– Még se kezdődhetik így egy nép Hymnusa, hogy „Látjátok feleim szümtükkel, mik vogymuk? Isa, por és homu vogymuk…” – fakada ki tekintetes Költsey Ferencz úr, midőn leírá Hymnusának első sorait.
– Miért nem, ha szabadna kérdenem – kérdezé Galváni Lajos, mintegy udvarias gesztus gyanánt, mert hogy a békával nagyon babrálódva épp. Nagyon. Az idea, amely fejében megfogant nagyon ígéretesnek mutatkozott, hogy végre felfedezze világraszóló elemét, amellyel már magának, nemzetének és az emberiségnek prof. Galváni Lajos kimondva és kimondatlanul rég tartozott.
– Mert nincs benne szárnyalás! Emelkedettség! Nincs benne se hit, se remény, sem pedig honfiúi szeret… – kiáltá a tovairamodó szilaj szélbe Költsey.
– A költő körülnézett, mondhatni tájékozódott, mint tájékozóda Ferencz Jóska egykoront, és eszébe ez jutott – veti az ellent Galváni poétánk felé és miközben ujjai tovább mataták a béka czombjait, nagy pontatlansággal a hallott passzust mormolá: „Mik vogymuk? Szümtükkel látjátok? Isa, por és homu vogymuk, feleim…”
– Ez van ganze, mi több! Felettébb kerek – pillantá poétánkra Galváni Lajos.
– Az nem lehet!… – felelé harczosan Költseynk és daczosan körbenéze Magyarország kevéske hegyei felett.
Prof. Galváni Lajos lopva vizslatá barátja orczáját, melyet időközben perosra tsíp az indulat.
– Az nem úgy van valahogy, hogy a poéta ül, nézdegél, és a valóság zajló hullámit figyelve eszméjében leképezé azokat betű sorokban, amelyek gondolatformájában a látottakról eszébe jutának? – kérdezé csöndesen a tudós.
– Mert akkor valóság és belőle születő gondolat, de fordítva is igaz! Gondolat és belőle születő valóság, pontosan lefedé egymás vonalit. Ilyetén pedig eme első sor, bátran mondhatom, remekbe sikeredett – zárja le elmélkedését prof. Galváni Lajos.
– De nem! Ez nem lehet! Nem lehet egy nép Hymnusának első sora, lássa be! – kiáltá a metszőn támadó északi szélbe Költsey.
– Minden nép olyan Hymnust kap, amilet érdemel… Ezt pedig maga lássa be, kedves Ferencz – monda czukrozott szelídséggel prof. Galváni Lajos.
De ez már az első sorok sorsán mitsem segít.
A poét indulattól reszkető kezei apró miszlikekre tépik a papírt.
– Ez tsak a látszat! – tajtékozá. – Az igazság az, hogy magyarok vagyunk! Magyarok! Érted ezt, kedves barátom professiore Galváni Lajos? Magyarok!
Prof. Galváni Lajos nem szóla semmit. Szívét fájlalá a gyönyörű sorokért, amelyek úgy szálltának el a kölcsei dombok felett, mint bárány felhők talián táj felett.
„Látjátok feleim, szümtükkel, mik vogymuk? Isa, por és hamu vogymuk…”
Sorjáztanak a kék égen, szépen, egymás után a magyar szavak…
- Kultúra [6]