A volt Csepel Művek vállalatai 1988. október 1-jén jogilag is önálló útra indultak. A holding egyik cége, a Csepel Szerszámgépgyártó Rt., amely elsősorban elektronikus vezérlésű megmunkálóközpontokat és szerszámgépeket gyártott. Az időközben veszteségessé váló gyár a nyolcvanas évek vége óta keresett szakmai befektetőt – elsősorban külföldön – a szükséges korszerűsítési feladatok pénzügyi és műszaki hátterének megteremtésére. Még 1990 őszén kapcsolatba kerültek a kirchheimi F+K Maschinenfabrik GmbH-val. A baden-württembergi szerszámgépkereskedőház ugyan gyártással nem foglalkozott (!), de a „banki információk szerint rendkívül dinamikusan fejlődő kereskedőházról volt szó” – meséli Ficzere Jenő, a Csepel F+K kereskedelmi igazgatója.
A számokat nézve valóban figyelemre méltó fejlődést tudott felmutatni az F+K. A cég ugyan csak 1989 februárjában alakult, kevesebb mint két év alatt viszont már 60 millió márkára futott fel az éves forgalmuk, ami német viszonylatban is tekintélyt parancsol. E látványos fejlődés folyamán Johannes Frautschi, a társaság ügyvezetője, szerszámgépipari partnereket keresett, többek között Magyarországon is. Így bukkant a csepeli cégre, ahol annak idején – saját adataik szerint! – 36 millió márkás rendelésállománnyal rendelkeztek. Hogy végül is a vegyes vállalati forma mellett döntöttek, az egy német szakértő szerint csak azzal magyarázható, hogy a német kereskedelmi cég így akarta megszerezni a termékek kizárólagos képviseletét a közös piaci országokban. A két partner optimizmusára vall, hogy az F+K korábban csak Németországban értékesített, nemzetközi értékesítési hálózata és gyakorlata nem volt, és a Csepel sem rendelkezett saját nemzetközi kapcsolatokkal, hiszen kivitelét a Technoimpex külkereskedelmi vállalaton keresztül bonyolította.
Kétféle nézőpont
1991. március 1-jével megalakult a Csepel F+K Szerszámgépgyártó Rt. 520 millió forintos alaptőkével, amelyben az F+K 60 százalékos többséget szerzett, akkori árfolyamon 6,6 millió márkáért. Az alaptőke fennmaradó 210 millió forintját elsősorban a Magyar Hitel Bank és a Technoimpex állta. Mivel a magyarországi befektetés jócskán meghaladta a német cég saját erejét, amely cég csupán 100 ezer márkás alaptőkével rendelkezett, még 1991 januárjában 1,9 millió márkával (azaz 20-szorosára!) emelte törzstőkéjét. Az összeget lényegében a göppingeni Kreissparkasse (egy „járási OTP”) kölcsönéből teremtették elő.
A vállalkozás megalakulását követően a Csepel és az F+K között felosztották a piacokat. Korábban a csepeli gyár termékeinek 50 százaléka a volt KGST-országokban talált gazdára, további 30 százalék Nyugaton, és csak 20 százalék belföldön. Most a német anyavállalat az NSZK-ban, valamint a többi nyugtat-európai országban vállalta az értékesítést, miközben a csepeliekre a hazai (azaz magyar) piac, valamint Kelet-Európa és az „egyéb külföld” (elsősorban a Közel-Kelet és az Egyesült Államok) jutott, tehát olyan külföldi piacok, ahová addig csak a Technoimpexen keresztül szállította termékeit. A későbbiekben Ficzere Jenő szerint az F+K gyakorlatilag a teljes külföldi értékesítést átvette. Johannes Frautschi ezt azzal magyarázza, hogy egyszerűen nullára esett vissza a keleti forgalom.
Műszakilag a vegyes vállalat ambiciózus tervekkel indult. Rendkívül igényes fejlesztésbe és racionalizálásba fogtak, ami persze azzal is járt, hogy a korábbi 1400 főről 620-ra csökkent a létszám. A modernizáció keretében három meglévő üzemcsarnokot vásároltak, a felújítási munkákra 1992-ben 24 millió DM hitelt vettek fel a bajor–baden-württembergi 250 milliós keretből. Magyar részről az OKHB vállalta a hitelgaranciát. „A beruházás kifejezetten pazarlóan zajlott, és nem is a feltétlenül szükséges területeket érintette mindig – kifogásolja ma mindezt Ficzere Jenő –, ráadásul az összegből legalább 3-3,5 millió márka jogtalanul került Németországba. Alapjában véve a kölcsön felhasználásának a körülményei meghaladták a tisztességesség határát.” A németek érthetően másképp látják. „A hitelkonstrukció arra volt hivatva, hogy német beruházási javak exportját segítse elő Magyarországra. Így csak természetes, hogy német partnereinktől vettük meg a gépeket” – háborodik fel Johannes Frautschi a vádak hallatán.
Hiba hiba hátán
A budapesti gyár további kifogása partnerével szemben, hogy az egymás között bonyolított szállításokra alkalmazott elszámolási árak a csepeliek rovására tértek el a világpiaci átlagtól, méghozzá „jóval”. „A termekeink komplettírozásához szükséges alkatrészeket, elsősorban elektronikát, kizárólag az F+K közvetítésével importálhattunk Nyugatról, átlagon felüli áron. Az F+K felé szállított gépeinkért viszont csak alacsonyabb árakat fizettek nekünk.” Johannes Frautschi szerint azonban ez csak egy fiktív számtani művelet: „Mi magasabb árat fizettünk a csepelieknek, mint amennyit a magyarok saját eladásaiknál ténylegesen érvényesíteni tudtak” – állítja.
A megtört partneri viszony a napi munkában is tükröződött. „Frautschi meglehetősen önkényesen alakította a vállalati politikát. Mindent diktált: mit fejlesszünk, mit gyártsunk, hová szállítsunk” – állítja a magyar kereskedelmi igazgató. „A négytagú felügyelőtanácsban nekem egy szavazatom volt, a helyettesem, a műszaki, valamint a kereskedelmi igazgató pedig magyar volt” – érvel vele szemben a német tulajdonos.
Két év távlatából már nehéz megállapítani, hogy végül is miért születtek az akkori világpiaci helyzetnek meg nem felelő döntések a vezetőségben. Az a vállalati stratégia, hogy szabványos kivitelezésű nagygépeket gyártsanak, egy világméretű gépipari pangás közepette aligha számíthatott nagy sikerre, mivel különösen árban nem voltak versenyképesek a délkelet-ázsiai szállítók termékeivel. További hibának bizonyult – és ezt ritka egyetértésben mindkét fél elismeri –, hogy rosszul mérték föl a forgóeszközigényt. Így indulása óta állandó likviditási gondokkal küszködött a vegyes vállalat. Johannes Frautschi azzal magyarázza a tévedést, hogy ő a magyarok által megígért 36 milliós rendelésállományra alapozta a forgóeszközök várható nagyságát, s a likviditasi problémák az eladási tervek felborulásával keletkeztek.
A keleti piacok teljes összeomlása, a nyugati gépipar recessziója, valamint a vegyes vállalat belső problémáinak együttes hatása katasztrofális következményekkel járt. A forgalom az 1991. évi 1,7 milliárd forintról egy év alatt 350 millióra zuhant. Már 1992 elejére 16 millió márkás eladhatatlan készlet halmozódott fel a német igazgató adatai szerint, ugyanakkor kezelhetetlen tartozás gyülemlett föl a vám-, az adóhivatal és a társadalombiztosítás felé. 1992 márciusában a cég öncsődöt jelentett be.
Fellendülésre váró dolgozók
Ebben a helyzetben az OKHB, mint legnagyobb hitelező, előremeneküléssel próbálta korlátozni kockázatát. Az 1992. áprilisi közgyűlésen 120 millió forintos tőkeemelést hajtott végre, amelyre 52 százalékos magyar többség alakult volna ki. (A Magyar Hírlap szerint azonban a cégbíróság a tőkeemelést nem fogadta el.) A gazdasági helyzet azonban alig változott. „A német vezetőség lemondásával elvileg visszanyertük régi piacainkat, de a világszerte mélyülő recesszió miatt ezt nem tudtuk kihasználni” – magyarázza Ficzere Jenő. Johannes Frautschi élesebben fogalmaz: „Több mint egy éve önállóan gazdálkodnak a magyarok – és egy gépet se adtak el azóta.”
Valóban a csepeliek elsősorban bérmunkával és nem gépipari megbízásokkal próbálják lábon tartani magukat. A beruházást már nem tudták befejezni, néhány épületből kiköltöztek, racionalizálással igyekeznek a költségeket mérsékelni. A létszám így tovább csökkent, mindössze 370 főre, és még ebből is 200 dolgozó „készültségi állapotban” van jelenleg, azaz ahogy Ficzere Jenő fogalmaz, otthon várja a világpiaci fellendülést – teljes fizetés mellett. A folyó működési költségeket fedezni tudják, de hosszabb távon így folytatni lehetetlen, ráadásul jövőre lejár a márkahitel türelmi ideje. Ezért most ismét szakmai befektetőt keresnek, több német gyártóval „előrehaladott stádiumban” vannak a tárgyalások. Az általános piaci helyzet persze nem igazán kedvez a konszolidációs törekvéseknek. Fizetőképes belföldi és kelet-európai kereslet gyakorlatilag nincs, és a nyugat-európai piacról is csak eseti megrendelésekre lehet számítani. Bizonyos lehetőségeket a Távol-Keleten és az Egyesült Államokban látnak. „Ha minden sikerül, akkor nem szerszámgép jellegű munkák vállalásával és speciális gépek gyártásával az idén 600-700 millió forint körüli forgalom érhető el” – remélik.
Ki tartozik kinek?
Részben a magyar befektetés sikertelensége a német céget is kezelhetetlen nehézségekbe sodorta. Pénzügyi problémák miatt az F+K már 1991 decemberében elzálogosította magyarországi részvényeit a fent említett göppingeni Kreissparkassénál, 1992 júniusában pedig csődöt jelentett be a stuttgarti cégbíróságon, amely a kiegyezés elutasítása után felszámolási eljárást indított. Nem hivatalos adatok szerint több száz millió márkás követelést jelentettek be a hitelezők. „A nagyságrend elképzelhető, ha minden bejelentett igényt komolyan veszünk” – mondja Dr. Thomas Leicht stuttgarti felszámolási biztos. A csepeliek például 35 millió DM követelést jelentettek be hivatalosan, az összeget viszont a csődbiztos még vitatja. Johannes Frautschi csak úgy tudja magyarázni ezt az összeget, hogy a magyarok beleszámítottak mindenfele meg nem valósult eladási tervet. „A valóság az, hogy a Csepel tartozik nekünk!” Mindenesetre a magyar cég sok jóra aligha számíthat: még ha az összes bejelentett követelését el is fogadná a cégbíróság, a német kft. vagyonfedezete olyan csekély, hogy valószínűleg a csepeliek a legtöbb hitelezővel együtt „nem jogosult kvótának” minősülnek, azaz egy fillért sem kapnak.
Az OKHB 1993. április 26-i közgyűlésén hivatalosan visszavonta a tőkeemelést. Így visszaállt a 60 százalékos német többség, de mivel a német részvények sorsa még nem tisztázódott, továbbra is a magyarok végzik a cég napi irányítását. A göppingeni pénzintézet szintén szabadulni szeretne a magyar érdekeltségtől. Sajtófőnöke szerint „magyar megoldásra” számítanak, és az OKHB megfelelő javaslatait várják.
(Berlin)
- gazdaság [6]