Az 1968. augusztus 21-i esemény, a szovjet hadsereg bevonulása Csehszlovákiába, a Varsói Szerződés tagállamába, egy szövetséges államba – az 1956-os magyar felkelés eltiprásához hasonlóan – a háború utáni Európa egyik legelképesztőbb tette volt. Még a magyarok lerohanásánál is meglepőbb, mert ebben az esetben egy, a Szovjetunióhoz hűséges kommunista ország törekvéseinek vetettek katonai eszközökkel gáncsot.
A moszkvai és prágai vezetők közötti nézeteltérések pedig, miután Alexander Dubceket 1968 elején a párt első titkárává választották, csak a belpolitikai kérdéseket és azokat a hruscsovi, 1964-es reformszellemben fogant törekvéseket érintették, amelyek a meglévő rendszer javításának megerősítését szolgálták. Ráadásul a beavatkozás a hidegháború enyhülésének folyamatába robbant bele; a Szovjetunió éppen kibékült Jugoszláviával, elismervén jogát az eltérő szocialista modellhez. A Kreml jobbnak látta, ha szakít a forradalmi Kínával, mintsem megossza vele nukleáris erejét; fejedelmi módon fogadta De Gaulle-t, a tömbpolitika ellenfelét; és tárgyalásokat folytatott – a vietnami háború ellenére – az Egyesült Államokkal az űr demilitarizálásáról és a nukleáris fegyverek korlátozásáról. A Szovjetunió kapcsolatai érzékelhetően megjavultak a Német Szövetségi Köztársasággal, a „nagykoalíciós” kormány külügyminisztere, Willy Brandt ugyanis éppen elindította a nevezetes új keleti politikát; nyitott keleti szomszédai felé.
S éppen ezt a helyzetet választotta ki a Kreml, hogy erejét fitogtassa, amivel egyfelől teljes egészében igazolta a NATO és a kremlinológia „vészmadarait”, akik óva intettek a békés egymás mellett élés illúziójától, másfelől súlyos kárt okozott az olasz és a spanyol kommunista pártnak, akiknek az „emberarcú szocializmus” eszméjének meghirdetése Csehszlovákiában jó alkalomnak tűnt arra, hogy érdemben visszatérjenek a politikai színtérre.
Első megközelítésre a Kreml lépése annyira érthetetlennek, a hidegháború felélesztésének kockázata, az atlanti gondolat újbóli kritikus kezelése annyira aránytalannak tűnt ahhoz a veszélyhez képest, amit a prágai példa jelenthetett, hogy egészen az utolsó, az augusztus 20-ról 21-re virradó éjszakáig még a tekintélyes megfigyelők sem akartak hinni a válság fenyegető közelségében. De nemcsak a megfigyelők, hanem maguk a csehszlovák vezetők sem, mert noha hónapok óta folyamatos nyomás alatt voltak, a nép támogatásának, töretlen hűségének, valamint a nemzetközi enyhülésnek tudatában meg voltak róla győződve, hogy a szovjetek nem mernek erőszakhoz folyamodni. De mertek.
Hogy miért?
Úgy vélem, két okból, s ezt huszonöt év távlatából, 1989 után sokkal világosabban látni, mint az események idején.
1. Akkoriban úgy gondoltuk, hogy a magyar felkelés emléke miatt a szovjetek túlbecsülték azt a veszélyt, amely a csehszlovákiai kommunista rendszer feletti ellenőrzésükre, uralmi rendszerükre leselkedett, így azon intézkedések következményeit, amelyeket a csehszlovákiai kommunista párt a cenzúra eltörlése, a szellemi élet liberalizálása, a szakszervezeti önállóság erősítése, a pártélet demokratizálása érdekében kezdeményezett, jóllehet a reformokkal egyidejűleg hitet tett az államosítások „visszafordíthatatlansága” mellett, és szigorúan elhatárolódott a többpártrendszertől. Ez azonban nem nyugtatta meg Hruscsov utódait, az ultrakonzervatívokat, a meggyőződéses sztálinistákat, Brezsnyevet, Koszigint, Gromikót.
A sajtóban és a prágai rádióban azonnal érvényesülő szabadság, az öntudatra ébredt kritikai szellem támadásai már csak azért is megrémítették a reakciós bürokratákat és varsói, berlini, szófiai helytartóikat, mert a Hruscsov félreállítása óta lassan növekvő önállósodási hullám visszaszorítása már így is elég erőt követelt tőlük saját portájukon. Talán igazuk is volt abban, hogy féltek, ha nem is annyira a jelen, mint inkább a várható jövő miatt. Egyáltalán nem volt biztos ugyanis, hogy a felszabadulás ereje nem sodorja-e el a kommunista rendszert – amint az 1956-ban Magyarországon megtörtént –, és hogy Csehszlovákia – a tömb egyetlen országa, amelynek nyugati határát nem ellenőrizte a szovjet hadsereg – nem csúszik-e át a nyugati táborba, vagy nem válik-e semlegessé.
Augusztus 21-ét a szovjetek azzal indokolták, hogy nőtt a kommunistaellenesség, megszaporodtak az ellenforradalmi szervezkedések, államcsíny volt készülőben. Túloztak, sőt nyilvánvalóan hazudtak. Az országban rend volt, semmilyen ellenforradalmi agitáció nem folyt, Dubcek kormánya uralta a helyzetet. De – s ebben Brezsnyev nem tévedett – hosszú távon nagyon is számolni kellett a veszéllyel, mert a sajtószabadság összeegyeztethetetlen a kommunista diktatúrával (még a liberalizálttal is!), továbbá a nyugati világ vonzása már nagyon érezhető volt Csehszlovákiában.
A szovjet beavatkozást megelőzésnek szánták, és annak is bizonyult. Segítségével sikerült még huszonegy éven át megtartani az immár „konszolidált” Csehszlovákiát a szovjet rendszerben, és felbomlasztani – legalábbis a lengyel Szolidaritás 1980-as megjelenéséig – a kommunistaellenes erőket a keleti országokban.
2. A szovjetek abban sem tévedtek, hogy nem vállalnak túl nagy kockázatot az intervencióval, mert az nem érvényteleníti azokat a korábbi erőfeszítéseiket, amelyek az Európával és az Egyesült Államokkal kialakítandó „globális együttműködésre” irányultak.
Pár hónappal a felháborodott tiltakozások és átkozódások után a nyugatiak megértették a Kreml üzenetét: nem a hidegháború felélesztése volt a cél, csupán azt akarták jelezni, hogy a Szovjetunió az enyhülési folyamatban elsőséget akar biztosítani európai status quója fenntartásának, a status quónak nemcsak területi, hanem társadalmi-politikai „rendszerelvű” értelmében is.
Még mielőtt elkezdődtek volna a nagy európai tárgyalások a biztonságról – amelyek utóbb a helsinki megállapodásba torkolltak –, a Kreml biztosítani akarta magának saját tábora teljes körű ellenőrzését, hogy nagyjából azonos tárgyalási pozícióban legyen a nyugati országokkal. Néhány hónap múltán ezt ismerték fel különösebb erőfeszítés nélkül az amerikai és a nyugat-európai kormányok, és ezért elismerték a konszolidált rezsim törvényességét. Így vezetett szinte azonnal a prágai tavasz eltiprása az öreg kontinensen ejtett vágás begyógyításához.
Összegezve: a szovjetek időt nyertek, meghosszabbították rendszerük élettartamát, ám ugyanakkor eljátszották az utolsó alkalmat, hogy a csehszlovák példa segítségével bebizonyítsák a kommunizmus „megreformálhatóságát”. És így igazolódott az, amit Dubcek külügyminisztere, Jiri Hajek tíz évvel a bevonulás után megjósolt: „Ha megszűnik a helyi kommunista párt szovjet támogatása, akkor az így előidézett új válság a népi elégedetlenség sokkal spontánabb, sokkal erőteljesebb robbanásához fog vezetni.”
S valóban, 1989-ben, a „bársonyos forradalom” igézetében már nem a „demokratizálást” követelte Csehszlovákia népe – amellyel 1968-ban még megelégedett volna –, hanem magát a „demokráciát”.
(Fordította: dr. Gerelyes Endréné)