A Szárnyas fejvadász tőrülmetszett, echt hollywoodi film. Ezúttal a folytatás – a de kezdetű ellentétes mondat – elmarad, nem lesz visszavétel vagy elegáns paradoxon. Sehol másutt nem tudnak ilyet csinálni, európai rendező még zabolátlan részegségében sem álmodik ekkora látványosságot. Örül, ha be tudja fejezni a filmjét, azt az olcsó kis fekete-fehéret, legyen a címe Túlélők, és örüljön, ha túléli (mifelénk A dolgok állása már csak ilyen – mondta volt Wim Wenders). Persze az álomgyár sem egy leányálom, erről meg Ridley Scott tudna mesélni. Ezt a filmet újra látjuk – de először. A gyártók elérkezettnek vélték az időt a róka második megnyúzására, s megint nekik lett igazuk: tömegek állnak sorba szerte a világon, hogy láthassák a – cenzúrázott, átszabott alakjában is kultuszfilmmé avatott, posztmodern bibliaként olvasott – valódi Blade Runnert.
A film vegyes műfajú (bár hollywoodi termék esetében jogosultabb típust vagy szériát emlegetni): tudományos-fantasztikus bűnügyi történet. Persze ne a klasszikus formára gondoljunk: mára a nyomozást mint szellemi munkát felváltotta az üldözés mint akció; az igazságot pedig nem jog és erkölcs, hanem fegyverek szolgáltatják, kiadós vérontás kíséretében. Az akciófilm szabványdramaturgiája itt az elképzelt jövőbe helyezett, nem túl eredeti fantasztikus történetet – androidos alfaj – működtet. A világűrben adódó különleges feladatokra tökéletes robotot állítottak elő, génsebészeti úton. A replikánsok nemcsak kivételes testi és szellemi képességekkel rendelkeznek, de megtévesztően hű másai az embernek – az ebben rejlő veszélyeket úgy védték ki, hogy csak négyéves élettartamra programozták őket. Négy másolat fellázad sorsa ellen; vezérük eljut a genetikai tröszt nagyfőnökéhez, akitől megtudja, a program nem változtatható meg, vigasztalódjék azzal, hogy volt négy jó éve. Ám Royt nem békíti meg a „hevesebb láng gyorsabban lobban el” bölcsessége; a lobbanékony másolat végez alkotójával. A szökött másolatok azonosítására és likvidálására (visszahívására) szakosodott fejvadászok speciális kikérdezési technika segítségével szűrik meg a gyanús egyedeket. Az eljárás azon alapszik, hogy a replikánst felnőttként állítják elő, nincs tehát múltja; menten lebukik, ha az anyjáról kell beszélnie. A film főhőse közismert figura, a nemes lelkű macho rendőr, ki már visszavonult a csúnya, bár nélkülözhetetlen szakmától, de most rákényszerítik, hogy felvegye a munkát. Három álembert annak rendje és módja szerint elintéz, a negyedikkel nem bír, az ötödikbe beleszeret. Az akciófilm kötött rendje szerint, kellő előkészítés után kerül sor a mindent eldöntő végső küzdelemre, melyben a másolat győz, de megkegyelmez ellenfelének. Roy erői végén jár – letelt a négy év –, s ha már kurta élete nyomtalanul tűnik el az időben, legalább a halálának maradjon tanúja. A feladatát teljesítő fejvadász szökni készül Rachellel, a szép fekete replikánssal, de semmi esélyük a boldogságra: a rendőrség a nyomukban van, és gondoskodik róla, hogy még négy évük se legyen. (Annak idején itt léptek közbe a leghatározottabban az érző szívű producerek: nem hagyhatták veszni a szerelmet, kimenekítették a párt az örök sötétség birodalmából a napfényes, romlatlan természetbe. De előbb még megcselekedték azt, ami a génsebészetnek nem állt módjában – hosszú életet adtak Rachelnek.)
E filmmesével nincs mit kezdeni, nem ad magyarázatot a Szárnyas fejvadász titkára. De ha nem a narráció, nem az „üzenet” mélysége (sem Vangelis „eredeti” zenéje, sem a színészi játék – folytathatnánk), akkor mi teszi kivételessé? Két dolog is, mindkettő elválaszthatatlan a hollywoodiságtól: iskolát teremtő látványvilága és a civilizáció mai létkérdéseinek megfogalmazása. S e kettő megint csak elválaszthatatlan, mert a megfogalmazás ez esetben még véletlenül sem verbális, hanem kizárólag képi: megjelenítés. Ami olyan nagyszabású és hatású, hogy az eltelt évek és az azóta készült – korántsem megtévesztőén hű – másolatok sem tudták elkoptatni.
Hajlamosak vagyunk az amerikai filmiparra mélységes megvetéssel tekinteni, amelybe némi irigység is vegyül. A hollywoodi tömegfilm minden nagyipari termék közül a házgyári lakásra hasonlít a leginkább; a néhány típustervet variáló bruttó össztermék pedig a békásmegyeri lakótelepre. Ebbe a gyanús masszába könnyen belevész az a pár mestermű, annál is inkább, hogy minden kicsit is érdekes vagy jelentős munka eredetiségét számtalan fércmű zsákmányolja ki azután (és sokszor előfordult, hogy nekünk csak az utánzatot lökte oda a honi forgalmazás). Ha közelebbről és elfogulatlanul vennénk szemügyre az átütő sikereket, talán minden esetben azt találnánk, hogy ezek a filmek valamilyen kínzó kérdést pendítenek meg, piszkálnak elő (és adnak rá leegyszerűsített, téves vagy egyenesen hazug választ). Kitűnő példa erre Ridley Scottnak egy másik filmje, a Thelma és Luise. Két nő – nem túl szép, nem túl fiatal – kiszabadulna egy-két napra a fárasztó és nyomasztó férfivilágból. Igazán szerény terv, mégis kivihetetlennek bizonyul, ősrégi dramaturgia szerint elsül az induláskor szórakozottan a retikülbe ejtett pisztoly, halálos hajszába torkollik a laza hétvége. És ehhez nem kell semmi különös, semmi olyan, ami naponta meg ne történhetne az emberrel, aki történetesen nő. Ami azt illeti, elég gyakran meg is történik. Tényleg vérlázító. Jó film a Thelma és Lujza, minden hibájával együtt. Igazából nincs is hibája – bűne van. Az a bűne, hogy hibátlan hollywoodi darab. Ez is van olyan vérlázító, mint tehetetlenül együtt élni a büntetőjogilag kezelhetetlen férfi tempókkal. A néző legszívesebben ollót ragadna azzal a szabás-varrásra termett kezével, és olyat tenne, mint a Szárnyas fejvadász átigazítói. (De ki tudja, nem hívnak-e minket pár év múlva megint a moziba, hogy nézzük meg az „igazi” Thelma és Luise-t?)
Mint most a Blade Runnert. Akárki űzi is, akármi indokkal, a cenzúra csúnya dolog, és a szerelmi szál megvastagítása, a befejezés bárgyú eszképizmusa valóban nem tett jót a – filmnek. De a lényeget – a világábrázolást – nem érintette. A képek nyelve (nevezzük az egyszerűség kedvéért filmnek) nagy erővel mutatja nekünk a poszt(-modern, -indusztruális, -apokaliptikus) létállapotot. Nem idegen bolygón járunk a távoli jövőben, hanem csak itt, a közel(i)ben: Los Angeles, 2019. Jó évszám: a film nézői nagy számban és nagy valószínűséggel élnek még akkor; nem az emberiség ködös távlatairól, hanem személyes jövőnkről van szó. Úgy tetszik, mintha megúsztuk volna: nem lett világégés, atomháború, sem ökológiai katasztrófa, sem támadás a Marsról. Csak ment minden a maga útján, apró, könyörtelen léptekkel: pusztult a természeti környezet, nőtt a légszennyezés, változott az éghajlat, tovább népesedtek a nagyvárosok, módosult a lakosság etnikai összetétele, romlott a nyelv, fejlődött a tudomány, kivált a génsebészet és az űrkutatás. Megvannak viszont a jó öreg társadalmi egyenlőtlenségek, a vállalatbirodalmak, a reklámok és a junk food-elosztók. A pórnép fáradhatatlanul nyüzsög odalent az utcákon, mind siet valahová, termelni vagy fogyasztani. Ez az alvilág – mint Fritz Lang Metropolisában – szinte hermetikusan különül el a hatalomtól, mely a felhőkarcolók emeleteiről irányítja és ellenőrzi a társadalmat. Odalent mesterségesen bevilágított örök este, soha el nem álló eső, odafönt gombnyomásra állítható évszakok és napszakok. Az épített emberi környezetet (másmilyet nem is látunk, talán nincs is) a posztmodern eklektika, a szimulakrum – előkép nélküli alvilág – uralja, és egyfajta tervszerű káosz. Mert ez a felbomlás jeleit mutató, depressziót árasztó, természet elleni létezésmód kétségen kívül fenntartja önmagát; minden működik: a közlekedés, a telefon, a rendőrség; virágzik a kisárutermelés, tele vannak az üzletek és a bárok (egyedül a szemétszállítás akadozik, de az már ma is a rendszer gyenge pontja). De ami végképp nem változott 2019-ig: az ember. Mi másra vágyna a tökéletes robot, mint belesimulni e remek fajba? Megszerezni jóindulatát, felkelteni az érdeklődését, elismerést, szerelmet ébreszteni benne, vagy legalább becsapni? Elhitetni vele, hogy a másolat is éppolyan gyenge, kisszerű és ostoba, agresszív és szentimentális.
Az embert csak a (gyermek- és ifjúkori) szocializáció különbözteti meg a másolattól – mondja a film –, a családban felnőve járjuk ki az érzelmek iskoláját, teszünk szert múltra és emlékekre, személyes történetünkre. Volna még valami, ami – hitünk szerint – szükséges az emberré váláshoz: a kultúra. A Blade Runnerben ennek nyomát se látni. Ami 2019-ben hatékonyan működik, és újratermeli önmagát, az csak a civilizáció. Nincs kultúra, ahogy család és emberi kapcsolatok is csak voltak. Beszélő tárgyak és régi fényképek vannak helyette. Számítógép és televízió. Minden arra vall, hogy ember és másolat eltérése rövid úton felszámolható; még egy-két nemzedék, s a legagyasabb teszt, a legszárnyalóbb fejvadász sem érzékeli majd a különbséget. A „beszéljen valamit a gyerekkoráról” kérdésre egy emberként felelik majd: emlékszem, néztük a Dallast.
A Szárnyas fejvadászban nem hangzik el tán egyetlen eredeti gondolat sem. De amit nagy erejű képeivel, egész, koherens látványvilágával sugall, abban mindannyian – környezet-, család-, nemzet- és kultúravédők – saját félelmeinkre ismerhetünk. Hogy ez lesz az, így fogunk majd élni. Nem az utolsó utáni óra végpusztulásában, és nem az utolsó előtti fenyegetettségben, hanem ebben az időből kihullt, folyamatos jelenben.
- Kultúra [6]