahol nem él annyi kisebbségi, hogy jelentős arányban képviselőket juttathatnának be a települési önkormányzatokba. A Fidesz által javasolt elektori rendszer biztosítja azt, hogy a kisebb népcsoportok is létrehozhassák országos önkormányzatukat, s ennek megválasztásában a szétszórtan élő kisebbségek jelentős hányada is részt vehessen. Az önkormányzatok rendelkeznek majd a minimális működési feltételekkel, mindenféle intézményt alapíthatnak (ha tudnak), lesz egy egyértelműen legitim, jogi személyiséggel rendelkező szervezet, amely egy kisebbség nevében tárgyalhat, érdeket képviselhet, és legalább egy szűk körben egyetértési jogot gyakorolhat. Minden valóságosan létező, hosszabb ideje az országban élő népcsoport egyenlő státusban élhet kisebbségi jogaival, a zsidóságot kivéve, miután elenyésző a magyarországi zsidók között azok száma, akik ezt a státust igényelnék, annál többen vannak viszont, akik ez ellen tiltakoznak. A törvény rendesen felsorolja az egyéni és kollektív kisebbségi jogokat, kielégítően rendezi a nyelvhasználat kérdését.
A kisebbségi önkormányzatok azonban csak másfél év múlva, a következő helyhatósági választások után állhatnak fel. Az országos önkormányzatok legfeljebb 1995 tavaszán kezdhetik meg működésüket, és a törvény nem ad garanciát arra, hogy legalább azután elkezdődhet a kisebbségek nyelvi-kulturális túlélését biztosító intézményrendszer kiépítése.
Tizenkét ellenszavazat
A kerekasztal megpróbálta legfontosabb igényeit ellenzéki képviselők módosító javaslatain keresztül beépíteni a törvénybe. Igen mérsékelt sikerrel. E javaslatok többsége nem is került a parlament elé, mert a bizottságokban még egyharmados támogatást sem kapott (tehát az ellenzék egy része is leszavazta). Apróbb szövegpontosításokon, különösebb gyakorlati jelentőséggel nem bíró díszítőelemeken kívül végül is annyit sikerült e javaslatokból elfogadtatni, hogy nyolc szülő kérésére kötelező legyen kisebbségi osztályt indítani, hogy a kisebbségi oktatáshoz szükséges tankönyvek megjelentetését az állam biztosítsa (ez ugyanis a hatpárti megállapodásban csodálatosképpen nem szerepelt, s eredetileg a kormány képviselője kifejezetten ellenezte!).
Ellenben nem lehet létrehozni kisebbségi önkormányzatot a fővárosban, hanem csak a kerületekben, ami egészen abszurd helyzetet eredményez éppen ott, ahol a nemzetiségek értelmiségi elitje él, hiszen kizárólag a cigányságnak vannak külön kerületi szervezetei, a többiek nincsenek annyian, hogy életképes kerületi önkormányzatokat működtessenek. Az elektorok kizárólag maguk közül választhatják meg az országos önkormányzat tagjait. A kisebbségi önkormányzati választások szavazólapjai csak magyar nyelvűek lehetnek (!), a helyi kisebbségek képviselői nem delegálhatnak tagot a választási bizottságokba (!). Elvetették azt a javaslatot is, hogy a helyi kisebbségi önkormányzat vezetője automatikusan tagja legyen a települési önkormányzatnak.
Elvetették az összes olyan javaslatot, amely különböző tevékenységekre normatív költségvetési támogatást biztosított volna. Nem kötelező kikérni a kisebbségi önkormányzatnak még a véleményét sem kisebbségi oktatási intézmények felszámolásához, nem lehet a kisebbségeknek egyetértési joguk a kisebbségi oktatás alaptantervével kapcsolatban. A kisebbségi intézmények vezetőinek kinevezéséhez sem kell a kisebbségi önkormányzat egyetértése, az anyanyelvi, illetve anyanyelvű oktatás joga nem terjed ki a felsőfokra. (Ennek Funar úr Kolozsvárott bizonyára örülni fog.) Csak az anyanyelvű pedagógusok képzését fogadták el állami feladatnak, de a kisebbségi kultúra ápolására hivatott könyvtárosok, néprajzosok, történészek, újságírók stb. képzését már nem! A sajtótermékek megjelentetését kihagyták azon feladatok köréből, amelyekre az önkormányzat költségvetési támogatást kérhet. A kisebbségi önkormányzatoknak nincs véleményezési joguk a kisebbségi ombudsman személyével és beszámolójával kapcsolatban, és nincs egyetértési joguk a helyi önkormányzatnak a kollektív nyelvhasználatot érintő határozatairól. A helyi kisebbségi önkormányzat megválasztásához szükséges minimális részvételi arányt is magasabban határozták meg, mint ahogy azt a kerekasztal szerette volna.
Nem mondható tehát, hogy a tisztelt Ház túlzott nagyvonalúsággal kezelte a Kisebbségi Kerekasztal kívánságait.
A tizenkét képviselő között, akik nem szavazták meg a törvényt, ott vannak a szélsőjobb képviselői, Dénes János, Bogdán Emil, Csurka, Szabó Lukács, Gyarmati Dezső, másrészt viszont ott van a három cigány képviselő közül kettő: Horváth Aladár és Hága Antónia.
A kisebbségi vezetők általában visszafogottan nyilatkoznak a törvényről. Ez a visszafogottság érthető. Egyrészt világos, hogy ennél többet nemigen lehetett elérni, másrészt a tiltakozáshoz most már nincs is politikai partner, harmadrészt mégiscsak nagy dolog, hogy az Antall-kormányt fennállása óta először rá lehetett kényszeríteni arra, hogy létrehozzon egy olyan intézményt, amelyet egyáltalán nem akart, negyedrészt a kisebbségek elemi érdeke, hogy a közvélemény érzékelje ennek az intézménynek a jelentőségét. Mindazonáltal a kisebbségi vezetők többsége is tudja, hogy ez a törvény kevés a túléléshez.
- Beszélő [8]