Voltak különös nyáréjszakák (na ne túlozzunk, esték) a Magyar Televízióban. Nem pont arra gondolok, amikor Pálfy G. a bajusza alatt somolyogva bejelentette, hogy háború lesz, bár az se volt rossz. Hanem néhány nap eltéréssel két portréműsort is láthatott a kultúrára éhes nagyérdemű, két gyökeresen eltérő habitusú művészről, az egyiket egy amerikai gárda készítette, a másik hazai termék, a külpolitikai szerkesztőség harcos természetű Chrudinákjának főszerkesztésében.
Csak azért se essék szó arról, hogy van-e, merre és milyen színvonalkülönbség a két jeles alkotó között; a két sors eltéréseit is hosszan lehetne ecsetelni, s mindent onnan levezetni. Igen, igen: kisebbségi lét, politikai elnyomatás és gazdag hagyományok az egyik oldalon, tökéletes szabadság, függetlenség és a hagyományok állandó kétségbevonása a másikon – de mi következik ebből? Következik-e például az arcjátékok, gesztusok, hangok ekkora ellentéte?
Mert elsősorban ez tűnt fel. Cage harsányan nevet, hümmög, megvakarja a fejét, ide-oda nézeget; Szervátiusz arca rezzenéstelen, hangja nem emelkedik és nem csendesül, keze sem mozdul, egyetlen pontot fixíroz minden egyes beállításban. Cage „egy ürge”, Szervátiusz önmaga szobra. Cage-dzsel lehet beszélgetni, Szervátiusz monologizál. A szobrász hangjában, sírós, halk, fojtott beszédében van valami elementáris „noli me tangere” – ezzel az emberrel nem lehet vitába szállni, Isten óvjon, hogy rákérdezzek olyasvalamire, ami neki szent. Még képes, és összeomlik, begubózik, nekem ront, vagy egyszerűen csak halálos ellenségének tekint. Mert ott van mögötte az énnek, az én értékeinek s általában az örök értékrendnek a biztos tudata, az elnyomatásban és a folytonos kisemmizésben aprólékosan kicsiszolt világkép, amelyben erkölcs, érték és esztétika egy. Szervátiusz minden mondatából az érződik, hogy ha nekem nem tetszik a szobra, baj van az etikámmal; ha nekem kérdéses érték, mondjuk, a magyar szellem védelme a gyarmatosító amerikaiakkal szemben, akkor esztétikai ítélőképességemnek sem lehetek birtokában.
Cage számára is vannak értékek, és bizonyos dolgokban nagyon is határozottan fogalmaz. Az ő értékei között a nyitottságé a fő hely, a megengedésé, az elfogadásé, a szereteté. És többször is kinyilvánítja, igen egyértelműen: a művészetet nem az önkifejezés, egyáltalán, a kifejezés eszközének tekinti, hanem úgy véli, hogy ez út ahhoz, hogy minél több dologra nyitottakká váljunk. Cage sem vicces bácsi; nem bánja ugyan, ha mulatnak bizonyos művein, ha tréfára veszik – legyen meg ez a szabadsága befogadóinak –, de nem kifejezetten erre törekszik.
Szervátiusz számára a mű megközelítése az anyaggal való küzdelemben, a részletek kidolgozásában és az eszmében merül ki. Ecseteli, hogy micsoda munka volt Ady-portréját belefaragni a rettenetesen kemény kőbe, hogy a Dózsa-szobor minden apró szegét-szegletét külön ki kellett találni és aprólékos munkával meghegeszteni, s hogy mit fejez ki a Kálvária-domb. Cage nemigen beszél arról, hogyan dolgozik, sőt, olykor egyenesen filozofál. Az ő műveiről mégis sokkal többet tudunk meg, mint a magyar szobrászéiról.
Nem tudom, Cage-nek voltak-e sérelmei, kirekesztették-e valahonnan, üldözték-e; biztos, hogy összehasonlíthatatlanul kevesebb oka van panaszra, mint Szervátiusznak, aki szinte minden művével kapcsolatban annak hányatott sorsáról beszél. Ám sértett embernek, még ha százszor nála is az igazság, ritkán sikerül maga mellé állítania közönségét, sőt. (Lásd Esti Kornél esetét a sorsüldözött özveggyel.)
A két film stílusa közötti különbséget már csak futólag említem. A magyar művet az a Sára Sándor készítette, aki Szervátiuszhoz hasonló komorsággal szokott hallgatni vagy kinyilatkoztatni, és a főszereplőn kívül az egyetlen megszólaló az a Csoóri Sándor, akit nem érvektől csillogó vitakultúrájáért tisztelünk. Cage mellett egy sor zenész, zenetudós és művész nyilvánít – nem is mindig igazán hízelgő – véleményt, mindegyik a maga egészen sajátos nézőpontjából, és mind azt érzékeltetve: nem vagyunk feltétlenül gazemberek, ha nem tekintjük a művészetet érinthetetlen és szent ügynek. És Cage maga sem érinthetetlen.
Ettől még – mondhatnád, kedves nézőtársam – lehet akármilyen művész Cage is, Szervátiusz is. Hát persze. Csakhogy az efféle portréműsorok nem arról szólnak, hogy milyen kvalitásokkal bírnak (vagy nem bírnak) a főszereplő művészek; ez, hogy úgy mondjam, előföltevés, amelyen a portré alig módosít. Éppen hogy a művészt kell ezekből megismerni – jogos tehát, ha róla, és nem a művekről beszélek.
Márpedig, bocsássa meg nekem, akit illet, Szervátiusz Tibort nem sikerült megszeretnem, Cage-et pedig nagyon.
- Kultúra [6]