Azt nyilatkozta a jó múltkorjában egy magyar író – nem idézem pontosan, de remélhetőleg a lényegét –, hogy a magyar irodalom egyik rákfenéje a másodvonal hiánya. Hogy, úgymond, vannak a nagyok, már-már zsenik, aki viszont nem nagy, az senki. Nincs jó középmezőny, nincsenek kisebb, de nem rossz írók; csak élmezőny és resztli van.
Mondhatnánk, hogy ez nem így van, hozhatnánk tucatjával a példákat, sorolhatnánk a szociológiai, történeti, esztétikai érveket, ám inkább ízlelgessük csak a következő mondatokat: „X. regénye másodvonalbeli.” Vagy: „Y. új epopeiája a tisztes harmadvonalba tartozik.” Vagy: „Z. lírája azt a köznyelvet szólaltatja meg, amely ma a magyar költők átlagának közkincse.” Hát igen. A szóhasználat vitriolosan (le)értékelő; a kritikának nincs szalonképes szava a mégiscsak jelen lévő jó középmezőnyre.
Mert mégiscsak vannak ám itt jó, de mégsem világnagyság szerzők, van (bizony van) másodvonal, még ha berzenkedünk is azellen, hogy éppen így nevezzük. Mert ez csúnya szó. Hát akkor vállaljuk a szavak, kifejezések kerülgetésének minden kellemetlenségét, és beszélgessünk például egy idősebb és egy ifjabb novellistáról, akik megfelelhetnek az olyannyira vágyott kategóriának.
Porogi András és Sárközi Mátyás hasonlósága nagyjából véget is ér ott, hogy mindketten finom, olvasható, sőt olvasmányos rövid prózát írnak, hogy egyikük sem veselkedik neki a világmegváltásnak, s ezért vagy ettől függetlenül nem is forgatják fel az olvasó várakozásait. Mindketten törekszenek ugyan a meglepetésre, olykor egyenesen a poénra, de nem kényszerítenek rá, hogy ezentúl hozzájuk képest olvassunk. Porogi szeret ismeretlenségbe burkolózni, ő a kívülálló játékos, aki elbíbelődik a szöveggel, de nem szeretne (például szereplőként) benne lenni – míg Sárközi a legtöbbször egyenesen önéletrajzi prózát ír, és sokkal kevésbé látványosan „megcsinált” szövegeket.
Megrögzött olvasói szokás az életrajzi, „valóságos” szerző és az elbeszélő én azonosítása. Sárköziről tudunk egyet-mást, amit olvasás közben nemigen tudunk kirekeszteni a horizontunkból (híres „irodalmi” család, emigráció, rádiós-újságíró jelen), elbeszélései mégsem foghatók fel csupán egy életút dokumentumaiként; Porogival meg végképp nem tudunk mit kezdeni ebből a nézőpontból.
Sárközi prózájában folyton egymásra csúszik az élet és az irodalom. Érdemes-e a hitelesség kérdését feszegetni? Nem fokozzuk le anekdotává ezzel a Sárközi-elbeszéléseket? Vagy próbáljunk meg úrrá lenni azon a kísértésen, hogy visszakeressük az írások „modelljeit”?
Mindenesetre: a kötet szerkesztésén az életrajzi időrend linearitása uralkodik: a retekfejű és a szemüveges esszéírók körül unatkozó-nyüglődő kisfiú rajzával, a háború, majd az árvaház képeivel kezdődik, folytatódik 1956-tal, az emigráció első keserű élményeivel, sajátos mikrovilágával, s a hazaérkezés novelláival zárul. Egyszóval önéletrajz (is), de az utolsó írások egyike („Filmnovella”) visszautal egy kötetközepi elbeszélésre, a legutolsó („Kaland, kaland”) pedig végképp ellenáll a biografikus értelmezésnek.
Sárközi a történet szerelmese, mint afféle kávéházi csevegő, aki biztosra megy, csattanókig csiszolja, már-már idézhető megfogalmazásokkal ékíti, és így teszi elmondásra érdemessé a saját és a közös ismerősök életét. Ez így persze gyanúsan hangzik – pedig nem mondtam egyebet, mint hogy Sárközi a Mikszáthtól Esterházyig terjedő anekdotahagyományba is beleilleszkedik, és nem épp utolsó művelője ennek a sajátos műfajnak. De ennél jóval többet és mást is tesz.
Az 1983-as nagyszerű kötetcímadó írás az anakróniának, a képzelet és a valóság, a pátosz és az irónia vegyítésének mesterműve – pár oldalas krónikája 1956 minden illúziójának, szépségének, laposságának és tragikumának. Az 1986-os keltezésű „Ha ők is megérhették volna” című elbeszélésben valamikor a háború után „Márta” és „Gyuri” fél kiló vegyes mézeskalácsot visznek a Moszkva térről az ideggyógyintézetbe – „Attilának”. Mulatságos és szívszorongató elgondolás – jobb nekik, hogy meghaltak? Hogyan viselkedett volna, mondjuk, Sárközi György, és hogy József Attila?
Egyébként az anekdotikus – az emigrációs éveket feldolgozó – novellák minden derűjük, csevegő hangjuk ellenére is csípősek, kissé kínosak, és cseppet sem hízelgőek, távol áll tőlük a nosztalgia, ezt a világot éppúgy jellemzi a kisszerűség, a szerepjátszás, az öncsalás és a hazugság, mint az otthon maradottakét – mint bármelyik másik világot.
Porogi András kötetében nyolc rövid írás van. Az első – a legrövidebb – adja meg az alaphangot; a mit sem sejtő, játszadozó (és Sárközi első novellájának hőséhez hasonlóan unatkozó) kisfiút megkívánja a pezsgőszínű Buickban érkező Marylin Monroe, s ennek a szóra sem érdemes eseménynek a regisztrálásába beszivárog a nagy magyar irodalom néhány nevezetes sora, mondóka, rádióműsor. Egyszerű fogás, megfordítás: a szexszimbólum néz vágyakozva a kisfiúra. Mint ahogyan ilyen egyszerű fogás az elcsúszás is: az ártatlan pedagógusnapi pusziba „némi hiba csúszott, mondhatni lokációs zavar”, ami oda vezet, hogy „a tanár úr ledönti Tímeát az arany oltárként ragyogó asztalra”, no, a többit képzelhetni. De így csúszik el egy-egy ponton a történet ott is, ahol a csillagfényes téli estén irodalmi dolgokról elvitatkozgató barátok egyike kimondhatatlan és felfoghatatlan dolgokat mível a lakótelepi lakás vécéjében, amelyben hirtelen Eco kolostora és Borges könyvtára tárul fel; vagy ahol a balesethez érkező rendőr valamiféle moralitásjáték keretében belehelyezkedik a szerencsétlenül járt lány szerepébe. Ez a két novella különben („A magyar new-dada nyomorúságos története” és a „Medúza”) talán éppen azért gyengébb, mert olyan könnyen megragadható az a pont, ahol félrecsúszik a történet; a szinteket, asszociációkat, utalásokat játékosan váltogató címadó novella ezeknél sokkal sikerültebb.
Porogi, mint írtam, szívesen babrál a szöveggel, szemmel láthatólag szeret írni – élvezettel kanyarítja a mondatokat, ezért élvezi az olvasó még a tojásfejű Dezső bácsitól szóló egyszerű történetet is (amely akár Sárközié is lehetne). Azért neki is meggyűlik a baja az elmondhatóval, az elmondhatatlannal, az elmondani érdemes vagy nem érdemes történettel (erről tanúskodik a „Szerelmi történet”). És hát van mulatságos, de gyenge poénnal végződő elbeszélés is („A kurva”) – de még ez is belefér.
Úgy tudom, megjelenése óta nevezték Porogit a „tündéri irrealizmus” mesterének meg posztmodernnek is; tudj’ Isten. A reális és irreális viszonya ebben a könyvben sokszor tényleg könnyed flört, elmés csevely, ahol egyik fél sincs nyerő vagy vesztő helyzetben – de a liaison nem mindenütt felhőtlen, a valóság némi erőszakkal rángatja magára a másikat. A novellák akkor és ott jók, ahol a fantasztikum és a realitás megférnek, ahol szétválaszthatatlanul egymásra simulnak. Zavar viszont, ahol a váltás már-már provokatív erőszakát érzem. Azt meg, hogy mi a posztmodern, nem tudom, de ha a játék, az idézet, az örökkévalóságnak szánt tanulságok elkerülése az, akkor Porogi is ide sorolható. Máskülönben meg csak: jó író.
- Kultúra [6]