Skip to main content

Lakás(f)osztás

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Az önkormányzati lakásgazdálkodás alkonya?

[Zolnay János]: Czibik Tamás, a XV. kerület polgármestere


„Az önkormányzatok meg fogják támadni a törvényt az Alkotmánybíróságon”

Beszélő: Mi a véleménye a lakástörvényről?

– Az egyik fájó pont az, hogy ha egyszer tulajdonunkba adták a bérlakásokat, úgy érezzük, hogy most ezeket a tulajdonosi jogokat vissza akarják vonni, illetve korlátozni akarják ezzel a törvénnyel. A mi kerületünkben 1992-ben a bérlakásokból 172 millió Ft jött be lakbérként, míg a nem lakáscélú helyiségekből 70 millió Ft.




[Zolnay János]: Szabó Zsolt, a VII. kerületi önkormányzat lakásügyi bizottságának elnöke


„A kormánykoalíció Budapestet lassú pusztulásra ítélte”

Beszélő: Mi a véleménye a lakástörvényről?

– Ez a jogszabály valójában nem más, mint egy privatizációs törvény. Az előzmények alapján számítani lehetett a vételi jogra, amely egy már korábban elrontott privatizációs folyamat végére tesz pontot.

Beszélő: Hogy érinti Erzsébetvárost a bérlők vételi jogának törvénybe foglalása?

– Már a tanácsi vezetés kijelölte a körúti és a Rákóczi utcai házakat eladásra.









A törvény lakások és helyiségek bérletére, valamint az elidegenítésükre vonatkozó egyes szabályokról szól. Az elnevezés első része arra utal, hogy a jogszabály a lakás- és helyiséggazdálkodás kereteit kívánja rendezni, a második része viszont éppenséggel a gazdálkodás lehetőségétől fosztja meg az ingatlanok jelenlegi tulajdonosait, az önkormányzatokat.

A törvény egyrészt drasztikusan szűkíti a bérlők eddigi kvázi tulajdonosi jogait, tehát megfosztja őket bérlakásuk korábbi de facto vagyoni értékétől. Másrészt véget vet a többéves lakásprivatizációs háborúnak, vételi jogot biztosítva a bérlőtársadalom majd’ egészének. A vételi jog azonban vételkényszernek is felfogható, hiszen a bérlők vagy megveszik lakásukat, vagy rákényszerülnek a tényleges bérlői létre. Mindez az önkormányzatok számára jogszabályban rögzített eladási kényszert jelent, tehát az ingatlanok tulajdonosai – vitathatóan alkotmányos módon – kötelesek eladni tulajdonukat, méghozzá mélyen a forgalmi érték alatti áron. A bérlők számára nyitva áll a tulajdonossá válás lehetősége – már amennyiben képesek a jelenlegihez képest megnövelt, a forgalmi érték 50 százalékában maximált vételárat kifizetni. Az önkormányzatok számára a „lakásgazdálkodás” a jogszabályban biztosított vételáremelés kihasználására szűkül – már amennyiben meg merik kockáztatni az áremelést.

Legyünk igazságosak, ennek a problémahalmaznak egyszerűen nincs jó megoldása. A viszály almáját a 32/1969. Korm. rendelet vágta a lakásszféra szereplői közé, az azóta terebélyesedő háborúnak csak radikális fegyverszünettel lehetett véget vetni – vagy úgy sem. A lakásprivatizáció nem tulajdonrendezés, hanem a tulajdonnélküliség állapotával jellemezhető szocialista lakás-„tulajdonviszonyok” lebomlásának egyik lehetséges – talán populista – megoldása. A még kelet-európai mércével mérve is példátlanul lepusztult bérlakásállomány eladásának ésszerűségét szakemberek hevesen vitatják, ám a folyamat politikailag megállíthatatlannak bizonyult. Először természetesen a legértékesebb lakások „találtak” bérlőikben vevőkre. Később pedig a rosszabb helyen lévő, értéktelenebb lakások bérlőit semmiféle észérv nem győzhette meg arról, hogy ők vajon miért nem válhatnak szerencsésebb polgártársaikhoz hasonlóan tulajdonossá.

A bérlők azonban nem csupán lakásokat vásároltak. A sokak által „állami ajándéknak” tekintett csomag igazi meglepetéseket tartogatott – és még inkább tartogat – a kedvezményezett (?) megajándékozottaknak: felbecsülhetetlen mértékű, valószínűleg több száz milliárd Ft-ra rúgó felújítási, karbantartási számlát. Az új tulajdonosok kisebb része időben megszabadult új tulajdonától, és ezáltal hozzájutott a valóban tetemes privatizációs haszonhoz. A bérlőtársadalom zöme viszont új tulajdonosként megvásárolt lakásaiban marad, és csak később, fokozatosan jön rá arra, hogy képtelen lesz állni a felújítások számláját.

Az önkormányzatok létrejöttét követően a lakás/ingatlangazdálkodás stratégiai kérdése az lett, hogy milyen módon sikerül pótlólagos forrásokat teremteni az ingatlanvagyon felújítására, illetve milyen mértekben sikerül az ingatlanvagyon forgalmából származó nyereséget visszaforgatni a lakásszektorba. Az ingatlanvagyon új tulajdonosai, a települési önkormányzatok számára elméletileg két lehetőség kínálkozott a forrásteremtésre. Megkísérelhették „vállalkozásba vinni” ingatlanvagyonukat, azaz külső működőtőke bevonásával és egyúttal funkcióváltással felújítani az épületeket. Másrészt a kedvező fekvésű települések számára a nem lakáscélú helyiségek bére jelenthetett potenciális forrást, feltéve, ha sikerül azokat reális, piaci áron kiadni.

Regionális lehetőségeik mellett az önkormányzatok ingatlanvagyonuk vállalkozói hasznosításának maximalizálásában és egyúttal szociális lakásellátási felelősségük minimalizálásában lettek érdekeltek.

A fővárosban a lakásvita az elméleti viták szintjéről a kemény politika csataterére került. A budapesti település- és szociálpolitikai megfontolásokat mérlegelő fővárosi javaslatok, koncepciók és rendeletek hangtalanul peregtek le a markáns településfejlesztési érdekeiket megfogalmazó települési, azaz kerületi önkormányzatokról – mivel ekkor település- és szociálpolitikai szempontból már nem létezett főváros mint egységes település. A Budapesten (ön)kormányzati pozícióban lévő SZDSZ meghasonlott a nagypolitika, tehát a törvényalkotás színpadán. A kormány által benyújtott törvényjavaslat lényegi részeit támadó Pető–Molnár-féle módosítócsomagot, amely valójában a fővárosi elképzeléseket tükrözte, a kerületi polgármesterek frontális támadása nyomán vonta vissza az SZDSZ-frakció.

A törvény elfogadása végül az SZDSZ súlyos politikai vereségét jelentette. A szabaddemokrata-frakció által meg nem szavazott jogszabály – miközben lomtárba helyezi a fővárosi vezetés elképzeléseit – legsúlyosabban a kerületi önkormányzatok érdekeit sérti. A lakástörvény vételi jogot biztosít a nem lakáscélú helyiségek bérlőinek is, megfosztva ezzel az önkormányzatokat – és az ingatlanvagyon minden lehetséges tulajdonosát – az épületek felújításának egyetlen lehetséges forrásától. A helyiségek privatizálása mellett egyszerűen nem lehet racionális érveket felhozni: a szokatlanul vállalkozásbarát kormányzati retorika ellenére a vételi jog valójában a helyiségeket fillérekért bérlő – és gyakran hatalmas felárral albérletbe adó – állami vagy privatizált vállalatokat juttatja nagy értékű üzletek/irodahelyiségekhez.

A kormányzat színes szalaggal kötötte át a törvénycsomagot. A jogszabály, miközben kerettörvényként a részleteket szabályozó népszerűtlen helyi rendeletek megalkotását az önkormányzatokra testálja, egyéves lakbéremelési moratóriummal „védi” a bérlőket a liberális önkormányzatoktól és a törvény ellen szavazó képviselőktől.


















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon