1985. május 31-nek éjjelén az újvidéki Dalmácia kávéház teraszán Fehér Kálmán, a Forum kiadóvállalat vezérigazgatója Csorba Bélának, az Új Symposiontól két éve eltávolított szerkesztőjének tett egy javaslatot: „Mindig a Forum a bűnös? Mindig engem meg Bányait hibáztattok? Miért nem adtok ki szamizdatot, mint a magyarországiak? Adjatok ki szamizdatot!” Tanácsát most, nyolc évre rá megfogadták.
Csorba még azon az éjjelen Fehérnek szögezte a kérdést: „Kálmán, ha majd a vallatószobában rákérdeznek, akkor mondhatom, hogy Fehér Kálmán, a Forum vezérigazgatója volt a felbujtónk?” (Ex Évkönyv, Újvidék, 1990, 195.)
A beszélgetés és annak visszaidézése többszörösen abszurd. Egyrészt mert a Vajdaságban akkoriban oly nagy hatalmú káder tevékenyen részt vett az 1980–83 között működő Új Symposion (ÚS) Sziveri Jánossal (és többek közt Csorbával) fémjelzett szerkesztőségének leváltásában, a folyóirat munkatársainak teljes elszigetelésében, akik közül épp Csorba szemtelen polemizáló személyisége irritálta a legjobban.
Másrészt a diskurzus azután a viharosra sikeredett Sinkó Ervin-díj átadása után zajlott le, amikor a díjazott, Kalapáti Ferenc a protokolláris köszönetnyilvánítás helyett a jelen lévő vajdasági „kultúrtantik” és -káderek fejére olvasta provincialitásukat, gyávaságukat, érzéketlenségüket, ami szükségszerűen, de megbocsáthatatlanul vezetett az ÚS szétveréséhez. Ezek után az ifjú symposok közé leülni, beszélgetni, iddogálni, önkritikát gyakorolni – ez az, ami csak Kelet-Európában történhet meg.
Dokumentátorok
Számos ilyen és ehhez hasonló tanulságos történetet olvashatunk Csorba Béla és Vékás János dokumentumkötetében, ami a vajdasági Symposion-mozgalom történetét kíséri nyomon. Páratlan ez az anyag, nem csupán a jugoszláviai magyarság kultúrpolitikájának történetében, hanem az „össz-kelet-európai lapbetiltásosdik” eddig még feldolgozatlan históriájában is.
A többségében hivatalos dokumentumokból, pártértekezletek, elvtársi bíróságok, kiadói tanácsülések jegyzőkönyveiből, hírlapi cikkekből összeálló történetet jól kiegészítik a személyes visszaemlékezések, naplórészletek. Igazi dokumentátori érzékre vall ezen – számomra megfejthetetlen módon beszerzett – iratmennyiség rendszerezése; példamutató, hogy pontos mutatóval látták el a 120 oldalas kiadványt.
A szerkesztés, a szelektálás szubjektivitását ha akarnánk se tagadhatnánk. Vékásék a dokumentumok egymáshoz illesztésével (amelyek egyszer erősítik, máskor ellenpontozzák egymást) egy világos, könnyen felismerhető koncepciót kínálnak az olvasónak. Ezt az elvet nevezik ők sajátos „börtönlogikának”, melynek lényege, hogy: „a meg-megújuló börtönlázadásokat a megvásárolt és megfélemlített rabtársakkal lehet a leghatásosabban elfojtani. Noha e jelenség nem új, mégis legelőször 1983-ban mutatkozik meg: a politikai hatalom csúcsain csupa olyan személyt találni, aki az ötvenes vagy a hatvanas években renitens magatartásért kisebb-nagyobb vesszőfutásra ítéltetett, a pálca azonban idővel a kezébe került…”
Bori Imre, Bosnyák István, Erdélyi Károly, Fehér Kálmán, Major Nándor és mások mindegyike ígéretes tehetségként indult, de különböző okokból az apparátusba integrálódtak, pozíciókhoz jutottak. Ettől azonban még nem váltak tökéletes apparátcsikká, de már nem voltak többé független értelmiségiek sem, bármennyire vágyták is azt. Skizofrén helyzet. Ez magyarázza kettős viselkedésüket: bratyizás és dühödt támadás.
„Önigazgató cenzúra”
Haraszti Miklós egy egész könyvet szánt arra, hogy a cenzúra alapjellemzőit leírja (A cenzúra esztétikája). Ez az újvidéki kiadvány is bizonyítja azonban, hogy legalább annyira jogosult cenzúrákról beszélni, mint a cenzúráról. Ez annyit jelent, hogy ezen intézménynek, technikának helyi jellegzetességei éppoly markánsak, mint általános vonásai.
Ebben az esetben a jugosztálinista cenzúrával, annak vajdasági magyar változatával van dolgunk. Ezt a többszörösen közvetített központi akarat, a nem csupán hatalmi, hanem a nemzetiségi szinteken végigfuttatott ukáz jellemzi. A helyben, a Vajdaságban megvalósult cenzúra túlkompenzál, lojalitását állandóan bizonyítani akarja. Amit Belgrádban, de még Zágrábban és Ljubljanában is szabad, Újvidéken már nem.
Ez a cenzúra, öncenzúra szülte meg a „vajdasági magyarság nemzetté válásának” és az önálló jugoszláviai magyar irodalomnak az ideáját, mely kényesen ügyelt arra, hogy a magyar nemzettesttől és irodalomtól függetlenítsék a vajdaságit. (Igaz, nem egy kiváló mű éppen ennek az elképzelésnek köszönheti létét.)
Haraszti kiváló könyvében idéz egy aforizmát, miszerint Szolzsenyicin Magyarországon sohasem írta volna meg a Gulágot, mert még idejében az írószövetség elnökévé nevezték volna ki. Ha viszont rajta kívül valaki megírta volna, akkor Szolzsenyicin a kizárására szavazott volna.
Vajon a Vajdaságban Sziveriékkel miért nem használták ezt a nálunk is jól bevált módszert, amit Haraszti „haladó cenzúrának” nevez? Próbálkoztak ugyan, de úgy tűnik, nem idejében, vagy ügyetlenül. Az igazán fiatalokkal, az egyetemistákkal (pl. Radics Viktóriával, akitől a „kultúrtanti” kifejezés is ered) nem igazán foglalkoztak. Az ő rendszabályozásuk egy jól működő cenzúránál az idősebb szerkesztők dolga lett volna. Sziveriék azonban már nem úgy viselkedtek, ahogy az előző nemzedék: eltökélték, jó lapot csinálnak; egyezkedni ugyan – utólag – hajlandók, de elveiket feladni, szerzőiktől megválni, elhatárolódni nem.
A rózsaszín füzetek sorsa
A szerzők szándéka szerint ez a rózsaszín, száz számozott és aláírt példányban kiadott gyűjtemény csak első kötete egy sorozatnak: a jugoszláviai magyarság politikatörténetét megírni szándékozóknak kívánnak minél bővebb forrásanyaggal szolgálni. Ez azonban több akadályba is ütközik.
Az egyik a pénz; ez az, amit csak Magyarországról remélhetnek. Úgy tűnik azonban, a hazai politikai elit fél ezektől a füzetektől, tart azok hatásától, és semmiképp sem akarja megbontani a vajdasági magyarság látszólagos szellemi és politikai egységét. És valljuk be, ez a félelem nem alaptalan. Egy szakszerű, alapos dokumentumgyűjtemény sok mai vajdasági politikai vezetőt hozhat kellemetlen helyzetbe. Ráadásul „félő”, hogy más magyar kisebbségek is kedvet kaphatnának. És az igazság olykor igen kellemetlen.
Hiába – ez a kétség ott mozgolódik akaratlanul is az olvasóban. Fehér Kálmánékat már leváltották, Sziveri 1990 óta halott, az ÚS megszűnt, a fiatalok emigráltak, dezertáltak, Csorba Béla szerencsétlenségére parlamenti képviselő Belgrádban.
A volt Jugoszlávia szellemi küzdelmeire nem kíváncsi már senki. Valódi háború van. Az USA-ban a pornókazetta-piac első helyén egy Boszniában készült film áll. Ez is dokumentum. Nők megerőszakolása, kivégzése, majd feldarabolása. Végel László az 1985-ös írókongresszuson protestálni akaró Szilverinek ezt mondotta: „Ez már nem művészet és nem politika, itt életről van szó.”
- Esszé [6]