Immár negyedik hete tárgyal az Országgyűlés saját működési szabályainak módosításáról. A parlamenti munka hatékonyabbá tételének különös aktualitást ad, hogy a közvélemény-kutatási adatok szerint a t. Ház osztozik a kormány népszerűtlenségében: a Medián tavaszi felmérése szerint már a hadseregbe és a rendőrségbe vetett bizalom is messze megelőzte az Országgyűlés iránt érzett rokonszenvet. Bár a Ház tisztségviselői egy ipari nagyüzemet is megszégyenítő termelési mutatókkal bizonygatják az Országgyűlés hiperaktivitását, a kormány hol nyíltan, hol burkoltan a törvényalkotás nehézkességére céloz kudarcai egyik okaként. A kétségtelenül fennálló működési zavarokért, egyes képviselők napirend előtti ámokfutásáért, a tárgyalásokat gyakorta áttekinthetetlenné tevő módosítványtengerért divattá vált a házszabályt okolni. A pártállami időkből megörökölt házszabály módosításával valamennyire valóban hatékonyabbá lehetne tenni a parlamenti munkát, azt azonban tévedés lenne hinni, hogy ezzel a helyzet alapvetően megváltozna. Egy jó házszabály ugyanis – bár szükséges, de – önmagában nem elégséges feltétel. Számos jogon túli, főként a mindenkori kormány és parlamenti többségének politikai felelőssége körébe eső feltétele is, van a parlamenti hatékonyságnak.
A felelőtlen többség
Elsődlegesen idetartozik az, hogy mennyire kiegyensúlyozottan érvényesül a parlament kettős – törvényalkotó és a végrehajtást ellenőrző – tevékenysége. A kormányzati tevékenység ellenőrzése ugyanolyan fontos, mint a törvényalkotás. Az ellenőrzés a mindenkori kormánytöbbségnek is érdekében áll, hiszen újraválasztási esélyeit csökkentheti egy teljesen szabadjára engedett kormány. A kormány hibáiért ugyanis az ostor rajta csattan. Ezt az összefüggést a jelenlegi koalíciós képviselők nem ismerték fel, vagy ha igen, inkább elmenekültek a kormány alól. „Nem a parlamentnek van felelős kormánya, hanem a kormánynak van felelőtlen parlamenti többsége” – fogalmazta meg egyszer találóan Hack Péter. Elsődlegesen a parlamenti kontroll hiánya az oka annak, hogy a parlament mint intézmény osztozik a kormány népszerűtlenségében. A Ház féllábon áll, kizárólag a törvényhozásra koncentrál. A parlamenti bizottságok nem többek hitelesítő pecsétnél a kormány előterjesztésein, automatikusan pártját fogják az interpellációkon elbukott minisztereknek, formalitássá alacsonyítják a miniszteri meghallgatásokat. Következetesen zátonyra futtatott vizsgálati kezdeményezések, a félretájékoztatás, valamint a képviselők jogai csorbításának cinkos tudomásulvétele – mindez megannyi felkiáltójel. A parlamenti többség hajlandóságát kormánya ellenőrzésére nem pótolhatja semmiféle házszabály-módosítás. Ez még akkor is így van, ha néhány jogi garanciát be lehetne építeni. Ilyen lehetne a vizsgálóbizottság felállításának szabályozása kisebbségi jogként is (az SZDSZ szerint a képviselők kétötödének kezdeményezésére), a miniszteri beszámoló fölélesztése és a politikai vita intézményessé tétele. A tárgyalás alatt lévő házszabály-módosítási javaslat azonban nem sok jót ígér. Kizárólag a politikai vitáról ejt néhány arcpirítóan korlátozó mondatot, egyebekben csak a törvénygyártásra koncentrál.
Termelési mutatók
Ami a törvényalkotást illeti, a zavarok fő oka itt sem a házszabályra vezethető vissza. Nem ezen múlik ugyanis az ésszerű törvényalkotási menetrend meghatározása, a törvényalkotási munka ütemezése, a körültekintő, szakszerű törvényelőkészítés. A parlament ugyanis döntően azzal az anyaggal dolgozik, amit a kormány eléje tesz.
Márpedig a kormány törvényalkotási programja kezdettől fogva nem több teljesíthetetlen kívánságlistánál. Nem az a fő baj, hogy több törvényjavaslatot ő maga sem nyújt be határidőben (annak ellenére, hogy sokszor a saját maga által szabott határidőt mulasztja el), hanem az, hogy képtelen preferenciákat meghatározni. Ritka az, hogy ne kívánna legalább kétszer annyi törvényt tárgyaltatni, mint ahány tárgyalási nap az adott szezonban van. Ez azzal jár, hogy a törvények egy része nem születik meg, a megalkotottak között pedig sok a selejt. Az őszi szezon megkezdéséig eltelt 318 ülésnap alatt 344 törvényt (ebben 64 olyan is szerepel, amely már az új parlament által elfogadott törvényeket módosít), 288 országgyűlési határozatot és 10 állásfoglalást alkotott a parlament. Minden ülésnapra több mint egy törvény jutott. Gondolom, nem szorul magyarázatra, hogy e törvényalkotási hisztériában szinte lehetetlen az elvárható körültekintést tanúsítani. Talán az a tragikomikus eset is ennek a számlájára írható, hogy az egyik honatya olyan „törvényjavaslat” véleményezésére kívánt szakértői segítséget igénybe venni, amelyet ő maga is már hetekkel előtte megszavazott, de időközben erről elfeledkezett. E mögött a törvénygyártás mögött már messze nem a rendszerváltás indokai húzódnak, hanem inkább egy olyan szemlélet, ami mindent állami eszközökkel kíván megoldani. Ez a mindent szabályozni óhajtó hevület a spontán folyamatokkal szembeni bizalmatlanságból, az etatizmusra jellemző állami tudálékoskodásból fakad, amely egyre inkább újra gúzsba köti a társadalmi és gazdasági szféra önerejét, ahelyett hogy felszabadítani igyekezne azt. Kétségtelen viszont, hogy ezt az államelvű szemléletet az etatista emlőkön nevelkedett társadalom is kiprovokálja. Hiszen bármilyen probléma jelentkezik, a köz rögtön törvényért, állami beavatkozásért kiált. (Mentségül szolgáljon: a mikroelektronikai félvezető termékek topográfiájának oltalma ügyében nem kiáltott a nép, mégis törvény született erről is.)
A törvényalkotás ütemezése is számos kívánnivalót hagy maga után. A III/III-as ügy a legjobb példa arra, hogyan lehet belekapni valamibe, majd a kérdést újra elaltatni. Azt a szégyent már senki sem mossa le a parlamentről, hogy nem sikerült legalább a működésének első felében megneveznie a padsoraiban helyet foglaló „láthatatlan frakció” tagjait. Ezért mind a mai napig csak akkor tudhatjuk meg valakiről, hogy ügynök volt-e, ha élesen szembekerül a miniszterelnökkel. Normál ütemezés mellett a múltat lezáró (igazságtételi, kárpótlási) témákat legkésőbb az első évben be kellett volna fejezni.
A túltermelők káosza
A törvény-előkészítés vonatkozásában itt csak az egyeztetések elégtelen voltát említem. A tárcaközi egyeztetéseknek a kormány utolsó hivatali évében már vannak jelei (bár még az elmúlt télen is előfordult, hogy az egyik államtitkár módosító indítványt nyújtott be saját kormánya előterjesztésével szemben). A kormány és a koalíciós frakciók közti egyeztetés hiányát azonban folyamatosan megszenvedi a Ház. Leglátványosabb jele ennek az a temérdek mennyiségű módosító indítvány, amelyet a kormánypárti képviselők nyújtanak be kormányuk előterjesztéseihez. Ennek következményeként gyakran teljesen követhetetlenné válik a kormány álláspontja, nem is beszélve a fölöslegesen elvesztegetett időről. Az egyeztetések hiánya mögött gyakran az a prózai ok húzódik, hogy a koalíciós pártok annak idején csak a miniszteri székek elosztásában állapodtak meg, programjaik egyeztetése fölött viszont nagyvonalúan elsiklottak, s beérték az eszmei-ideológiai szövetség deklarálásával. Ennek kézenfekvő kárát látja például az egész magyar mezőgazdaság.
Ahogy ez a néhány példa is mutatja, a parlament hatékony működését gátló okok jelentősebb része nem a házszabály tökéletlenségére vezethető vissza. A parlamentarizmus etikettjét, valamint a pártfegyelmet nem lehet jogszabályokkal kikényszeríteni.
- Beszélő [6]