Nem ember, nem férfi, nem barát: férj. Ez az esendő, idétlen, röhögni- és szeretnivaló, folyton hatás alatt álló lény, akinek mindenről ugyanaz jut eszébe: a felesége.
Van még neki elővárosi kertes háza, hivatala (rendelője), csekkfüzete, öltönye, közeli barátai (ott laknak a szomszédban), idejét családi események és nyaralások tagolják, nem történik vele semmi, de jól elvan. És közben másra vágyik.
A Férjekben sem történik semmi, és ami történik, az elmondhatatlanul triviális. Pontosan ilyen triviális dolgokból áll az élet, mindenki élete, de a végső kérdések és a sok potomság szétszálazhatatlan gubancában, e nyers, közönséges anyag folytonossági hiányaiban közös sorsunkra ismerünk. Ezt hozná fel minduntalan (és erről nem tud beszélni) Archie – Peter Falk – taxiban, vécében, szállodaszobában, és ez az, amiről Gus – Cassavetes – hallani sem akar, csak nevet, amikor szóba kerül, de micsoda jóízű vagy keserű nevetés, hisztérikus vihogás, sátáni kacaj ez. Van tehát négy férj. Egyik meghal, a túlélők úgy érzik, soha jobb alkalom, hogy rendkívüli szabadságra menjenek főállásukból (a férjségből), és csináljanak végre valami igazit. Először is leisszák magukat, majd másodszor is, még alaposabban leisszák magukat a filmtörténet alighanem leghosszabb kocsmajelenetében. Kevés. Elrepülnek még Londonba, kaszinóznak, lányokat csípnek fel – amilyen az ő formájuk, csupa rendes, ennélfogva problémás lányt –, együtt töltik az éjszakát (de hogy mire jutnak velük, titok marad). Másnap ketten hazamennek, a férjségből kiesett harmadik marad. Közben dalnokversenyt rendeznek egy kiskocsma idősebb törzsközönségével, beszélgetéstöredékek vagy inkább beszélgetésre tett kísérletek hangzanak el, közben lezajlik egy családi dráma, közben három ember feketében hülyéskedik. Ez az idétlenség a Férjek című film. Készült 1970-ben, és mi 23 éve nézzük újra meg újra, mert szeretjük. Ezt kéne megérteni.
A Cassavetes-életmű egyedülálló jelenség. Senki így filmet nem csinált, nemhogy 1960-ban – New York árnyai –, de azóta se nagyon (a francia új hullám vele egy időben talált fel valami hasonlót). Pláne nem Amerikában, Hollywoodban, ahol pályája második felében működött. Amatőr rendezőnek és profi színésznek mondta magát – színészként is jobb szeretett volna amatőr lenni, de szó szerint ez volt az ára annak, hogy megrendezhesse a filmjeit. Remek színész volt, láthattuk mi is a Rosemary’s babyben, A piszkos tizenkettőben vagy nemrég az Érinthetetlenekben (Gena Rowlandsszel) a televízióban.
Cassavetes végig elismert rendező volt, ha sikereit nem hollywoodi mércével kell is mérni. Nem tartozott a szőlőt fumigáló független filmesek közé, nagyágyúk kínáltak neki szerepet, sztárok, mogulok körében-közelében forgott. Könnyen juthatott lehetőséghez a stúdiórendszerben is, de ő szabad választásból kívül maradt. Ha úgy adódott, éveket is várt, hogy a saját filmjeit csinálhassa. 12 film egy negyedszázad alatt (idehaza tán a felét láthattuk). És nemcsak a Hollywood vezényelte sorból állt ki, nem érintette meg a hatvanas évek optimista és militáns korszelleme sem, a fejlődésbe, a világ és az ember megjavíthatóságába vetett töretlen hit. Ha a filmezésről, a filmjeiről beszél, csupa gyakorlatias, konkrét dolgot mond. Úgy tűnik, nem sokat adott a teóriára. A rendező fejében előzetesen megálmodott mű és a népes stáb, a technika, a helyszínek, ezernyi, előre nem látható körülmény belejátszásából születő végeredmény; a papíron létező forgatókönyv és a megvalósított film távolságát igen praktikusan kezelte. Nagy szabadságot adott a munkatársainak (bár korántsem annyit, mint gondolnánk, gondoljuk), a forgatókönyvet nem tekintette kőtáblának, két vagy több operatőrrel dolgozott, és meglehetősen lazán bánt a technikával: nem zavarta, ha a játszó személyek kilépnek a megvilágításból, kifutnak a kamera látószögéből, ha a képbe belóg a mikrofon. Egyetlen, balul sikerült kísérletet nem számítva másod-, harmadvonalbeli színészekkel dolgozott, nem sztárokkal. Mint Fassbindernél, visszatérő színészek játszottak nála (Ben Gazzára, Seymour Cassel, Gena Rowlands, Peter Falk – aki aztán nagymenő lett). Meg családtagok. És egyre többet Cassavetes maga. Szerinte a rendező (író, producer) és a színész ősellenségek. Filmet is csinált erről (Premier), és e viszony paradigmájára ismerünk a Férjek kocsmajelenetében, amikor Leolát „rendezik”. A nézőpontok nyilvánvaló különbségéről van szó. Hol fedezhető fel a Cassavetes-filmek centruma? Valahol kívül, a kamera mögött álló rendező helyén. Végül is ő dönti el, mit látunk és hogyan. De mi van, ha a mindentudó rendező a kamera elé áll?
A Cassavetes-film formátlan és gyönyörű, mint az élet. Köp a dramaturgiára, nemhogy a biztosra menő és hatásvadász hollywoodira, de a tisztes színházira is. E filmek nagy pillanatait nem a gondosan felvezetett poénok és csúcspontok teremtik. Mintha jól elkéstünk volna a moziból, érezzük, hogy a történet már rég elkezdődött, és így is fejeződik be (csupán számunkra), egyszer csak megszakad a film, talán áramszünet vagy lejárt a gépész munkaideje. Ami a kettő között van: idő az életből. Persze nem az, csak olyan. A Férjek két és egynegyed órája alatt négy nap és három éjszaka múlik el. Cassavetes ugyanúgy tömörít és szerkeszt, mint bárki más alkotó, de hosszú jelenetei a valóságos életidőben telnek. „Filmes” módszerekkel mutatja – kihagyásokkal, sűrítéssel – Harry házasságának végső széthullását két telefonfülke között (az elsőt megrugdossa, a másik mellett könnyezik), és „amatőr” módszerrel a véget érni nem akaró kocsmai éneklést. Az emberi állapot végső reménytelensége nem a temetőben, hanem a férfivécében tárul fel, és a miért megyünk haza (mivégre vagyunk) kérdésre nincs jobb válasz, mint két feleség, két ház, négy garázs és öt gyerek. Nincs semmilyen válasz, csak a megtért férj (Cassavetes) tekintete ennek a háznak az udvarán.
A Férjek tehát 23 éve készült, a New York árnyai 33 éve. Filmek – ha túlélnek – klasszikussá válnak ennyi idő alatt, egy másik, letűnt világból üzennek. A Férjekben csak a lányok öregedtek: divatjamúlt ruháik, tupírozott hajuk, műszempillájuk fölött eljárt az idő. Minden más most van. A komédia életről, halálról és szabadságról nem ért véget.
- Kultúra [6]