Szakszervezetek pártjából szakszervezeti párt
Amióta a szakszervezetek 1900-ban saját politikai „meghosszabbításukként” létrehozták a Brit Munkáspártot, azóta folyamatosan politikai pénzügyi alapot különítenek el a munkáspárti képviselők, illetve a párt támogatására. A mintegy 10 millió szakszervezeti tagnak csaknem a fele, 4,8 millió fizeti az ezt az alapot fenntartó „politikai illetéket”. Mind ez idáig minden szakszervezeti vezető automatikusan annyi szavazattal érkezett a Munkáspárt évi konferenciájára, ahányan politikai illetéket fizettek az adott szakszervezetben. Ez volt a blokkszavazás intézménye, ami óriási és demokratikus ellenőrzés nélküli befolyást kölcsönzött a szakszervezeti vezetőknek a Munkáspárt politikai irányvonalának kialakításában, illetve a párt parlamenti képviselőinek kiválasztásában.
Ezt a szakszervezeti előjogot sikerült most John Smithnek – hosszú taktikai csatározások után, és minimális, 3,8 százalékos többséggel – megszüntetnie. A jövőben csak azoknak a szakszervezeti tagoknak a szavazata számít majd a párt parlamenti képviselőinek kiválasztásakor, akik évi plusz 3 font befizetésével deklarálják, hogy a Munkáspárt tagjai kívánnak lenni. Vagyis közvetlenül párttagságuk, nem pedig szakszervezeti tagságuk révén jutnak szavazati joghoz. Ezzel a változással a brit Munkáspárt megszűnt a szakszervezetek pártja lenni abban az értelemben, hogy a szakszervezetek immár nem tudják ellenőrizni a pártot, ámde továbbra is szakszervezeti párt maradt abban az értelemben, hogy a konferencia határozatai számos tradicionális, szocialista elvet megerősítettek, és John Smith beszédében hangsúlyozta, hogy a blokkszavazás eltörlése korántsem jelenti a szakszervezetekhez fűződő viszony gyengítését vagy netán megszakítását.
Pirruszi győzelem?
A politikai elemzők véleménye megoszlik abban a kérdésben, hogy a pártvezér vajon csupán taktikai okokból, a háborgó szakszervezeti főtitkárok lecsillapítása és a tagság megnyugtatása érdekében hangsúlyozta-e a szakszervezetek és a párt közötti változatlan viszony fenntartásának fontosságát, avagy John Smith modernizáló törekvései valóban ki is merültek a blokkszavazás rémének eltávolításában. De még ha csupán taktikai manőverezésről van szó, akkor is félő, hogy neki és a párt modernizálóinak túl nagy árat kellett fizetniük ezért a győzelemért.
Tíz év után először ugyanis a párt újra bevette célkitűzései közé a teljes foglalkoztatottság elérését, a munkahelyek és a minimumbér garantálását, s mindehhez az anyagi alapot adóemelésből, illetve állami kölcsönökből kívánják előteremteni. Továbbá ismételten megerősítették a nagy iparvállalatok és közszolgáltató cégek államosításának szükségességét. Pontosan ez volt az a recept, amely gazdasági működésképtelenséghez és országos sztrájkokhoz vezetett a legutóbbi munkáspárti kormány alatt, s amely végül beemelte Margaret Thatchert a hatalomba. A Munkáspárt már eddig is az adóemelők és az állami kölcsönöket növelők pártjaként híresült el, s ha ezen a képen nem tud változtatni, akkor nem számíthat a pártjukból kiábrándult konzervatív szavazók támogatására. Igaz, a modernizáló pártvezetés átfogó alkotmányreformtervei figyelemre méltóak: törvénybe kívánják iktatni az emberi és személyi jogok kódexét; rögzíteni akarják az információhoz való jogot; regionális hatalmi központokat kívánnak létrehozni Skóciában és Walesben; erősíteni szándékoznak a helyi önkormányzatokat, és arányosabb képviseleti rendszert ígérnek bevezetni az országos parlamenti választásokon. Mindez azonban jóval kisebb súllyal esik a latba, mint a párt pillanatnyilag erősen szocialista beállítottságú gazdasági elképzelései.
A liberálisok aratása
John Smith mintha abban bízna, hogy a konzervatívok sorozatos kudarcai úgyis a Munkáspárt ölébe pottyantják a hatalmat, és ehhez semmiféle külső segítségre nincs is szükségük. A konferencián elhangzott beszédében kijelentette, hogy Nagy-Britanniában a Munkáspárt az egyetlen igazi baloldali párt, s ezzel országos szinten kizárta mindenféle tartósabb munkáspárti-liberális együttműködés lehetőségét. Pedig ha a következő választásokon a Munkáspárt nyerni akar, akkor a déli országrész kiábrándult konzervatív szavazói közül kell megszereznie magának a szükséges többséget, akik viszont – mindaddig, míg a Munkáspárt nyíltan szocialista-korporatista-államosító terveket szövöget – a Liberális-Demokrata Pártra szavaznak. Ezt támasztják alá a szeptemberben megtartott helyi időszaki önkormányzati választások adatai is. Az egész országban 52 önkormányzati képviselői hely sorsa dőlt el a múlt hónapban. A liberálisok 15 alkalommal nyertek a toryk rovására, míg a Munkáspárt mindössze kétszer. A liberálisoknak négy helyen sikerült megszerezniük a többséget a konzervatívoktól, és két helyen a Munkáspárttól, míg ez a Munkáspártnak sehol nem sikerült. Ez pedig azt jelenti, hegy egyelőre a Liberális-Demokrata Párt aratja le a konzervatívok fantáziátlan és következetlen politizálásának gyümölcseit.
Szakszervezeti pártból országos párt
Mindezt John Smithnek és a többi modernizálónak tudomásul kellene vennie, hiszen ebből nyilvánvaló, hogy ezeknek a szavazóknak – és a Liberális-Demokrata Párt hagyományos, középosztálybeli szavazóinak – véleménye szerint a Munkáspárt még nem változott eleget. A régi, munkáspárti-szakszervezeti baloldal szerint viszont az előző választási kudarc oka éppen abban keresendő, hogy a párt túl sokat változott, s ezért éppen ideje visszatérni a jó öreg szocialista elvekhez.
A hosszabb távú gazdasági tendenciák azonban a hagyományos, kékgalléros szakszervezetek hatalmának és befolyásának fokozatos csökkenését jelzik. 1979 és 1989 között az elsődleges iparágakban és a mezőgazdaságban dolgozók száma 31 százalékkal, a feldolgozóiparban dolgozóké pedig 24 százalékkal csökkent, s jelenleg a mintegy 28 milliós munkaerő-állomány több mint 70 százaléka a szolgáltató iparágakban dolgozik Nagy-Britanniában. Ennek kifejeződéseként erősödik a fehérgalléros szakszervezetek befolyása, s végül is nekik volt köszönhető, hogy John Smith reformjavaslata elnyerte a szakszervezeti szavazatok 39 százalékát, s ez már elegendő volt a munkáspárti konferencián a győzelemhez. A valódi, választási győzelemhez azonban ennél jóval több kell majd: liberális-demokrata–munkáspárti együttműködés, vagyis végső soron az, hogy a demokratikus baloldalt ne egy szakszervezeti, hanem – a szó igazi értelmében – országos párt képviselje.
(London)
- Külföld [6]