Tömör leszek. Azoknak írom ezt, akik netán rászorulnak. –
– Tud jól visszajönni a világ. Nemcsak hajnalban (én három óra ötven körül kelek).
És itt most a viccek maradnak el: hogy „na ja, három óra én is ötven körül kelnék”, vagy fordítva, meg hogy – intellekt rákérdés! – „belül is?” Ezeket hagyjuk. De jelezzük.
Visszatér, vad robotban? Ahogy Baudelaire-t fordította, még a nagy hármasból, valaki. Nem. Visszatérni a dolgok jól is tudnak, s hajnalban nem arra csupán, hogy a fehér csillag elhalványul lassan, nekem „a Szpéró csillaga”, hogy a nagy tyúkhúrszüret egy éjszakája megint véget ért ott, és Samu Király s Szekere eldöcög, az egész Egykori Banda a kocsin. Nem.
(Micsoda zöldet képzelünk oda mindazonáltal társnémmal; ő mondta ezt a tyúkhúr-dolgot, hát gondolom, ő is erős zöldet látott.)
A világ azzal a képességünkkel is jól tér vissza, hogy valamit azért gondolni tudunk rá: mások mit és hogyan érzékelnek, hisznek, vélnek.
Persze, azzal a kimondhatatlan érzésünkkel is jól tér vissza, ha így tér vissza, a világ, azzal, amelyet csak ne bonyolítsunk.
Hát elment valahová, mindazonáltal, e bizonyos világ? Jeleztük, itt van.
Ha tegnap egy jót beszélgettünk este telefonon, és erről ma írunk (az élők épp csak ébredeznek a másik szobában még), és megemlítjük, hogy K. M.-lyal beszéltünk ily jót, akkor ez már szintén valami.
Ha K. M. lebeszélt minket a vers-írás abbahagyásáról (ennek akarásáról, eltökéléséről, vagyis az akarás elfogadásáról), vagyis hogy épp 1993. aug. 5-től nem írunk verset (csak ha a szegény vers mintegy készen megírja magát, kikívánkozik, jó, hát jöjjön, de mi nem vagyunk vers-író emberek többé), és ha ezen hajnalban aztán elgondolkozunk, és világos az egész, ép jóakarattal nem is lehet mást mondania rendes embernek (mármint nekije nekünk).
Az Am Hof hirtelen körénk-kanyarult forró bécsi délutánjára gondolunk, s ahogy ez is mitizálódott (keletű meghatározás, de nem tiltakozom; a „fád vagyok”, azaz konstruktívan fanyar alapállag nem is fér össze ilyesmivel; más van, nem tiltakozás. K. M.-nak mosolyogva meséltük, milyen, mikor az ember valamire nem reagál, vállat von, elmegy zárkózásba, térbelileg se rossz, netán, s visszatérülve azt mondja: „Na, ez egy kis viselkedési etűd volt…”, most ez, persze, elég kacatul veszi ki magát, de, azt mondjuk erre, jó, úgy veszi ki magát, kacatul, meg viccnek nem elég jó vicc, ugyanakkor provokatív, klasszikusan „a konstruktív krakéler” – holott talán mégse, mert ha nem jelzünk ilyet, minden marad a régiben, mely is bús, és minek az? tényleg legalább dadogósan jeleztünk valamit, s hogy így is lehet rá reagálni – „reménytelen vagy”, mondja intellekt, ki látja, ugyanoda kanyarodom vissza, tehát valahogy ez van velem, bocsánat, az imént ezt úgy mondtam, „velünk”; nem Samu Királlyal értettem a többest). A hajnal hűvösében az Am Hofra gondolok. Ahogy azon a dögunalmú helyen leültem, nem tettem semmit, elmulasztottam mindent (kimenni Rih és Lizette nevű lovaimhoz Badenba, kik pedig, éreztem, nekem futottak), ültem az Am Hofon, elővettem Kazinczka nevű medvémet, meg a müncheni Ökörkét, aztán a párizsi fa madarat, a Racine utcában vett Racine-t, és tettük a semmit, írtam másutt: nekem ez a dögunalom-tevés volt maga az édes élet! Kazinczka Kufsteinban, az jutott eszembe. Mily morbid cím. (Véletlenül: Kufstein, Döbling minden összejön. Ma hajnalban a szervességnek ezek a szellemeskedései – evidenciák, avagy a „4 Non Blondes”-kiskorszak beállta óta „clown-incidenciák” – nem töltenek el örömmel minket. Na. De ez fölfedezés-megfogalmazás: hogy „valami” teszi velünk az evidenciatörténések történését.)
Aztán: kajánul észleljük magunkon, hogy (miután a Nyolcak, vagyis a még élők, másik szobánk lakóinak kosztját előkészítve) készek lévén, ezt írni kezdvén, már készült jegyzeteket használván, ezt sem felejtjük el: mi is a dohogás, milyen az. Ha durculunk, túl könnyen neheztelünk – a neheztelésben épp ez van baj, hogy túl könnyen megy; na, mi K. M.-lyal szépen, telefonon át feszengősen összeölelkezve, másban korántsem feszengve, elintéztük ezt; mondtam K. M.-nak, fenntartom azt a jogomat, hogy emberölésen kívül a 7000 nap kezdete óta amnesztiát hirdetek magamnak, aztán majd belül intézem el, legföljebb… hát itt a „belül” is –, kajánul észleljük magunkon, hogy ha egyszer már hajnali négy-húszkor a kedvencünk, a „4 Non Blondes” bejött a MTV-n, meg még Aerosmith „Livin’ On the Edge” is volt, készséges érdeklődéssel nézzük, értékeljük, díjazzuk, toleráljuk „a többit”, írtam, tegnapért még felelősséget vállalok így, írtam: a „4 Non Blondes” talán azért több, mint az „Aerosmith” v. a „Midnight Oil” (mind jók, persze!), mert idézőjelbe is teszi, művészetté teszi clowni mozartisággal és konceptességgel a dalt, tehát dalt is ír, air, és bár Ayr nem Írország, hanem Skócia, de nekem arról, hogy épp Írországban lett a „4 Non Blondes” nevű dal-író női zenekar listavezető hamar, s én ugyanily hamar az értőjük is lettem, táboruk, ha úgy tetszik, erről nekem Ayr jutott eszembe, kb. Burns szülőföldje, és ahogy a tavaszon, magányos hétvégén, Aliz nevű sánta veréb tojómmal álldogálva – ő a kezemben ült, mint szokása, és 9. születésnapját ünnepeltük –, szólt a klasszikus „Alice” című szám, és én kénytelen voltam valamit csinálni mégis, hogy kibírjam azt mind, kedves Ernő úr, ami összedőlt körém hirtelen, s így kezdtem ezt a Skót Felföldet tervezgetni, a Hebridák: Csukány c. koncept-utazóakciót, melyhez mintegy 1000 angol fontnyi szponzorálást keresek.
De szó szerint így. Aki ajánlattal tud jönni, annak elmesélem, miről van szó. Kalandorokat, ld. 7000 napos józanság-konceptem, ebből eredő balti tekintetem (hosszú szembe-nézés, amit én nem műveltem; fád arc, ál-jóindulatú személytelenség stb.), azonnal kiszúrok!
Hát Ayr így jött be. Csak míg én a végén itt mégis szellemeskedem (is), hogy például „Edge’ War Allan” (Edgar Allan Poe-ról kellett ínom a minap, lásd Könyvvilág, ezt azért említem, mert van ez a konceptem is: 1. koncept-szerű közlés egy adott folyóiratban stb., tehát – de ez majd látszani fog! –, vagy 2. némely témákra pusztán utalás egyebüttről, mert oda nem fér, de másutt „jól” megvan), míg ezt teszem, felébrednek a Nyolcak, s csak ígérkezik az a Hatalmas Kő Van A Szívem Helyén, ez még nincs, a 7000 nappal, azzal, hogy nem megyek át többé gyalog a Lánchídon és az Alagúton, mert nem tartom biztonságosabbnak őket, mint például a friscói hidat Chris Isaak „San Francisco Day’s” című klipjéből, vagy a Brooklyn Bridge-t, a maga módján az említett helyek egyike sem biztonságosabb (szerintem! mondom; és mennyire imádtam én átmenni ezeken a helyeken, az Alagútnak kifejezetten szerettem az egészségromboló hatását, s hogy ez ki van írva, ugyan, még Gauloises-ra is rágyújtottam benn; többé nem megyek át, és ez nemcsak konstruktív krakélerség a – mamám szava, nem hittem, hogy fölelevenítem – „csajvadásos népség”-gal szemben, nem… ez nagyobb egység része is), meg hogy a mai hajnalon a mérleg nyelve is jól jött vissza a 68 közelében, ráadásul még tele a pucor a tegnapi gyümölccsel és kalóriátlan lével, tejföllel, nem.
Mire is mondtam, hogy „nem”?
Na, ez például mindig nagy kérdés. Addig-addig mondatják velünk a sok „nem”-et, hogy a végén azt se tudjuk, mire, és ők röhögnek a markukba.
Kik „ők”?
Mindig mások.
Még Maurym és Mornym, pedig ők a konstruktív krakélerségnek főfoglalkozásúi (állandó lakhely nélkül etc.), még ők is bizonytalankodnak ezzel néha. De ez már az irodalom felé vezetne.
Amit én az irodalomról mondani akarok, másfele vezet ugyanis. Hogy a versírás „elleni krakélerség” azért fogalmazódott meg bennem tegnapelőtt délután, mint társnémnak meséltem „Am Hof nyugalommal”, ritka krapp-i tisztánlátással etc., mert íme a mai reggel is mit mutat?
Hogy prózát kell írnom, lévén az elet a legnagyobb prózaíró. Az evidenciatörténetekkel stb. Ayrrel és más dolgokkal. (Ayrany János, ilyen vicceket se gyártok. Az élet ugyan nem gyárt ilyet!)
Na, jó, ezt versbe szedem: „Ha lement a számom, a többit nem bánom.”
Igen, csak ez megint az élet prózája. Átmegyek a Nyolcakhoz, és… Váratlanul ne érjen semmi elmenés.
Nem, halott nem volt, úgy például, ahogy 1988 februárjában az Éliás ott hevert így… halott nem, csak a Rudi (az utolsó halottunk, meséltem Sch. J. lótársamnak, a Rudi nevűnek az ikerhúga volt tavaly, hát eléggé megismerted a halált, mondja Sch. J., rád fér, rátok fér, hogy kicsit most egyfolytában mindenkitek éljen!), a Rudi nyöszörtöl minden szökkenésére, mint a Samu tette, majdnem úgy, s csalóka az a jel, hogy igen dinamikus, kirobbanó… ketten meg egyáltalán nem kirobbanóak, gubbasztanak… még Aliz van a legremekebbül, bár vedlik, és lesi széncinegénk, bár másfél éve vak.
Míg tehát írok, és olyasmikre gondolok, hogy mit fejeztem ki, és hogy lesz-e olyan jó bolond, aki érdeklődik „Ayr-Hebrida-konceptem” iránt, közben a másik szobában, egy ajtónyira ez vár egyvégten. Csak ne legyen, hogy „elment Aliz”.
Hát hogy erre a közlésre szorult volna rá bárki, azt kétlem, ennek ellentétele, hogy nem is maradtam tömör.
Tömör a mérleg nyelve lesz, mely a Poe-féle inga kulturált változata, és legalább magunk csináljuk magunkkal. Amíg autó elé nem esünk, mármint az elfogyástól, a mi dolgunk az elfogyás. Amíg bele nem rokkanunk, fogyhatunk. (Rigmus, tessék.) Amíg nagyobb cél, más jónk érdekében – netán mások vélt javáéban – tesszük az „Am Hof”-ot, a versről való lemondást, ám tegyük. De…
…de? Az egész meddig tart, úgyis? Csak annyi van, hogy minden időtartam olyan rémséges hossz, már akinek, és olyan igencsak felelős idő (lenne!), hát nem lehet úgy-akár-hogy?
Vagy hogy „mert úgyis lefelé szánkázik minden”? Hát mi azértként közbenleg prózát fordítunk, szakmányt, az a fix, a többi csak a „szabadon választott”!
Kinek, kérdem – mesélve K. M.-nek ezt a tésztát –, mije „a prózagályázás”? Hol vannak kinek és minek a dolgai azértként közbenleg olyan fixen is, hogy lelkisége és történetisége azon ráadás legyen, talán igen, talán nem?
Vagy ha az egészet megette a fene, és az van, hogy – mint apáink mondták, nekünk – ha az egyik hadviselő fél nyert volna a világháborúban, az módszeresen kifoszt és megtizedel, és hogy kik kerültek volna felül kizárólagossággal akkor, vagy jött – jött! – „a ruszki”, és bohémebbül fosztott ki, s erre a mostani hidegbe ültettek ki minket, ahol csak megfagyhatunk?
Ha ez van, akkor? Hol a dal? „What’s Up?”, azaz „What’s Going On”, ahogy a 4 Non Blondes… és „Livin’ On the Edge”, na ja, az már nem veendő komolyan.
Akkor az van, hogy még mindig a mívesség, az, hogy kicsit vigyorogjunk is az egészen, vagy nézzük a magunk mérlege nyelvét, a magunk belső használatú rendszerét?
Nagyon így kell néznem.
Ennyit tudtam a légi semmi palackjába bedobni, ez a mai Ayr Mail.
Nekem azért, „Am Hof” ide, Skót Felföld oda, mindegyre drágább, mint a külföldi díj-szabás. De hogy is értem ezt?
Nem azért írok-e, hogy „ne folyton valamit tisztázzunk”, ami olyan rém-világos?
Feltalálom, ahogy ez mindenkinek joga, s – ha! – dolga, a dalt?
- Kultúra [6]