Az elmúlt évtizedekben több esetben előfordult, hogy az esküdtbíróság erősen kifogásolható rendőrségi módszerekkel kicsikart vallomások alapján ítélt el vádlottakat, s az igazságszolgáltatás eme súlyos kibicsaklásait csak évtizedes késesekkel igazította ki a Fellebviteli Bíróság. Amikor aztán 1991 márciusában a terrorcselekmények miatt elítélt ún. birminghami hatokról is kiderült, hogy ártatlanul töltöttek el több mint 16 esztendőt a börtönben, a belügyminiszter – a közvélemény és a szakma hangos helyeslése mellett – szakértői bizottságot állított fel azzal a céllal, hogy az tegyen javaslatot az angliai és walesi igazságszolgáltatás rendszerének szükséges reformjára. A bizottság kétesztendei alapos munka után, július 7-én hozta nyilvánosságra 352 javaslatot tartalmazó jelentését.
Az igazságszolgáltatás reformja
A legfontosabb ezek közül a Bűnügyeket Felülvizsgáló Hatóság létrehozásának szorgalmazása. Eddig ugyanis csak a belügyminiszternek volt joga ahhoz, hogy lezárt eseteket – új bizonyítékok felmerülése esetén, illetve akkor, ha komoly gyanú támadt az igazságszolgáltatás során alkalmazott rendőrségi vagy ügyészi eljárás törvénytelenségére – perújrafelvételre visszautaljon a Fellebbviteli Bíróság elé. A mindenkori belügyminiszter pedig ezzel a jogával csupán kivételes esetekben, általában a közvélemény és a sajtó nyomásának engedve, hosszú késlekedések után, erősen vonakodva élt csak. Az új testület – amelynek köztiszteletben álló laikus és szakértő tagjait az angol igazságszolgáltatás feje, a lordkancellár nevezné ki –, folyamatosan figyelné az angol és walesi bíróságok működését; így erősen kétségesnek látszó ítéletek esetén az ügyek késlekedés nélkül azonnal a Fellebbviteli Bíróság elé kerülhetnének, s megszűnne a belügyminiszter közvetítő szerepe.
A tekintélyes jogászokból és bírákból álló bizottságnak ezt a javaslatát a szakma és a közvélemény egyértelmű helyesléssel fogadta. Nem úgy azt az elképzelést, amelynek értelmében a vádlottak – bizonyos esetekben – elveszítenék automatikus jogukat az esküdtszéki tárgyaláshoz. Jelenleg ugyanis a súlyosabb bűncselekménnyel (pl. lopás, csalás, fegyveres rablás, nemi erőszak, súlyos testi sértés, emberölés, gyilkosság) vádolt személyek szabadon megválaszthatják, hogy ügyüket magisztrátusi bíróság (ahol békebírók ítélkeznek esküdtszék nélkül) vagy királyi bíróság (ahol esküdtszék hoz ítéletet szakértő bírói irányítás mellett) tárgyalja-e. A bizottság javaslata szerint az esküdtbíráskodás joga ezentúl csak a legsúlyosabb bűnügyek esetében illetné meg automatikusan a vádlottat.
Az esküdtszék menedéke és felelőssége
Olyan ősi jogról van itt szó, amelyet először II. Henrik erősített meg 1179-ben, s amely azóta is folyamatosan a polgárok rendelkezésére áll a királyi-állami igazságszolgáltatás hivatalos intézményeivel szemben. Általános vélekedés szerint ugyanis a magisztrátusi békebírók rendszerint hajlamosak a rendőrségi vizsgálat eredményeit készpénznek venni, míg az adott közösség laikus tagjai közül véletlenszerűen kiválasztott 12-tagú esküdtszék minden hivatali, intézményi érdektől függetlenül, a józan észre és a tárgyalást vezető bíró szakszerű eligazításaira támaszkodva, valóban elfogulatlanul hozhatja meg ítéleteit.
Az esküdtszék intézménye mellett szóló legfőbb érv, hogy felállításával közvetlenül az adott közösség polgáraira hárul a jogérvényesítés, igazságszolgáltatás felelőssége, amikor maguk a polgárok szabhatják meg, hogy gyakorlatilag miként, milyen feltételek mellett, milyen szempontok mérlegelésével kívánnak érvényt szerezni a törvényeknek. A szakértő jogászok és bírák szerepe abban áll, hogy egyrészt felhívják az esküdtszék figyelmét az egyes tények, bizonyítékok jogi jelentőségére és következményeire, másrészt pedig, hogy az esküdtszék ítélete alapján kiszabják a büntetést vagy felmentsék a vádlottat. Az esküdtbíráskodás intézménye a törvényt képviselő szakértői tudás és az adott közösség beállítódását, közhangulatát, szemléletét képviselő, laikus józan ész együttműködésének eredménye – s mint ilyen, civilizatórikus hatása felbecsülhetetlen.
Konszenzuskényszer
Ha ugyanis az esküdtszék korrupciómentesen működik – s ennek biztosítására szolgál az esküdtek véletlenszerű kiválasztása (egy ismeretlen összetételű testület megvesztegetése meglehetősen kivihetetlennek tűnik), illetve az ítélet egyhangúságának követelménye –, akkor gyakorlatilag nemigen fordulhat elő, hogy sorozatosan az adott közösség igazságérzetét sértő bírósági döntések szülessenek, hiszen a döntéseket nem a hatalmasok, nem a szakértők elkülönült kasztja, hanem – szakértői segítség mellett – maguk a polgárok hozzák. Másfelől 12 különböző foglalkozású, hátterű, élettapasztalatú, szemléletű ember csak akkor juthat közös nevezőre egymással, ha kommunikációjuk a konszenzuskeresésre irányul, ha képesek valamilyen minimális közös alapról és személyes érdekek közrejátszása nélkül, összefüggően és koherensen kifejteni érveiket és ellenérveiket. Az érdeknélküliség biztosítását szolgálja az a feltétel, hogy bizonyos foglalkozási körökből (bírák, ügyvédek, ügyészek, rendőrök, papok, jogászok, börtöntisztviselők stb.) nem választhatók esküdtek, illetve hogy a tárgyalás megkezdése előtt mind a védelem, mind pedig a vád kifogást emelhet egyes esküdtek ellen – három esetben indoklás nélkül, a további esetekben indoklással –, ha úgy vélik, hogy az illető személyes okokból elfogult lehet az ügyben. Végül az egyhangú ítélethozás követelménye szükségképpen kiküszöböli az extrém álláspontokat, a különvélemények vég nélküli hangoztatását – az esküdtszék tagjainak előbb-utóbb dűlőre kell jutniuk egymással. (Csak igen ritkán fordul elő, hogy ez minden erőfeszítés ellenére sem sikerül. Ilyenkor a bíró feloszlatja az esküdtszéket, s a tárgyalást újra lefolytatják, új esküdtek előtt.)
Nem véletlen, hogy az angolszász országokban ez az állampolgári kötelesség az egyedüli, amelynek teljesítése alól a törvény csak rendkívül indokolt esetekben ad felmentést. Esküdtnek úgy hívják be a polgárokat, mint szerencsétlenebb sorsú helyeken katonának. Az esküdtszék ellen szóló érvek is főként e kötelesség törvényes érvényesítésének gyakorlati nehézségeivel függnek össze. Az esküdtek kiválasztása ugyanis meglehetősen bonyolult és időnként hosszadalmas procedúra – sok esküdtjelöltet egész napos várakozások után hazaküldenek (mert a vád vagy a védelem kifogást emelt ellenük); és az is viszonylag gyakran előfordul, hogy a tárgyalás menet közben megszakad (mert a vád összeomlik, mert új bizonyítékok kerülnek elő, mert fény derül a rendőrségi eljárás törvénytelenségére stb.), s az esküdtek tárgyaláson eltöltött ideje kárba vész.
Méltányossági gyakorlat
Ám az esküdtbíráskodás állampolgári kötelessége – még ha bizonyos esetekben pokolra kívánt kötelesség is – úgy tűnik, az adott közösség egészséges igazságérzetének és gyakorlati erkölcsének karbantartásában nélkülözhetetlen szerepet játszik. Angliában és Walesben évente mintegy százezer bűnügyben hoz esküdtszék ítéletet, ami azt jelenti, hogy évente több százezer 18 és 65 év közötti brit állampolgár vesz részt gyakorlatilag a brit törvények érvényesítésében. A brit belügyminisztérium által felállított szakértői bizottság mostani javaslata értelmében az eddig esküdtszék előtt tárgyalt ügyek egyharmada kerülne magisztrátusi bíróság elé, az esküdtszékek csak a legsúlyosabb bűnügyekkel foglalkoznának. Az angol ügyvédi kamara véleménye szerint azonban a bizottság javaslata indokolatlan, hiszen a téves ítéletek nem az esküdtszékek hibás működésének, hanem a rendőrségi, illetve ügyészségi eljárás törvénytelenségének, illetve szakszerűtlenségének, valamint a fellebbezési procedúra nehézkességének köszönhetőek. De a brit minőségi sajtó is egyértelműen kiállt az esküdtbíráskodás változatlan fenntartása mellett, így aztán nem valószínű, hogy a kormány végül is korlátozni kívánná annak az intézménynek a működését, amelyről Alexis de Tocqueville, az angol–amerikai demokrácia szigorú kritikusa egy évszázada egyebek között a következőket írta: „Az esküdtszék megtanítja az embereket a méltányosság gyakorlására. Bárki, aki felebarátjáról ítélkezik, joggal gondol arra, hogy fölötte is ítélkezhetnek. (…) Az esküdtszék minden embert arra tanít, hogy vállalja a felelősséget saját cselekedeteiért: férfias tulajdonság ez, nélküle nincs politikai erény. Minden állampolgárt egyfajta magisztrátusi méltósággal ruház fel: hatására ki-ki átérzi, hogy kötelességei vannak a társadalom iránt, és hogy részesei a kormányzásnak. Kényszeríti az embereket, hogy mással is foglalkozzanak, ne csak saját ügyeikkel; küzd az egyéni önzés ellen, mely rozsdaként marja a társadalmakat. Az esküdtszék hihetetlen módon elősegíti a nép ítéletalkotásának formálását és természetes felvilágosultságának fokozását. (…) Az esküdtszék a legenergikusabb eszköze annak, hogy a nép uralkodjék, s ugyanakkor a leghatékonyabban munkálkodik azon, hogy meg is tanítsa uralkodni.”
(London)
- Külföld [6]