Zolnay János

Nyomtatóbarát változat

Sepregetők

1988. november 7-én, miközben tízezrek a bécsi áruházakban ünnepeltek, a Fidesz aktivistái munkásruhában söprögették a belvárosi utcákat. Akciójukat a rendőrség nem honorálta, ám az ünnepcsere mégis bekövetkezett. A vágy beteljesülését szükségképpen követő kiábrándulás azonban váratott magára, március idusának rebellis jellege megszűnt ugyan, ám az államosítás aktusa elmaradt. A rendszerváltozást követően az új hatalom nem tudott mit kezdeni március 15-ével; a kormány zavarát jelezte az is, hogy 1991-ben a parlament augusztus 20-át nyilvánította a Magyar Köztársaság hivatalos állami ünnepévé. Bár az emberek többsége számára a változékony állami ünnepek változatlanul csak munkaszüneti napok maradtak, a politizáló közvélemény számára március idusa továbbra is tartogatott bizonyos izgalmakat.

1990. március 15-ének eseménysorozata a választási kampány talán legvisszataszítóbb showműsorává rondította az egy évvel korábbi népünnepélyt. Egy évvel később a pártok görcsösen igyekeztek megülni „saját” ünnepüket, követve a régi március 15-ék nyolcvanas években rögzült rituáléját. Az ádáz különállásnak még térbeli koreográfiája is megkövült. A hivatalos ünnep színhelye változatlanul a Múzeumkert volt, míg az ellenzék, illetve a fővárosi vezetők a Petőfi-szobor előtt érezték otthon magukat. 1992-ben a korábbi évek viszolyogtató tarkasága botránnyá fajult. Az ünnepi paletta új színfolttal gazdagodott, megjelent a színen a szélsőjobboldal. A hagyományos „liberális útvonalon” vonuló Demokratikus Charta megmozdulása így óhatatlanul is antifasiszta tartalmúvá vált, míg a protokolláris események unalomba fulladtak.

Államosítás

Mára valamennyi parlamenti pártnak érdeke, hogy beteljesítsék az egykori söprögető Fidesz-aktivisták próféciáját, államosítsák március 15-ét. A február 16-i megállapodás aláírói úgy érvelnek, hogy 1848 örökségét senki sem sajátíthatja ki. Március 15. a Magyar Köztársaság egyik jelképe, így nem engedhető meg, hogy ez a nap – a múlt értelmezésének ürügyén – a nyílt színi és gátlástalan pártpolitizálás terepe legyen.

1992-ben bebizonyosodott, hogy a kormánypártok szélsőjobboldali politikusai néhány szkinhedvezérrel és ’56-os veteránnal karöltve adott esetben sok ezer embert képesek utcára vinni, szeptember 25-én a Demokratikus Charta felhívására pedig tízezrek tartottak ellendemonstrációt. Másmás okból valamennyi párt érdekelt abban, hogy gátat vessen ennek a folyamatnak.

1990 óta az MDF politikájának integráns eleme a szélsőjobboldali kártya kijátszása. A párt – miközben konzervatív jobbközép image kialakítására törekszik – szakadatlanul fenyegetőzik saját szélsőjobboldalának aktivizálásával, ugyanakkor szakadatlanul „védekezik” a szélsőjobboldaliság vádja ellen – miközben politikusai legotrombább írói munkásságától sem hajlandó magát elhatárolni. Ez a körmönfont taktika az Antall-kormányt jó néhány válságos időszakon átsegítette már, ám a fasizmus utcai tobzódása már nem fér bele a képbe: egy idő után kiszámíthatatlanná válik, rombolja a kormány tekintélyét, és kedvezőtlenül befolyásolja az ország nemzetközi megítélését. Az sem kívánatos, hogy az MDF-en belüli viták ilyen módon eszkalálódjanak, különösen a párt országos gyűlése után nem, amely azt sugallta, hogy a „centrumpolitikusoknak” sikerült elszigetelniük a „szélsőségeseket”. A kormányt azonban az ellenmegmozdulások érintik a legsúlyosabban. A Demokratikus Charta (vagy esetleg mások) által szervezett antirasszista/antifasiszta tömegdemonstrációk ellen a kormány tehetetlen, mert az óhatatlanul és védhetetlenül hírbe hozza őt saját szélsőjobboldali szövetségesével.

A Fidesz–SZDSZ-megállapodása világossá tette, hogy a fiatal demokraták is a „centrumpolitika” újrafogalmazásán fáradoznak. A Fidesznek sikerült baloldali hírbe hozni az SZDSZ-t, majd megalázott szövetségesére kényszerítenie az új megállapodást, amely lényegesen szűkíti a Mérleg utca mozgásterét. Egyik fél számára se lenne kényelmes, ha a Demokratikus Charta – amely a Fidesz érveiben az SZDSZ baloldali flörtjének legfőbb bűnjele – százezres tömegdemonstrációt szervezne március idusán.

Az ünnep államosítása vélhetően szükségszerű fejlemény, amely hosszú távon véget vethet a visszataszító márciusi politikai utcaszínházak sorozatának. Március 15. egyike lesz azon állami ünnepeknek, amelyek feladata régóta nem a társadalom aktivizálása, hanem éppenséggel depolitizálása. A megállapodásnak azonban vannak aktuális veszélyei is. A hivatalos ünnepi forgatókönyv természetesen semmiféle garanciát nem nyújt a szélsőjobboldali provokációk ellen, bár kormánypárti képviselők számára megnehezíti az azokban való nyílt részvételt. A Tégy a gyűlölet ellen!, illetve a Charta által tervezett megmozdulások elmaradása viszont bátoríthatja a szélsőjobboldali csoportokat.

• Belföld