Ez idő tájt három Oltalmazó ég borul ránk. A mindig sokat és jól, ha úgy adódik, zseniálisan fordító Szilágyi Tibornak köszönhetően olvashatjuk Paul Bowles regényét (a honi könyvterjesztés kifürkészhetetlen útjain juthatunk hozzá – az eredeti ár töredékéért – ponyváról). Koronként máig látható a könyv alapján készült Bertolucci-film a moziban, s otthon is (egy kifürkészhetetlen okból német nyelvű videóváltozat). Az esetek többségében az efféle műtárgyak kívül esnek a kritika érdeklődésén, s ha nem volna a nagy Amerika, mi itt nem is neveznénk tán kultúrának az ilyesmit (v. ö. kultúrmocsok). Egy másik kultúrába tartoznak. Félős, hogy a posztmodern előbb öregszik el szép programjaival egyetemben, mintsem megérnénk egyik és másik egymásba olvadását. Most, ha kultúrák találkozásáról beszélünk, nem erre a kettőre gondulunk, inkább sok másikra, míg a magas és tömegkultúra alkalmi randevúit alig több (olyan kevés) érdeklődő vigyázza, amennyi mindig is érdekelt volt művészetügyileg. E borús futam után a határesetek egy szép példányáról vagyok írandó.
Paul Bowles regénye először 1949-ben jelent meg. A fülszöveg szerint „a kritikusok egy válogatott köre kivételes… teljesítményként ünnepelte”, amit érthetünk úgy is, hogy a kritikusok egy más szempontok szerint válogatott köre figyelemre sem méltatta. A mű igazi élete a nyolcvanas évekkel jött el, könnyen kifürkészhető okból: bevárta az időt, mely bővérű posztmodern regényként ismerhet rá. Szerelmi háromszög, betegség, halál, útikalandok, nőrablás, egzotikus tájak – van itt minden, mi egy régi, romantikus szabású lektűrhöz kell. És van még más is. Például alászállás; előbb öntudatos kivonulás a világból, majd az ellenőrizhetetlen, körülírhatatlan zuhanás, a kihullás. Például a szerelem, megvan bár, mégsem élhető, elszivárog ujjaink közül. Az élet, amely mindig máshol van… az elvágyódás…
Ki ne vágyódnék el? Ki ne álmodna grönlandi hőforrásokról, délszigetekről, veronai balkonokról? Hogy is ne kísérnénk megértéssel a Moresby házaspár vállalkozását? Két évvel (vagy negyvenhét évvel) a háború után ki ne erezné, hogy itt valami el lett rontva? Újra kezdeni mindent – ebből az érzületből egyenes út vezet Polinéziába (Moszkvába, tanyára, messze). Bowles hősei Afrikában kötnek ki, ragacsos regények és filmek, az ún. szaharás filmtípus kedvelt színterén. Sivatagi napkelték és -lementék pszichodelikus multicolor háttere előtt ringó tevekaraván, sejtelmes leplekbe burkolt vad beduinok robognak arabs telivéreiken, villogó szemű kefirek kardoznak és szavatolnak a fehér ladyk biztonságáért… Észak-Afrika, micsoda reminiszcenciák! Alexandria, Casablanca, Oran. Ó, Oran! P. Howard és Albert Camus városa. Port Moresby a szállodában hagyja feleségét, magányos esti sétára indul, „gondolkodás nélkül a sötétebb utcákat keresve”. Eltévedni, megmerülni egy titokzatos, idegen városban, mint amilyen Oran. Vagy Velence. Nem turistának lenni, hanem utazónak. Mézeshetek helyett egy egész másik élet.
Az irodalom (meg az élet) elvágyódói nem szoktak eljutni Moszkvába, sem máshová. Csak módos amerikai magánzóknak indul közvetlen hajójárat az álmodás városából az álmok vidékére. És még ők is csúnyául járnak. Elementáris dolgokkal nem lehet büntetlenül kacérkodni, nem ugorhatunk át csak úgy, egy teára a Szaharába.
Valahogy így van ez a regénnyel is. Bowles amerikaiból lett afrikai, zeneszerzőből író. Az Oltalmazó ég olyan munka, amiben (amin) egy erős tehetségű, de még bizonytalan tollú kezdő tanul. Pazar kezdet után mindjárt a 3. oldalon ezt olvassuk: „Sima arca rendszerint kifejezéstelen volt, de vonásai úgy rendeződtek el, hogy nyugalmi állapotukban valamiféle általános üres elégedettséget sugalltak.” Ilyen lenne a regény harmadik főalakja, majdnem ilyen az a persziflázs, amit Karinthy írt volna róla. És éppilyen az a mondat, amelynél az alacsonyabb ingerküszöbű olvasó falhoz vágja a könyvet. Különösen a hősnő (akinek „kísértetek ülnek a tekintetében”) viseli meg a szerzőt és olvasóját. Szerencsére gyorsan túlesünk, a bemutatás nehézségein, az asszony vonatra száll, sínen vagyunk: egy rövid átszállás a negyedosztályú vagonba jót tesz az írónak is. Elhúzódó gondot okoz viszont a nézőpontok önkényes és ügyetlen keverése, a narrátor szerepzavara. Nem tud választani, ki legyen ő, mindenható és mindentudó elbeszélő, vagy hűvös szemlélő. „Lefeküdtem és nagyon sokáig olvastam. Háromig még nem jött meg” – mondja Tunner. „Ez színtiszta hazugság volt. Tunner igazából… felcsípett egy francia csajt, és öt óráig vele maradt…” – árulkodik az elbeszélő. De az ég szerelmére, honnan tudja?! Az író nem képes eldönteni, hogy most mondja vagy mutassa, mi meg nem látjuk, ki beszél.
Regényt írni, átkelni a Szaharán nem sétagalopp. Ain Krorfa jó város, csak kellemetlenek a legyek. Az étel attól még ehető, sőt jó ízű, hogy néhány zsizsik van a levesben. De mintha az Afrikába való belemenés, a sivatag szigorú napja, vad szele jót tenne a könyvnek. Kiszívja belőle a fölöslegest, kifújja a bizonytalankodást, tágasság, metsző fényben eloldódó körvonalak, lebegés költözik a szövegbe, nyitott lesz, teres és sokértelmű, magába vonó és oldó.
Bowles komoly, mint egy gázóra-leolvasó. Hogy másféle hangja is van – felszabadult, ironikus –, csak akkor derül ki, mikor színre lép egy kiváló mellékalak, a szép nevű d’Armagnac hadnagy, a felvilágosult megszálló. És még valami: az Oltalmazó égnek zenéje van. Nemcsak Bertolucci filmjében szólalnak meg a különös, sírósan elnyújtott vagy eksztatikus dallamok, hanem a regényben is. Bowles elemében van, ha emberi vagy instrumentális hangot, zenét vagy táncot ír le. „A szomszéd szobában szólt a zene: éles, sivító hangú rhaita, alatta száraz dobszó… A zenészek előtt a padló közepén egy lány táncolt, ha ugyan mozdulatait táncnak lehetett nevezni… Kecses, de a komikum határáig pimasz mozdulatai tökéletesen fordították le a vizualitás nyelvére a zene ravasz, fülhasogató hangjait… Minél tovább figyelte, annál lenyűgözőbb lett az arca: ez az arányaiban tökéletes álarc, amely szépségét nem annyira vonásainak elrendeződéséből merítette, mint abból a jelentésből, amelyet rejtetten kifejezett – a jelentésből vagy a jelentés eltitkolásából… Mintha a lány azt mondta volna: »Itt egy tánc táncolódik. Nem én táncolok, mert én nem vagyok itt. De ez az én táncom. «”
Elutazni. Eloldozódni nyűgös meghatározottságainktól, megmerítkezni valami elementárisban. Elölről kezdeni mindent. Nagy kofferokkal indulnak, moszkitóháló, trópusi kalap és koktélruha, francia regény, szépítőszerek és JPS cigaretta, nem is beszélve a csekkfüzetről. Persze ilyen poggyásszal csak ócska gyarmati szállókba visz az út. A férfi tífuszt kap, nyomorultul pusztul el egy széljárta francia erődben. Az asszony továbbmegy. Odahagyja a csomagokat, leint egy karavánt, elraboltatja magát, eltűnik a sivatagban. Nem az útlevelét veszíti el, hanem önmagát, egészen, nyelvével, vakszokásaival együtt. Üres kézzel érkezik meg, pénz, poggyász és szavak nélkül.
Ott vagyunk, ahonnan elindultunk. Jön megint a villamos, eldöcög a fantasztikus nevű Café d’Eckmühl-Noiseux mellett, kopottabb házak, sötétebb utcák között kapaszkodik fölfelé az arab negyedig. „Ott volt a vonal végállomása.” Elölről kezdeni mindent.
- Kultúra [6]