A törvény lakások és helyiségek bérletére, valamint az elidegenítésükre vonatkozó egyes szabályokról szól. Az elnevezés első része arra utal, hogy a jogszabály a lakás- és helyiséggazdálkodás kereteit kívánja rendezni, a második része viszont éppenséggel a gazdálkodás lehetőségétől fosztja meg az ingatlanok jelenlegi tulajdonosait, az önkormányzatokat.
A törvény egyrészt drasztikusan szűkíti a bérlők eddigi kvázi tulajdonosi jogait, tehát megfosztja őket bérlakásuk korábbi de facto vagyoni értékétől. Másrészt véget vet a többéves lakásprivatizációs háborúnak, vételi jogot biztosítva a bérlőtársadalom majd’ egészének. A vételi jog azonban vételkényszernek is felfogható, hiszen a bérlők vagy megveszik lakásukat, vagy rákényszerülnek a tényleges bérlői létre. Mindez az önkormányzatok számára jogszabályban rögzített eladási kényszert jelent, tehát az ingatlanok tulajdonosai – vitathatóan alkotmányos módon – kötelesek eladni tulajdonukat, méghozzá mélyen a forgalmi érték alatti áron. A bérlők számára nyitva áll a tulajdonossá válás lehetősége – már amennyiben képesek a jelenlegihez képest megnövelt, a forgalmi érték 50 százalékában maximált vételárat kifizetni. Az önkormányzatok számára a „lakásgazdálkodás” a jogszabályban biztosított vételáremelés kihasználására szűkül – már amennyiben meg merik kockáztatni az áremelést.
Legyünk igazságosak, ennek a problémahalmaznak egyszerűen nincs jó megoldása. A viszály almáját a 32/1969. Korm. rendelet vágta a lakásszféra szereplői közé, az azóta terebélyesedő háborúnak csak radikális fegyverszünettel lehetett véget vetni – vagy úgy sem. A lakásprivatizáció nem tulajdonrendezés, hanem a tulajdonnélküliség állapotával jellemezhető szocialista lakás-„tulajdonviszonyok” lebomlásának egyik lehetséges – talán populista – megoldása. A még kelet-európai mércével mérve is példátlanul lepusztult bérlakásállomány eladásának ésszerűségét szakemberek hevesen vitatják, ám a folyamat politikailag megállíthatatlannak bizonyult. Először természetesen a legértékesebb lakások „találtak” bérlőikben vevőkre. Később pedig a rosszabb helyen lévő, értéktelenebb lakások bérlőit semmiféle észérv nem győzhette meg arról, hogy ők vajon miért nem válhatnak szerencsésebb polgártársaikhoz hasonlóan tulajdonossá.
A bérlők azonban nem csupán lakásokat vásároltak. A sokak által „állami ajándéknak” tekintett csomag igazi meglepetéseket tartogatott – és még inkább tartogat – a kedvezményezett (?) megajándékozottaknak: felbecsülhetetlen mértékű, valószínűleg több száz milliárd Ft-ra rúgó felújítási, karbantartási számlát. Az új tulajdonosok kisebb része időben megszabadult új tulajdonától, és ezáltal hozzájutott a valóban tetemes privatizációs haszonhoz. A bérlőtársadalom zöme viszont új tulajdonosként megvásárolt lakásaiban marad, és csak később, fokozatosan jön rá arra, hogy képtelen lesz állni a felújítások számláját.
Az önkormányzatok létrejöttét követően a lakás/ingatlangazdálkodás stratégiai kérdése az lett, hogy milyen módon sikerül pótlólagos forrásokat teremteni az ingatlanvagyon felújítására, illetve milyen mértekben sikerül az ingatlanvagyon forgalmából származó nyereséget visszaforgatni a lakásszektorba. Az ingatlanvagyon új tulajdonosai, a települési önkormányzatok számára elméletileg két lehetőség kínálkozott a forrásteremtésre. Megkísérelhették „vállalkozásba vinni” ingatlanvagyonukat, azaz külső működőtőke bevonásával és egyúttal funkcióváltással felújítani az épületeket. Másrészt a kedvező fekvésű települések számára a nem lakáscélú helyiségek bére jelenthetett potenciális forrást, feltéve, ha sikerül azokat reális, piaci áron kiadni.
Regionális lehetőségeik mellett az önkormányzatok ingatlanvagyonuk vállalkozói hasznosításának maximalizálásában és egyúttal szociális lakásellátási felelősségük minimalizálásában lettek érdekeltek.
A fővárosban a lakásvita az elméleti viták szintjéről a kemény politika csataterére került. A budapesti település- és szociálpolitikai megfontolásokat mérlegelő fővárosi javaslatok, koncepciók és rendeletek hangtalanul peregtek le a markáns településfejlesztési érdekeiket megfogalmazó települési, azaz kerületi önkormányzatokról – mivel ekkor település- és szociálpolitikai szempontból már nem létezett főváros mint egységes település. A Budapesten (ön)kormányzati pozícióban lévő SZDSZ meghasonlott a nagypolitika, tehát a törvényalkotás színpadán. A kormány által benyújtott törvényjavaslat lényegi részeit támadó Pető–Molnár-féle módosítócsomagot, amely valójában a fővárosi elképzeléseket tükrözte, a kerületi polgármesterek frontális támadása nyomán vonta vissza az SZDSZ-frakció.
A törvény elfogadása végül az SZDSZ súlyos politikai vereségét jelentette. A szabaddemokrata-frakció által meg nem szavazott jogszabály – miközben lomtárba helyezi a fővárosi vezetés elképzeléseit – legsúlyosabban a kerületi önkormányzatok érdekeit sérti. A lakástörvény vételi jogot biztosít a nem lakáscélú helyiségek bérlőinek is, megfosztva ezzel az önkormányzatokat – és az ingatlanvagyon minden lehetséges tulajdonosát – az épületek felújításának egyetlen lehetséges forrásától. A helyiségek privatizálása mellett egyszerűen nem lehet racionális érveket felhozni: a szokatlanul vállalkozásbarát kormányzati retorika ellenére a vételi jog valójában a helyiségeket fillérekért bérlő – és gyakran hatalmas felárral albérletbe adó – állami vagy privatizált vállalatokat juttatja nagy értékű üzletek/irodahelyiségekhez.
A kormányzat színes szalaggal kötötte át a törvénycsomagot. A jogszabály, miközben kerettörvényként a részleteket szabályozó népszerűtlen helyi rendeletek megalkotását az önkormányzatokra testálja, egyéves lakbéremelési moratóriummal „védi” a bérlőket a liberális önkormányzatoktól és a törvény ellen szavazó képviselőktől.
- Belföld [7]