Reagan ereje
Amikor Ronald Reagant elnökké választották, elsőként azt kérdezte a Kongresszus vezetőitől, hogy hol rontotta el Carter elnök. Az egybehangzó válasz az volt, hogy túl sok problémát akart megoldani egyszerre, és végül egyet sem sikerült megoldania. Reagan nem eresztette el a füle mellett, amit hallott, és a rákövetkező nyolc évben mindössze négy fontos kérdésre összpontosította a figyelmét. Függetlenül attól, hogy valaki egyetért-e Reagan politikájával vagy sem, annyi bizonyos, hogy Roosevelt óta ő volt Amerika leghatékonyabb elnöke, legalábbis abban az értelemben, hogy képes volt Amerikát az általa megszabott irányba vezetni.
Reagant a politikai és szociális problémák többsége nem érdekelte, nem is értett hozzájuk. Ugyanakkor volt néhány nagyon egyszerű alapelve, amelyekért teljes elkötelezettséggel és mindenkinél inkább képes volt harcolni, s ez az elnöki hatalom lényege. Lou Cannon, a Washington Post újságírója visszaidézi az 1980-as elnökválasztási küzdelmeket, amikor valaki megkérdezte Reagantől, nem fél-e attól, hogy a védelmi kiadások növelése egy új, veszélyes fegyverkezési versenyhez vezet majd. Reagan válasza: „nem, az oroszok nem tudnak velünk lépést tartani”. Reagan túlegyszerűsített válasza akkor sokkolta a médiát. Ma már tudjuk, hogy tényleg hitt a saját víziójában, előre látta a hidegháború végét, és eszerint formálta külpolitikáját. Tegyük hozzá, teljes sikerrel. A belpolitikai kérdéseket illetően szintén volt határozott terve. Washingtonban mindenki arról beszélt, hogy szükséges lenne megreformálni az adórendszert. Ötven éve egyetlen elnök sem mert ehhez a kérdéshez nyúlni, Reagan viszont igen. Reagan alacsonyabb adókat akart, és csökkenteni akarta az állami szabályozók számát, így akarta támogatni a magánszektor vállalkozó kedvét. Haynes Johnson, szintén a Washington Post tudósítója, aki sok éven keresztül ellenezte Reagan politikáját, ma már úgy látja, hogy Reagan volt az az elnök, aki pontosan azt érte el, amit akart. De hogyan csinálta?
Reagan tudta, hogy hónapokon keresztül egyetlen kérdésre kell összpontosítania a figyelmét és erejét ahhoz, hogy kitűzött célját elérhesse. Az amerikai elnöknek nincs hatalma a Kongresszus felett, de még a saját kormányával szemben is állandóan vesztes marad, ha egyidejűleg több problémát akar megoldani. Az elnöknek jogában áll kormányát utasítani, de ez önmagában nem szokott sikerhez vezetni. Az elnök hatalma saját meggyőző erejétől, erkölcsi tekintélyétől függ. A nyilvánosságnak köszönheti az erejét, annak, hogy nap mint nap beszélhet az emberekhez, elmagyarázhatja politikájának lényegét. Sokszor hónapok telnek el, mire sikerül a közvéleményt, illetve a közvéleményt formáló újságírókat maga mellé állítania. Reagan ezt mindenkinél jobban csinálta. Ha kellett, egyenként győzte meg a szenátorokat és a nagy szakszervezetek vezetőit politikájának helyességéről.
De ezt csinálta Bush is az iraki háború előtt. Hónapokba telt, mire képes volt meggyőzni saját külügyminiszterét, a katonaságot, a szenátust, a Kongresszust, a médiát, a közvéleményt, az európai és arab szövetségeseket a háború szükségességéről és megnyerhetőségéről. Ez idő alatt Bush nem foglalkozott más kérdéssel. Bush azért bukott meg, mert nem volt belpolitikai elképzelése, amelyet mindenáron igyekezett volna megvalósítani, vagy amelyhez hű maradhatott volna. Ha csak egyetlen ilyen ideája lett volna, még mindig ő ülne a Fehér Házban. Persze a történelem nem aszerint fogja Reagant és Busht megítélni, hogy mi mindent nem csináltak, hanem annak alapján, amit elértek.
Clinton gyengesége
Clinton már egy új, a háború utáni nemzedék tagja. Minden érdekli, mindent fontosnak tart, és a szakmai felkészültsége imponáló. Nehéz lenne olyan kérdést találni, amelyre ne lenne jól formált és szakszerű válasza. Naiv magabiztossággal érkezett Washingtonba, azzal a hittel, hogy Amerika szociális és gazdasági problémáinak mindegyikére megoldást fog találni. Fehér házi stábja 30 éves fiatalokból áll, akik tehetségesek, ambiciózusak, és napi 16 órát dolgoznak. Mindannyian azért jöttek Washingtonba, hogy történelmet csináljanak. Eltelt az első négy hónap, és mintha most kezdenék felismerni, hogy ez nehezebb, mint gondolták; hogy a jó szándék nem azonos a jó politikával. Clinton népszerűségi indexe a mélyponton van. A konzervatív média szerint még soha nem volt amerikai kormány, amely annyi hibát követett volna el, mint a Clinton-adminisztráció, de a kormány bírálatában a liberális média sem marad le. Ronald Reagan pedig már most biztosra veszi, hogy a következő 25 évben újra republikánus elnöke lesz Amerikának.
Természetesen, mint a nyugati demokráciákban mindenütt, a média sokszor igazságtalanul támadja az elnöki hivatalt. Ahogy Russel Baker a The New York Times hasábjain írja, a média szereti, ha az elnök hibázik, hiszen a rossz híreket könnyebb eladni, mint a jó híreket. Az újságírók versenyeznek, és a tét az, hogy ki tudja a kést elsőként az elnökbe szúrni. Mindezek ellenére a kritikák nagy része jogos, és mindenki arra a kérdésre próbál választ találni, hogy mi az alapvető baj Clinton politikájával.
Talán a leggyakrabban említett kifogás az, hogy Clintonnak túl sok ötlete van, s egyszerre akar mindent elérni. William Safire a The Neiv York Timesban Clintont egy nyakkendőárushoz hasonlította, aki egyszerre több tucat nyakkendőt dob az asztalra, és azt kérdezi, na melyik kell. Ha nem kell a piros, akkor vedd a kéket, ha az sem tetszik, akkor itt a sárga. Azonban a politikát nehéz ily módon eladni. Clintonnak túl sok ötlete van, ami azt is jelenti, hogy semmit sem akar igazán. Ez az aktivista politika hátránya. Nincs egyetlen olyan politikai víziója, amiért úgy tudna harcba szállni, mint ahogy Reagan tette. Clintonnak például igaza volt, amikor a Kongresszust arra kérte, hogy járuljon hozzá Oroszország gazdasági megsegítéséhez, hiszen Amerika érdeke a demokratizálódási folyamat elősegítése. Clinton javaslata jó volt, de nem harcolt érte. A kongresszusi képviselők egyetértőén rábólintottak, s az ügy eltűnt valahol a kongresszus labirintusaiban. Clintonnak a boszniai válság megoldására is volt javaslata, de hamar elállt a tervétől, mert a katonaság és a Szenátus számos tagja ellenezte azt. A belpolitikai kérdéseket illetően pedig a Fehér Ház olyan, mint egy hatalmas konferenciapalota, ahol vég nélküli szemináriumokon a társadalom megreformálását célzó ötletek sokasága kap hangot. Azonban négy hónap elteltével még mindig nem tudni, hogy Clinton merre is akarja vezetni Amerikát. Ezért a kongresszusi képviselők és a szavazók úgy érzik, hogy Amerikának ma nincs igazi vezetője.
Clinton kimondottan okos ember, de hiányzik belőle a politikához szükséges meggyőződés, vagy kevésbé udvariasan fogalmazva, a dogmatizmus. Sokan arra ösztönzik, hogy ha kell, konfrontálódjon a Kongresszussal, a médiával, a lobbykkal, mert csak így nyerheti vissza tekintélyét. De ez sem olyan könnyű. Ott van Carter példája, aki nagyon makacs elnök volt. Amikor megérkezett Washingtonba, a tudósítók fogadásokat kötöttek: volt, aki azt mondta, hogy Carter Amerika legkeményebb kezű elnöke lesz, a többség úgy vélte, hogy a leggyengébb kezű. Carternek sok ötlete volt, úgy, ahogy Clintonnak is, és Amerika nemzeti érdekeire hivatkozva nem volt hajlandó kompromisszumot kötni. Azonban vitás helyzetekben végül mindig engednie kellett, és sokkal többet, mintha rögtön az elején hajlandó lett volna a kompromisszumra. A makacs Carterből így lett gyengekezű elnök. A politika művészete ugyanis az, amikor valaki tudja, hogy mikor kell harcolni, és mikor kell kompromisszumot kötni.
(New York)
- Külföld [6]