…álmában zsidózik egy picit

Papp László Tamás [1]

„…nem összehasonlítható egymással a kétféle bigottság! Nem mérhető össze, ha valakinek csak Wass Albert, azzal, ha a másiknak Wass Albert semmiképpen. Ugyanis csak az utóbbi kirekesztő, az utóbbi elviselhetetlen. Ugyanis azoknak, akiknek Wass Albert semmiképpen (és Márai sem, és Nyírő sem, és semmi se…), nos, azoknak jó negyven év előnyük van. És éppen abban (ABBAN!) a negyven esztendőben gyökeredzik minden ostoba előítéletük, minden undorító cinizmusuk, minden bicskanyitogató felsőbbrendűségük. Ebben is állást kell foglalni. És tisztességesen, egészséges lélekkel az ő oldalukon nem lehet…”1– szögezte le a tavalyi győri Fidesz-kongresszuson ingyért osztogatott pártgenezis-enciklopédiában Bayer Zsolt. Amiből kiderül, hogy a tipikus Wass Albert-olvasó az ellenzéki nagypárt holdudvari szekértábor-utászainak olyan, mint a hajdan politikai brandjüknek elkönyvelt magyar narancs: kicsit vakbuzgó, némiképp intellektuális csőlátásban szenved, de a mienk. S ez a lényeg. De ha mindezt csak informális legitimálásnak tekintenénk, eloszlatja kételyeinket Kövér László sükösdi mű­tárgy­avató beszéde.2 Wass a szoborállítás révén be­vonult a jobbos szubkultúra hivatalosan is kanonizált legendáriumába. Ettől kezdve a felvetésre, ki is volt az erdélyi származású, a II. világháború után az USA-ba emigrált író, a válasz belpolitikánk mindkét altáborában hit, nem pedig tényszerű elemzés dolga. A megosztott honpolgárok viszonyát a távolba szakadt irodalmárhoz kontrasztok jellemzik. A népi-orbánus szavazótábor B-közepének falanxa nagyrészt kritikátlanul el- és befogadja munkásságát, a szoclib törzsbázis zöme pedig anélkül veti/ítéli el, hogy akár egy mondatot olvasna tőle. „Valami romániai háborús bűnös, akit TGM szórakoztató fasisztának nevezett”– körülbelül ennyit tudnak róla, azt is second hand, Népszava-kommentárok és Bolgár György hullámsáv-produkciójának forrásvidékéről. Holott már csak azért is illő lenne megismerkedni Wass Alberttel, mivel immár kitörölhetetlen részévé lett a vallásos-pánmagyar identitását néppárti létére (túl)hangsúlyozó Fidesz szociokulturális belvilágának. Ennek köszönhetően a gróf pályaívét túlnyomórészt a fan „olvasóközösségnek” megfelelni akaró biográfusok vázolták föl,3 és virtuáltérbéli reprezentációjában4 is ez a törekvés hangsúlyos. Meg­jegy­zendő, hogy akik pozitív előjellel igyekeznek Wass Albertet a köztudatba beépíteni, irodalmi megnyilvánulásait helyezik előtérbe, akik pedig ezt igyekeznek megakadályozni, mindenekelőtt közéleti (és háborús/háború alatti) szerepvállalásával foglalkoznak.5

Magyar Hamsun?

Eme tanulmányzanzának nem az a célja, hogy Wass Albert szépirodalmi teljesítményének alul- vagy felülértékeltségéről ítéletet mondjon. Az sem vitás, hogy a magán- és közéleti szereplések és a művészi produktumok bírálatát ildomos szétválasztani. Az alábbiakban Wass (aktuál)politikai, jegyzetírói és háborús tevékenységének morális, közéleti, jogi vetületeit fürkésszük, de nem vonjuk kétségbe az olvasók jogát, hogy irodalmi művei alapján ítéljék meg Wasst. Egy írónak, zenésznek, színésznek – szellemi termése jussán – akkor is helye lehet a kultúrában, ha szélsőséges nézetei miatt a mainstream politika joggal határolódik el tőle. Norvégiában aligha lenne különösebb balhé abból, ha egy kiadó díszkötésben piacra dobná a nácikat kiszolgáló Quisling-bábkormányt dicsőítő – mellesleg irodalmi Nobel-díjas – Knut Hamsun regényeit. Az viszont nyilván kivágná a biztosítékot, ha az oslói parlament második legnagyobb frakciójának emblematikus arca a kollaborációban bűnös szerzőt „az Isten, haza és emberszeretet jelképének, a norvégság összetartása és élni akarása szimbólumának” nevezné. És rögtön fel is merül a kérdés: megteheti-e egy demokratikus párt, hogy emlékműátadás szintjén azonosul egy a demokratikus eszményektől igen távol álló literátorral? Kérdés persze, tekinthető-e Wass Albert a magyar Hamsunnak. Tény, hogy a II. világháború után nemcsak a személyes tevékenységével kapcsolatos bírósági ítélet marasztalta el, de pl. Jönnek című regénye is tiltólistára került.6

Az 1946-os román igazságszolgáltatás szerint Wass nem csupán judeofób, pánmagyar soviniszta volt, de háborús bűnös is. 1940 őszén, a Magyar Királyi Honvédség erdélyi bevonulását követő szükségállapot idején – apjával szándékegységben – felbujtóként részt vett polgári lakosok törvénytelen legyilkolásában. Ezért őket a Kolozsvári Népbíróság Bírósági Ítélő Tanácsa 1946. március 13-i verdiktjében halálbüntetéssel sújtotta. De azt még a Wass bűnösségét igazoltnak tekintők is beismerik, hogy „a népbíróság gyakorlata a jogállamiságot súlyosan megsértette, s miként a hasonló perekben, itt is sok jogi szabálytalanságot követtek el”.7 Az ítélőszéket nem független büntetőjogászok, hanem – gyakran felkészületlen, a jogalkalmazásban analfabéta – koalíciós pártdelegáltak alkották. Románia 1946-ban még nem volt ugyan totalitárius rezsim, de jogállami demokrácia sem. A szovjet megszállók és a rájuk támaszkodó helyi kommunisták gyakorlatilag bármilyen önbíráskodó leszámolást elkövethettek, valódi jogkövetkezmény nélkül. Ugyancsak 1946-ban marasztalták el „terrorista szervezkedés” kiagyalt, hamis vádjával a liberális Vintila Bratianut is, még a novemberi választások előtt. A Demény Pál román megfelelőjének tekinthető Stefan Forist már az 1944. augusztusi kiugrás után házi őrizetbe vették mint kommunista elhajlót. Két évre rá pedig – minden jogi procedúra nélkül – megölték.

Etnohorrorba oltott apai magándzsihád

Az kétségtelen, hogy az író családjának lakóhelyén, Vasasszentgotthárdon és egy közeli faluban, Om­boz­telkén a román és zsidó civilek sérelmére elkövetett gyilkosságok megtörténtek, s azok végrehajtói magyar katonák voltak. De hogy a Wass család férfitagjai pontosan milyen szerepet játszhattak az ügyben, megnyugtatóan valószínűleg soha nem fog kiderülni. Biztosnak látszik, hogy az áldozatok egy része – az omboztelki Andrei Bujor pópa és Wassék lakóhelyén két zsidó nő, Mihály Eszter és Rozália, valamint az egyik román halott, Josif Moldovan – személyes és magánjogi természetű viták miatt haragosai voltak a vélt felbujtóknak. Csakhogy ez legfeljebb indítéknak tekinthető, bizonyítéknak aligha. Annyi előrebocsátható, hogy a közismerten romángyűlölő, ultrasoviniszta öreg gróf, Wass Endre a hozzájuk beszállásolt katonákat felhasznál(hat)ta bizonyos, túlbuzgóságból fakadó magándzsihád céljára. Mint a hivatkozott tanulmány írja, a honvédek segítségével „az író apja, Wass Endre gyakran betört fehér lovon Románia földjére, és ezen akciók során civileket is meglőttek, megsebesítettek”.8 Hogy eme gebines háborúban az akkor 32 éves fiú mennyire vett részt, ha egyáltalán, nem világos. Személyisége alapján többféle verzió is életszerűsíthető. Az inkább Wassék bűnössége mellett érvelő Kunstár-riport is megemlíti, hogy „az idősebb grófot, Wass Endrét mindenki gyűlölte, de a fia, Albi jó ember volt – meséli a 250 lelkes erdélyi falu »presszójának« román kiszolgálója. Mint mindenki, az ötven év körüli Maria is »Albi«-zza az ifjú grófot. Az idősebb falusiaktól tudja, hogy Albi segítette a parasztokat – mindegy volt neki, magyar vagy román az illető. A helyiek szerint »szép szál, deli legény« volt az úrfi, aki szerette a csinos lányokat.” 9 Ugyanő írja le, hogy a zsidó lányok életéért könyörgő hozzátartozókkal is az „öreg” kiabált, a „kis gróf” csak annyit kért tőlük, mikor találkozott velük, hogy jöjjenek később, apja még nincs itthon. Életrajzírója ugyancsak megjegyzi, „míg édesapja nem állt olyan közel a fiatal fiú lelkéhez, addig a nagyapjára, Wass Bélára mindig tiszteletteljes szeretettel gondol vissza”.10 Pártatlan, megbízható, közvetlen szemtanúk vagy fizikai bizonyítékok hiányában találgatásra vagyunk kárhoztatva azt illetőleg, hogy Wass Endre – aki a kezdeményező lehetett – mennyire tud(hat)ta bevonni a fiát. Mindenesetre az USA igazságügyi csúcsszervei által lefolytatott 1979-es vizsgálat – elfogadván Wass Al­bert alibijét – nem találta bizonyíthatónak a vádakat. A kiadatás fel sem merülhetett – az USA jogszolgáltatása tisztában volt azzal, hogy Wass (függetlenül attól, bűnös-e vagy sem) szovjetellenes/antikommunista, emigráns magyar íróként aligha számíthatna korrekt, objektív eljárásra Ceausescu bíróságán. Természetesen attól, hogy valakit nem ítélt el jogállami bíróság (illetve csak nem-jogállami bíróság ítélt el), még nyugodtan lehet bűnös, de ártatlan is. Ebben a konkrét ügyben azonban megkockáztathatjuk: még ha a felbujtás tényleg megtörtént is, abban egyértelműen az idősebbik Wass vitte a prímet, fia legfeljebb epizód- vagy statisztaszerepet játszhatott benne. Így az ő esetében a halálbüntetés eltúlzott, aránytalan volta még bűnössége esetén is nyilvánvaló lenne. A rendelkezésre álló információk alapján mindenesetre Wass jog(állam)i normák szerint csak ártatlannak minősíthető, egyébiránt pedig nehezen tudnánk elfogulatlanul rekonstruálni a tragikus eseményeket.

A nacreál hadiösvényein

De nem is gondoljuk, hogy egy kétes hitelű ítéletnek kéne eldönteni, „kóser”-e Wass Albert, vagy nem. Erre vannak sokkal egzaktabb eszközök. Például a Wass Amerikában elkövetett jegyzeteiből válogatott kétkötetes – 2002-ben a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának támogatásával piacra dobott – publicisztikai gyűjtemény. Amelynek rögtön a legelső darabja tanúskodik Wass – igaz, az emigrációban némileg átértékelt – kollektivista nemzetfelfogásáról. A Szamosvidék című lap 1942. április 4-i számában az áruhalmozók/drágítók ellen rohan ki, akik „nem akarják megérteni, hogy az ő hitvány kis bőrüknél a haza jövendője sokkalta fontosabb. Nem akarják megérteni, hogy a haza, aki védi, tartja és hizlalja őket, minden törvényét és rendeletét a nemzet közösségének létfenntartási érdekéből hozza, s azoknak kijátszása nem egyéb, mint szembehelyezkedés a nemzet érdekeivel… aki a közösség érdekei mögött is csak a maga hasznát keresi, aki ravaszkodik, alattomoskodik, megkárosítja a nemzetet: az hazaáruló. Hazaáruló a szó közönséges értelmében, és megérdemli, hogy a nemzet megvetésén kívül az igazságtevés büntető keze is lesújtson reá.” Definiálja is „a rémhírterjesztőket, a mindent-jobban-tudókat, a szabotálókat, a leleményes zug-üzletkötőket, dísz-gojokat és egyéb rákfenéjét az emberi fejlőtlenségnek”.11 Az ekkor már komoly íróként jegyzett Wass stílusa az 50-es évek Szabad Nép-glosszáit idézi. S ez átszivárog regényeibe is. Emiatt sokan – a szocreál analógiájára – „nacionalista realista” írónak tartják. Még a teljesítményével határozottan szimpatizáló biográfusa is szóvá teszi – Az antikrisztus és a pásztorok című, 1958-as regénye kapcsán –, hogy „a mű irányregény mivolta néhol sema­ti­kussá teszi a történéseket. Az írói célnak alárendelődik az esztétikai színvonal. A hősök jelleme nem tud elég árnyalttá válni. Ugyanazokat az esztétikai hibákat fe­dez­hetjük fel, mint a szocialista-realista regény legkiválóbbjaiban is, csak itt ellenkező ideológiai szándékkal.”12 Wass cikkeit is a végletes, negatív jelzők túltengé­se jellemzi. Féreglelkű, parazita, rovar, patkányok – ilyes­­féle szavak, kifejezések tömegét lövi bele írásai céltábláiba. De pusztán ezzel aligha törne ki a hú­szas–­ötvenes évek féldemokratikus sajtójának normáiból. Akkoriban még toleráns és a szabadságjogokat respektáló közszereplők is éltek ilyesféle, ma szalon­képtelennek tartott fordulatokkal. Például Kéthly Anna egy Csepelen mondott beszédében így beszélt: „tanuljunk Kelet és Nyugat példájából. Bízhatunk abban, hogy a reakciós férgek kiirtásához újjáépülő országunk mindkét oldalról teljes segítségben részesül.”13

Darwin után (nagyon) szabadon

Wasst azonban nem pár indulattal teli félmondat teszi vállalhatatlanná egy önmagát demokráciapártiként meghatározó politikai képződmény számára. Hanem egész tudatos léte során hangoztatott és kinyilvánított antiszemitizmusa, patológiás románellenessége, a tengelyhatalmi agresszióval kapcsolatos nosztalgikus csodálata és a fajbiológiai tévtanok népszerűsítése. Egy Robert Langnak, a Szabad Európa Rádió igazgatójának címzett, 1950-es levelében Wass egyenlőségjelet tesz a Hitlerrel szövetségben vívott, Szovjetunió elleni küzdelem és a koreai háború közé. Eszerint „mint volt tartalékos tiszt tiszta lelki­ismerettel kijelenthetem Isten és ember előtt, hogy midőn a behívóparancsnak engedelmeskedve egyenruhát öltöttünk magunkra, tettük ezt ugyanabból a kötelességtudásból és erkölcsi felelősségérzetből, melynek hatása alatt ma a dél-koreai polgárok ugyancsak egyenruhát öltenek magunkra”.14 Két évtized múltán a vietnami háború kapcsán is ezt hozza elő: „ha Amerika mellénk állt volna a kommunizmus ellen folytatott haláltusánkban, akkor ma nem lenne háború Vietnamban, a Székely Ákosok s velük együtt a Joe-k, Billek, Bobok derék serege ma nem kellene vérét öntse egy olyan ügyért, amit a nagy Amerika, ha esze lett volna, évtizedekkel ezelőtt fölszámolhatott volna.”15 Bezzeg a magyarok: „fegyverrel a kezükben harcoltak a kommunizmus ellen, amikor a félrevezetett Amerika elbűvölten még Sztálint ünnepelte.”

Wass folyamatosan hivatkozik a biokrácia áltudományos, szociáldarwinista téziseire, melyekre a nácik praxisa is támaszkodott. Többször leszögezi: „A természet törvényei szerint azoké az élet, akik küzdeni tudnak érte.”16 Alig néhány hónappal később újfent hangot ad azon meggyőződésének, hogy „emberi életünk minden szakasza a létfenntartás versenyén alapszik. A természetes kiválasztódás törvénye érvényesül mindenütt: az erős elnyomja a gyöngét, s a tehetetlen teret veszít a tetterőssel szemben.”17 Egy 1969-es jegyzetében pedig úgy véli, az emigrációs diaszpóra „kitűnő képet nyújthat a mikroszkóp alatt nemzeti életmegnyilvánulásainknak azon fogyatékosságairól is, melyek a nemzettestet beteggé tették, a biológiai funkciókat megbénították, s ezáltal a beteg szervezeteket megillető sorsra ítélték a magyar nemzetet a világ népeinek szabad versenyében.”18 A legalapvetőbb szociobiológiai és társadalomtörténeti ismeretek birtokában is tudható, az emberi közösségben a természetes szelekció normatív regulái évezredek óta nem funkcionálnak. Máskülönben a fejlődési rendellenességgel született gyereket, a mentális vagy testi fogyatékosokat, az öngondoskodásra képtelen idős egyedeket sorsukra hagynánk, mint az állatok. Aki ezt helyesnek tartaná az emberi gyakorlatban is, vagy nagyon tudatlan, vagy vulgárdarwinista okoskodásokba merülő szalonfasiszta.

A gyűlölet nedves darócszövete

Wass judeofóbiájához kétség sem fér. Becsületére legyen mondva, a zsidózást sokkal nyíltabb, kendőzetlenebb formában űzte, mint örökségének jelenkori továbbvivői. 1993-ban közölt levelében tudatja, hogy „bár csak három boldog esztendőt töltöttem Debrecenben mint diák, Debrecent magyarnak ismertem meg. Budapestet nem. Akkor sem volt kedvemre való, s ma még kevésbé az. Jobb, ha nem beszélünk róla, mert alighanem rám sütik újra az antiszemitizmus kipróbált bélyegét. Bár nem vagyok az. Krisztus követe, aki zsidó volt, ugye, bár maguk a zsidók megtagadták, mert emberszeretetre próbálta tanítani őket.”19 Wass hitt abban, hogy a tengerentúli szabad nyilvánosság valójában csak egy démoni konspiráció: a zsidó médiagengszterek összeesküvésének paravánja. Eme felfogásában lényegében élete végéig megmaradt. A Ka­to­likus Magyarok Vasárnapja című emigráns magyar lapban publikált, 1992-es írásában beszámol arról, hogy az 50-es évek elején megkereste Havas Emil, egy zsidó újságíró, aki tudtára adta, hogy „kezünkben van az amerikai sajtó, a könyvkiadás és a filmipar. Ebben az országban azt olvasnak csak, amit mi adunk a kezükbe, azt látnak és hallanak, amit mi akarunk. Ha itt akar élni, akkor vagy úgy ír, ahogy azt mi megkívánjuk, vagy nem ír semmit.”20 Mindezt a negatív sztereotípiákból épített ördögi árnyék- és fantomhatalmat, kényszerképzeteinek tudatába zárván bizonyára ugyanúgy realitásként élte meg, mint „az amerikai kiadóvállalatok közép-európai lektorainak magyarellenes bojkottját, mely a maga gyűlölködő cenzúrájával falat emelt Amerika népe és Közép-Európa valósága közé”.21 Annál inkább, mert osztotta a szélsőjobb unásig hirdetett összeesküvés-elméleteit, amelyekben „mindkét világháború egy nagyon ravaszul megszervezett összeesküvés céljait szolgálta csupán. Hogy úgy a marxizmus találmánya, mint az Egyesült Nemzetek létrehozása ezt a titokzatos kis összeesküvő csoportot volt hivatva a világ élére állítani.”22

Előítéletei nem csak a zsidókra terjedtek ki. A románok iránti averziója olyan megállapításokig vitte, hogy például azért emigráltak ők csekélyebb számban, mivel „saját-csinálta kommunizmusuk vigyázott a román életre, csak magyarokat s németeket gyilkolt”.23 Wass soha nem fukarkodik a dehonesztálóan minősítő jelzős szerkezetekkel a zsidókkal és a románokkal kapcsolatban, de érzelmei irántuk mégis ambivalensek. A gyűlölet darócszövetén átüt itt-ott a csodálat. Jellemző, hogy ama hamis karakterisztika, amellyel jellemzi az általa betegesen rühellt etnikumot, valójában saját dédelgetett vágyait tartalmazza. Wassnál is kiderül, hogy nem a bibsi világszolidaritással vagy az oláhok nacionálbolsevista diktatúrájával van baja. A zsidók és a románok csak azt teszik, amire a természet darwini parancsa utasítja őket. Probléma ott van, hogy a magyarság nem képes eltanulni tőlük az élethez szükséges rafinált kegyetlenség zseniális forgatókönyvét: „mi magyarok sokat tanulhatnánk a zsidóktól… Ideje, hogy megtanuljuk tőlük az összetartást, a fajszeretetet, a nemzethűséget, a mindenáron való együttműködés pompás művészetét, mely nélkül szétszórt, megalázott, eltiport és üldözött nemzet számára nincs fölemelkedés és nincs jövendő.”24 Nem a román kommunistákat kell bírálni, hogy túl nacionalisták, hanem a Kádár-rendszert, hogy nem (eléggé) az. Az megbocsátható, ha valaki a polgári demokrácia lerombolására felesküdött bolsevik, de az már nem­igen, ha osztálygyűlöletéhez képtelen a nemzettudatot társítani. Tehát „a mindenkori román kommunista kormányok embereiben a románságtudat erősebb volt, mint a magyar kommunistákban a magyarságtudat. Vagyis a román kommunisták még a kommunizmus köpenyege alatt is hazafiak maradtak, míg a magyar kommunisták nem csupán politikailag váltak népük árulóivá, de elárulták a magyar nemzeti gondolatot, a magyar kultúrát és a magyar jövendőt.”25

Bár Wassra ma hívei és bírálói egyaránt irodalmár-publicista gyanánt emlékeznek, pályafutása alatt számos kísérletet tett rá, hogy a nyugati diaszpóra meghatározó tényezőjévé váljon. Az Amerikai Magyar Szövetség és az Erdélyi Világszövetség feje volt ugyan, jegyzetein mégis inkább annak a mellőzött politikai kibicnek a frusztrációja süt át, akinek meggyőződése, hogy sokkal jobban csinálná. Mint a clevelandi V. Magyar Találkozóhoz írt levelében írja az Amerikai Magyar Szépmíves Céh általa való megalapítására hivatkozva: „miután a politikusok csődöt mondtak, újra csak író kellett kilépjen a porondra, mint már annyiszor a történelem során.”26 Mindazonáltal Teleki Béla, az Erdélyi Párt vezetője 1978-ban, „a moral insanity határán lévő, teljesen megkergült”27 egyénnek titulálta a politikai ambíciókat dédelgető írót. Aki – nem utolsósorban – azzal szolgált rá erre, hogy gyakran írt a magyar diaszpóra főáramában páriának minősülő nyilas lapok közül a Szálasi örökségét ideológiai utóvédként gondozó Hídfőbe. Amelynek főszerkesztőjéről, Marschalkó Lajos hungarista lapvezérről – elhunytakor – azt írta, hogy „a történelem szaggatta magyar hegylánc újra kopárabb lett. Marschalkó Lajos kidőlt az őrizők sorából. Megüresedett helyén foghíjassá karsztosodott a magyar gyepű.”28 Emellett, olvasva Wass Albert minden realitást nélkülöző, partiképtelenül militáns harcmodorról tanúskodó javaslatait, Teleki megállapítása nem tűnik igaztalannak. Példaként idézhetnénk 1964-es ötletét, hogy Burgenlandból ENSZ-védnökség alatt csináljanak magyar Tajvant, „szabad Kis-Magyarországnak jelentsék ki.”29 Öt évvel később felvetette, hogy az emigráción belüli normaszegőkre „ideje lenne életbe léptetnünk a Ku-Klux-Klan hajdani, nem kimondottan törvényes, de mindenesetre hatásos módszereit”.30 Markáns arcélű etnokrata volt, aki nem hitt a demokratikus államrend fundamentumát jelentő szabad identitásválasztásban/váltásban. Amint kifejtette, „ebben a kérdésben Isten nem bízta reánk a választás jogát. Magyarnak rendelt. Lelki és szellemi szerkezetünk nem angol, nem német, nem francia és nem egyéb, hanem magyar.”31

A jobboldal Guevarája

A fenti idézetek a „nemzeti oldal” hitelesített pedigréjével rendelkező cégek által gondozott, a Fidesz-programok standjain árusított kötetekből valók, melyek bármely közkönyvtár és könyváruházlánc polcairól leemelhetők. Azok a jobboldali hívek és vezetők, akik nem csupán az irodalmi, de a politikai kultúra sáncai mögé is beemelték Wass Albertet, és nemcsak a regényszerzőt, de a profetikus közírót-gondolkodót is tisztelik benne, aligha védekezhetnek azzal, hogy nem ismerik bálványuk munkásságának itt fölidézett részeit. És nyilvánvalóan tudniuk kell: az ő létfelfogása nem csupán a Harmadik Köz­tár­saság értékrendjétől, de a jobboldal zömét alkotó, hozzájuk laza preferenciával kötődő, mérsékelt szavazók ízlésvilágától is idegen. Ám tagadhatatlanul létezik az ellenzéki vezérerő (vezérürü) falkájában egy belterjes minoritás, amelyet nem igazán szeretnének azzal irritálni, hogy eltávolodnak (a magyarság sumér eredetében is hívő) Wasstól. Erre kétféleképpen reagálhat, aki mindenféle kirekesztő totalitarizmust elutasít. Egyfelől követelhet nyilvánvaló és kategorikus elhatárolódást. Ami rendben is lenne. Nem vitatjuk el ordas eszmék publikálásának jogait, de az ellen tiltakozunk, ha politikai életünk valamely fő áramának reprezentánsai ilyen ordas eszmék képviselői mellé állnak. Csakhogy ez a tiltakozás kizárólag viszonossági alapon működhet. Ki kell tehát jelenteni, hogy Wass Albert olyasféle kultikus ikonja a jobboldali bigottság hívőközönségének, mint a baloldal intergenerációs szubkultúrájának Che Gueva­ra. Akiről viszont nem csupán elképzelhető, hanem bizonyított, hogy részt vett egy pártállami diktatúra kiépítésében, s emberek sokaságát gyilkolta le. Ha elítéljük a Wass-szobornál beszélő Kövér Lászlót, el kell marasztalnunk a Fiatal Baloldal Che Fesztiválján szónokló32 Gyurcsány Ferencet is.

Esetleg megengedő iróniával szemlélhetjük Wass és Guevara kommersz politikai árucikként való terítését, s úgy vélhetjük: el lehet viselni, hogy a politikai kultúra fősodrának szélén olyan jelenségek is megtapadnak, amelyek joggal sokkolják az ilyesmire az átlagnál érzékenyebb polgártársakat. Mindkét hozzáállás indokolható és számos érvvel védhető. De természetesen hangsúlyozni kell: morális és történeti nézőpontból botrány, hogy Wass Albert polgár­jogot nyert a jobboldalon, s nem kevésbé az a Che-kultusz a baloldalon. De kár lenne úgy csinálni, mintha az effajta – nem eufemisztikusan „vitatott”, hanem a demokrata mércéjével politikailag nyilvánvalóan elvetendő – figurák célhoz kötött szakralizálása bármiféle veszedelmet jelentene a közügyek napi rutinja szempontjából. Ízlésbeli/esztétikai anomáliát vitán felül okoz, de ennek túldimenzionálásával – és aktuálpolitikai célú fantomkockázattá növelésével – csak azt érjük el, amire Wass (és Che) haló poraiban is vágyik: hogy ne csak a kemény magot stimuláló eg­zo­tikumok, de rettegéskeltő félelemfaktorok is legyenek a bűnbak-célcsoportok számára. Holott va­ló­jában csak arról van szó, amit a lélektani iskolák sok évtizede tudnak. Jelesül, hogy a legszelídebb egyén tudatalattijában is szunnyadnak gyilkos ösztönök. A kérdés az, képes-e civilizáltsága révén kordában tartani őket. Tömbösödő politikai arénánk gladiátorainak drukkerhada is jórészt szolid polgárként tevékenykedik napközben, de közéleti szabadidejében, csoportban, fölajzva időnként álomszerű révületben zsidózik (burzsujozik). Amíg ez megmarad az ordas ideákkal való egyéjszakás kaland, alkalmi flört szintjén, nem kell tőle igazán begyulladni. De jó azért néha emlékeztetni őket, tudjuk, merre a határ. Így jobb, ha ők is észben tartják.

Jegyzetek

1   Bayer Zsolt: A Nagy Fideszkönyv. I. (H)őskorszak. Bp., Magyar Egyetemi Kiadó, 2006, 19. o. 

2   http://www.lenyeg.hu/index.asp?menu=349 [2]

3   Szücsné Harkó Enikő: Wass Albert írói pályaképe. Meritum Text Kiadó, é. n.

     Pomogáts Béla: A kő és a könyv megmarad. Wass Albert arcképéhez. In: Uő: Politika és poétika. Tanulmányok a népi irodalomról. Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 1996, 45–50.

     Wass Albert élete – a sajtó tükrében. Összeállította Tur­csány Péter. Pomáz, Kráter, 2004.

     Magyar író a huszadik században. Wass Albert. Sors és pálya. Szerk. Nagy Pál. Székelyudvarhely, Erdélyi Gondolat, 2005.

4   http://wassalbert.lap.hu/ [3]

5   Nagy László: Wass Albert és a hungarizmus. Eszmélet, 72. sz., 2006. tél, 175–190. o.;

     Kunstár Csaba: Szimpátia a sötétséggel. I–II. ÉS, 49. évf., 2005/5. és 26. sz.

6   A fasiszta, szovjetellenes, antidemokratikus sajtótermékek jegyzéke. W. Stoker Kft., 60. o.

7   Nagy 2006, 176. o.

8   Uo.

9   Kunstár 2005, I.

10  Szücsné, 19. o.

11  Wass Albert: Józan magyar szemmel. I. kötet. Pomáz, 2002, 9. o.

12  Szücsné, 199. o.

13  Szerencsés Károly: Tizenhárom életrajz. Tan­könyv-kiadó, 1991, 14. o.

14  Turcsány 2004, 65. o.

15  Wass Albert: Józan magyar szemmel. II. kötet. Pomáz, 2002, 146. o.

16  Wass 2002, 97. o.

17  Uo. 153. o.

18  Wass 2002, II. kötet, 205. o.

19  Turcsány 2004, 136. o.

20  Uo. 121. o.

21  Wass 2002, I. kötet, 114. o.

22  Uo. 163. o.

23  Uo. 236. o.

24  Wass 2002, II. kötet, 11. o.

25  Wass 2002, I. kötet, 265. o.

26  Uo. 113. o.

27  Kunstár 2005, II.

28  Uo.

29  Wass 2002, I. kötet, 79. o.

30  Wass 2002, II. kötet, 180. o.

31  Uo. 257–258. o.

32  http://nol.hu/cikk/436330/ [4]

• Játéktér [9]