A magyar ifjúság lázasan keresi az egész lelkét betöltő nemzeti eszme mély értelmét, s a kutatás lázában már-már metafizikai síkokra téved. Garmadával íródnak a nemzeti jelleget vizsgáló és körvonalazó cikkek, ifjúságunk szenvedélyes hévvel ragad meg minden alkalmat, hogy a megkülönböztető magyar vonásokat kidomborítsa. Az irodalomban, a művészetben, a gondolkodásban, a politikában, sőt a gyakorlati élet különböző területein is azt a jellegzetes valamit keresik, ami hamisítatlanul magyar, s ha nem találják, maguk próbálják megteremteni. Talán még a nemzeti hibákon és bűnökön is csüggenek, ha valami ritka nemzeti sajátosságot fedeznek fel bennük. Megható ez a magyar népi-nemzeti újjászületés, s szellemi életünk bizonyára sok hiteles értékkel fog gazdagodni jóvoltából. Főképp a zene és az irodalom az, amely minden ízében újjászületve kerülhet ki a népi-nemzeti forradalom tégelyéből. Semmi sem fejezi ki szebben és tömörebben népünk férfias és mégis elbájoló jellemét, mint a keleti istenként feltámadó magyar népzene. Néhány nagy egyéniség ihlető érintésére lerázta magáról a cigányzene és az európai zenekultúra évszázados porát, s ma már nemcsak a magyar kultúra egyik legbecsesebb megnyilvánulása, de az egyetemes zenekultúra elismert értéke is. Szinte szeretné az ember megkérni az új értelmű magyarság hirdetőit, elégedjenek meg azzal a dalban kifejezett jellemzéssel, mely népünk ajkán oly megragadóan zendül fel. Elégedjenek meg a magyar jellem e zengő, konkrét kifejezésével, és ne elemezzék az elemezhetetlent. Amit az ősi dal oly kinyilatkoztatásszerűen tárt elénk, azt a sok csetlő-botló szó és csalóka fogalom meghamisítja.
A zenében és az irodalomban, általában az ízlés körébe tartozó dolgokban kétségtelenül van sajátosan és hamisítatlanul magyar, amit fel kell fedezni, fel kell támasztani, bele kell vinni minden egyes magyar ember kulturális tudatába. Napjaink nemzeti forradalma, ha teljesíti ezt a feladatot, egyként szolgálja a magyar és az egyetemes kultúrát. Mélyebb egyéniségre ébreszt egy nemzetet, megment egy üde, ősi hangot az egyetemes emberi értékek változatos skálája számára. A parasztság, a falusi világ egészséges művészi és szellemi levegőjét hozzáférhetővé teszi a műszaki vívmányok függőségébe került és túlságosan elvárosiasodott modern társadalom számára.
Nem hiszem viszont, hogy túl az ízlés és a szép körén, a gyakorlati értékű ismeretek és tevékenységek síkján különösebb értelme lenne a magyar sajátosság, a magyar jelleg kutatásának. Úgy tetszik, hogy csak azt avathatom sajátos értékké, ami ízlésbeli szférákhoz tartozik. Ha egy népben vagy nemzetben valóban van valami változatlan örök lényeg, az csupán a művészetében juthat kifejezésre. Ennek az az oka, hogy a művészi érték független az időtől, s így a népi-nemzeti művészetben is valami örökkévaló jut kifejezésre. Ami már valamilyen formában nem az ízlésbeli, hanem erkölcsi vagy haszonelvű megítélés alá esik, független a nemzeti jellemtől, és az egyetemes emberi lényeg jogara alá tartozik. A szépnek egyénisége van, illetve minden nemzetnek joga van arra, hogy a szépet a maga sajátos formájában tisztelje, de kétlem, hogy az erkölcsi jót és a gyakorlatilag hasznosat sajátos nemzeti szabályok szerint lehetne művelni. Azt sem hiszem, hogy az egyetemes igazsággal szembe lehessen állítani egy sajátos nemzeti igazságot. A jó az igaz, a hasznos minden emberi lény számára egyforma normákat szab. Lehet ugyan sajátos nemzeti módra tudományt művelni, gondolkozni, politizálni, gazdálkodni, de nem bizonyos, hogy ez a sajátos mód egyúttal értékes is; ellenkezőleg, minden valószínűsége megvan annak, hogy ami morális síkon az egyetemestől elütő, egyetemesen rossz vagy legalábbis káros. Nem hiszek tehát abban, hogy a tudományban, a politikában, a közgazdaságban sajátos magyar jelleg volna felfedezhető, s még kevésbé hiszem, hogy ha van ilyen magyar sajátság, az értékes lenne. Magyar sajátság például az, hogy az Alföldön tanyák vannak, és nem falvak, hogy több millió földtelen zsellérünk van, akiknek a helyzete igen sanyarú, továbbá hogy a magyar közéletet még mindig az úri osztály irányítja, és a nép nagy tömegeit kizárja a közélet vezetéséből. Ezek a vonások mind magyar sajátságok, mert messze földön ritkítják párjukat, de óva intem szenvedélyes fiatal nacionalistáinkat attól, hogy az örök magyarság elemeit e kárhozatos viszonyok párlatából töményítsék. Akaratlanul is oda lyukadnánk, hogy e viszonyokon változtatni nem lehet, mert az örök magyarságot fejezik ki nagyszerű bűneivel és erényeivel. Ha van örök magyarság, azt csak a művészet ajkáról leshetjük el, a magyar élet egyéb tényei rút kelepcét állítanak a népi-nemzeti bölcselet hevülékeny fiataljainak. Meddő és zűrzavaros filozofálgatásba tévednek, ahonnan nincs kilátás többé az igazi nemzeti és társadalmi feladatokra. Úgy tetszik, mintha a magyar nép társadalmi és politikai felszabadulása csupán másodrangú kérdés lenne, az igazi, az égetően nagy probléma a „kulturális felszabadulás”, a „mélymagyar” műveltség jogaiba való visszahelyezése. Ne tápláljuk azt a gyermeteg reményt, hogy a népi műveltség diadala szükségképpen maga után vonja az elnyomott magyar nép társadalmi és politikai fölülkerekedését. Könnyen megeshetik, hogy az úri osztály és a vele összeforrott középosztály engedményképpen magáévá teszi az ifjú forradalmárok kulturális programját, és minden marad a régiben. Az ősi magyar műveltség elhajoló hangjaival majd elaltatják az éber lelkiismeretet, mely valóságos társadalmi és politikai engedményeket követel. Az új népiség nagyon könnyen úgy járhat, mint a Petőfi és Arany korabeli népiesség. A parasztdal, a paraszttánc bevonult az úri szalonokba, aranycirádás színházakban népszínműveket játszottak, de a népmilliók sorsában semmi javulás nem történt, ellenkezőleg, akkor rakták le annak a korszaknak az alapjait, mely másfél milliónyi törzsökös magyart kényszerített kivándorlásra. Csínján bánjunk tehát a kulturális forradalom jelszavával, s ne higgyük, hogy a népkultúra bevezetése orvosolhatja a magyar nép társadalmi és politikai bajait. Mindenki csak kultúrát és műveltséget hirdet, műveltséget vált, és a kultúrvedlésnek ebben a zűrzavaros állapotában a társadalom és a politika józan, egyszerű szavai elvesztették csengésüket. Az ifjúság lobogó idealizmusa irtózik minden szótól, aminek áttetsző és valóságos jelentése van, olyan szavakat követel, melyeknek egyetlen betűje mögött ott van a sűrített világ és az egész nemzeti sors. Ilyen szavak vannak, de csak tévedéseket jelölnek. Engem a legmélyebb aggodalommal tölt el a műveltségváltás gondolata mindaddig, amíg meg nem győződtem, hogy nem csupán színfalak tologatása, nem az igazi társadalmi és politikai lelkiismeret elaltatása egy kolosszális arányú népszínművel vagy gyöngyös bokrétával, melynek érdekelt szerzője és rendezője a történelmi osztály; igen, ez az osztály szívesen vált műveltséget, ha cserébe megtarthatja eddigi társadalmi és politikai módszereit.
És még van egy jogosult aggodalom. Vajon népi egyéniségünk kidomborításával párhuzamosan nem kellene kifejlesztenünk a magyar lélek egyetemes jegyeit is? Vajon csak az a magyarság hivatása, hogy népi színeibe göngyölődve érdekes folt legyen Európa térképén? Nincsen nép Közép-Európában, mely oly nagyszerű katolikus és humanista múlttal dicsekedhetnék, mint a magyar. A magyarság akkor volt igazán nagy, amikor kicsinyes nyelvi és fajbeli tekinteteken felülemelkedve egy nagy vallási és társadalmi eszménynek hódolt. A magyar nevezet nyolc évszázadon keresztül Közép-Európa legjobban szervezett katolikus nemességét illette, mely fénykorában kitárult minden személyes érték előtt, bármely nyelven beszélt is, bármilyen vér csörgedezett is ereiben. A magyarság ily nagyszerű humanista múlt után nem rejtőzködhet el féltékenyen és vaksi módra a mégoly becses folklórba se. Történelmi hivatása, hogy a középkori egyetemesség bukása után egy új, szilárdabb egyetemesség felépítésén fáradozzék, együtt a világ legnemesebb nemzeteivel. Ha a „népi értelmű” magyarság mellett nem teremtünk egy „katolikus” értelmű magyarságot is – oly magyarságot, mely minden nyelvi, hagyománybeli és fajbeli különbség felett áll, s így egyik legértékesebb eleme lesz Közép-Európa újjászervezésének –, szentelhetnek nekünk a világ etnográfiai múzeumai egész külön termeket, a történelemnek nincs mit velünk kezdenie, kikerül vagy elejt, de felbontja mindenképp azt a frigyet, melyet egy ezredéve kötött velünk.
Szentimrei Jenő a következőket írta Szenczei állásfoglalásáról: „Üdvözlöm Szenczei Lászlót! Üdvözlöm múlt vasárnap ezeken a hasábokon megjelent cikkéért. Üdvözlöm a nemes bátorságáért, mely finom és hangfogós halksággal, de annál nyomatékosabb hangsúllyal kényszerítette kiállásra… Üdvözlöm a finom disztinkciókért, melyekkel sikerült a konkolyt a tiszta búzától különválasztania. Megadta a korszellemnek, ami a korszellemé, és a hagyománynak, ami a hagyományé, de rámutatott, hogy mindezek mellett, mindezekkel egy vonalban, sőt mindezeken felül szükségeltetik egy más korszellem kiáradása és egy más hagyomány továbbvitele, a humánumé és a katolikumé. (…)
Ha most is csak kizárólagossági céllal keressük népi értelmű magyarságunkat, s nem a nagy egészbe, az egyetemességbe való méltó beilleszkedés eszközéül, akkor megérdemeljük csakugyan, hogy a történelem elejtsen vagy kikerüljön bennünket. Akkor igazán nincs mit kezdenie velünk.” (Magyarság, emberiség, egyetemesség. Brassói Lapok, 1940/33. 9.)
A „népi értelmű magyarság” azonban nemcsak valamilyen elvont egyetemességigénnyel párosul Szentimreinél, hanem a polgári mivolt öntudatos vállalásával is. Amikor az egyik kolozsvári kp valóságos ügyészi vádiratot közölt a magyar polgárság ellen („Magyar polgárság nincs. Mégis a nevében nálunk is végigcsinálták mindazt, amit Nyugaton szabadelvűségnek szokás nevezni. Ha lett volna magyar polgárság, és az követi el ezt a történelmi ballépést, szót sem szólnánk ellene. Az uralom sorra jár. Leszerepelt osztályok helyére mások következnek. A magyar polgárságnak is joga lett volna egy rövid lejáratú, kudarcba vagy botrányba fúló vezetéshez. Mondom, akkor, ha lett volna egy hiteles, minden ízében magyar, kiforrott felfogású, biztos ízlésű, politikai tekintetben kétségtelenül érett polgárságunk. De nem volt. S így egyszerűen ki kellett volna maradnia a szereplésből. Ennek a szakasznak hiányozni kellett volna közéletünk fejlődéséből, mint olyannak, amelynek nincs illetékes képviselője.”), Szentimrei – mint öntudatos, „nem magyarországi és nem fokföldi, hanem erdélyi polgár” – bejelenti a maga óvását a kollektivizmusra hivatkozó, mindegy, hogy paraszt- vagy munkás-hangszereltségű, de mindenképpen antiliberális, „kívülről eltanult újsütetű elméletek”-kel szemben.
Nemcsak a saját nevében, hanem annak a paraszti minősítést visszautasító „szabad székelység”-gel mindig is történelmi cinkosságban élő „törzsökös magyar polgárság”-nak a képviseletében is, amely az erdélyi (pontosabban belső-erdélyi) városok – Marosvásárhely, Kézdivásárhely, Székelyudvarhely, Székelykeresztúr, Sepsiszentgyörgy, Dés, Zilah, Nagyenyed, Torda, Dicsőszentmárton, Déva és a XVII. század óta, természetesen: a szász alapítású Kolozsvár – sajátos hangulatát, arculatát kialakította. Amely az erdélyi mivoltát hagyományként megőrizte és fenntartotta.
„Szívből kívánjuk – írja Szentimrei – a parasztság nevében vallomást tevő ifjúnak, hogy minél hamarább vegye át a vezetést, illetve vegyen részt a vezetésben, az »úri magyar nemzettel« osztozván a hatalmon. Mi, józan városi polgárok, nem kérünk többé ebből a társulásból, mert megtanultuk, hogy csak mi húzhatjuk belőle a rövidebbet, hacsak sürgősen át nem alakul testünk-lelkünk kabátfelsegítő lakájjá.” (A polgár helyesbít. Brassói Lapok, 1940. XLVI. évf. 39. sz. febr. 18. 11–12.)
Most, amikor a falurombolás elleni tiltakozásoktól hangos Európa, ne feledkezzünk meg erről a kisebbségi sors olvasztótégelyében a határ menti városok – Temesvár, Arad, Nagyvárad, Szatmár – más szociológiai összetételű, társadalmi és egyéb feszültségekkel terhesebb, de egyben a világra is nyitottabb polgárságával békésen megférő, azzal együtt az európai magyarság egyik legfontosabb kulturális közegét alkotó erdélyi polgárságról, amely valamivel hamarabb vált a különböző előjelű kizárólagosságok áldozatává, mint a hagyományos életkereteit még az erőszakos és barbár kollektivizálás ellenére is inkább megőrző falusi lakosság. Ma nekünk, erdélyieknek elsősorban ezt a Szenczei, Szentimrei, Krenner Miklós, Ligeti Ernő, Molter Károly, Cs. Szabó László, az Erdélyi Fiatalok népi mozgalma vagy a Kemény Jánoshoz és Bánffy Miklóshoz hasonló erdélyi magyar arisztokraták által képviselt szabadelvű tradíciót és szellemi tartást kell fel- és megidéznünk, hogy ezzel is elősegítsük a magyar nemzeti liberalizmus nagy korszakától, a reformkortól bennünket elválasztó immár „öt nemzedék”-nyi antiliberális vagy álliberális arrogancia szomorú politikai interregnumának mielőbbi lezárulását.
(A Limes szerkesztője)