Patkányok kergetnek porban fürdő verebeket az út szélén. A határ menti módos, telepes falu, Béreg (Backi Breg) végén vagyunk. A nagy élelmiszer-áruház, melynek tetején két éve még ott éktelenkedett hegesztett vasrudakból kirakva a felirat: TITO A MI JÖVŐNK, most tiszta üres. Van idő bámészkodni, mert hosszú kocsisor kígyózik előttünk. Ötpercenként meglódul a görnyedő hátak láncolata – az autójukat ugyanis tolják az emberek. Hercegszántóra mennek benzinért meg élelemért. A patkányok nyilván még a nyáron szoktak ide, amikor hirtelen gombamód megszaporodtak a határállomáshoz vezető út mentén a bódék, kempingasztalok, lakókocsik, isten tudja, hogyan és miből előállított plyeszkavicát (húslepényt), csevapcsityát, rossz vinjakot, hamis sljivovicát, pornó- és nótakazettákat (újsütetű militáns népzenét), címeres szerb zászlót, rézlemezekre domborműszerűen kikalapált pravoszláv ikonokat meg a csak feketén beszerezhető cigarettát kínálva. Harmonikaszótól harsogott, hagymás húsoktól bűzlött a kilométeres útszakasz, ahol többórás várakozásra kényszerül Zombor és környéke – hacsak valakinek nincs 50 márkája, hogy kifizesse a „hivatásos sorbanállót”, aki ennek fejében maga elé engedi, vagy ha komoly csetepaté tör ki emiatt, átadja a helyét, és visszaáll a kocsisor legvégére.
50 márka azonban igen sok pénz manapság errefelé. A környéken az átlagfizetések és nyugdíjak 5-30 márka (azaz kb. ugyanennyi milliárd dinár) körül mozognak – ebből szinte csak kenyérre meg tejre telik. Az élelmiszerboltokban mást nem is lehet kapni, a pultok üresen tátongnak, a pénztárosnők munka nélkül álldogálnak az ajtókban. Más üzletek ajtaján felirat fogad: LELTÁR vagy NINCS ÁRU, s ha van is, a kereskedők visszatartják. Annál élénkebb és zsúfoltabb a zombori piac, ott ver most a város pulzusa, ott a „bank”; az emberek milliárdokban meg márkában számolnak, adnak-vesznek az égvilágon mindent, és kialakult egy új foglalkozás, a „dílereké”, a pénzváltóké, akik behálózzák az egész piacterét. Nem könnyű a dolguk, mert a cirkáló civil és különféle egyenruhás rendőrök elkobozhatják mindenüket, és kuncsaftjaik zsebét is kiforgathatják, megverhetik őket, és tarkóra kulcsolt kézzel vezethetik be a rendőrségre. A szó, amit a legtöbbször hallani lehet, kétségtelenül a „márka”, bár sokan a krumplit használják mértékegységül: egy átlagfizetésen kb. 20 kiló krumpli vásárolható. A feketepiacon kívül a legalapvetőbb élelmiszerekhez is nehéz hozzájutni. (1992-ben az élelmiszertermelés 10-50 százalékkal esett az előző évhez viszonyítva, ez év első felében pedig további 27 százalékot zuhant.) A nemrég bevezetett jegyrendszer – amit eufemisztikusan „a polgárok szervezett ellátásának” neveznek – a következő havi járandóságot biztosítja – ha van miből – mérsékelt áron: egy négytagú családnak 24 kg lisztet, 2 kg cukrot, 3 liter olajat, 1 kg sót és 2 kg mosóport vagy egy szappant. Ám ezekhez az alapanyagokhoz is csak többórás sorban állással lehet hozzájutni – ha ugyan…
A trafikokban már nem árulnak cigarettát – igen sokan leszoktak a dohányzásról –, csak néhány, kizárólag szerbiai újságot. A jobb lapokat, például a Vreme és a NIN című ellenzéki hetilapot a könyvesboltban kapom meg. Az egyik szeptemberi számban olvasom, hogy a szankciók miatt a lakosság 30 százaléka a minimális élelemhez sem jut hozzá. A diákok 14 százalékának a normális alá esett a hemoglobin-szintje, a gyerekeket, az időseket egyre inkább fenyegetik a különféle betegségek, orvosság viszont nincs. A kórházakban nincs elegendő gyógyszer, kötszer, cérna, kesztyű, tisztálkodási és fertőtlenítőszer, az élelmezés kétségbeejtő. Ha a belgrádi kórházakból összeszednék az összes gyógyszert és egyéb szükséges orvosi segédeszközt, mindebből nehezen lehetne akár csak egyetlen tisztességes kórházat összehozni. A gyerekek oltási rendje összeomlott, felütötte a fejét a tuberkulózis. A legalapvetőbb diagnosztikai vizsgálatok több mint 90 százaléka elvégezhetetlen. A krónikus betegek nehezen tudnak hozzájutni gyógyszereikhez, vagy nem tudják kifizetni. Drasztikusan megnőtt azoknak a száma, akik egyébként gyógyítható betegségekben halnak meg.
A világ tudományos életéből való kiesés akkora kárt okozott, mintha – ahogy valaki ügyesen kiszámolta – ugyanabban a pillanatban leszakadna mind a hat belgrádi híd; s a kár egyre nő, ma már akkora, mintha Szerbia legnagyobb városai mind romba dőltek volna.
A kormány a költségvetés háromnegyed részét katonai-hadászati célokra fordítja, mégsem csökkent iránta a lojalitás, a nemzeti szolidaritás pedig egyenesen megerősödött. A szankció mint kollektív büntetési forma idegengyűlöletet váltott ki. A nép a külföldet teszi felelőssé a jelenlegi helyzetért, az elégedetlenség kifelé irányul. Abban az időben, amikor a havi átlagjövedelem 2000 márkáról 1800-ra esett vissza, több jele mutatkozott a tiltakozásnak és a lázadásnak, mint most. Most apátia uralkodik és tehetetlenségérzés, valamint félelem a rendőrségtől. Mert csak a rendőri apparátus erősödik manapság, amikor minden szakad. A szankciókból pedig Milosevics kormánya egyenesen hasznot húz; elfedi vele saját tévedéseit. S amennyiben könnyítenek rajtuk, Milosevics abból is profitál: majd bemeséli a népnek, hogy a világ végre megértette Szerbiát.
Humanitárius segélyek formájában dollármilliók érkeznek ugyan az országba, de ezek háromnegyed része nem jut el azokhoz, akiknek szánták. Egyes állítások szerint 1990 óta különféle pártelnökök, miniszterek és vállalatigazgatók 15 millió dollárt vittek ki Szerbiából saját, külföldi bankszámláikra; több jelenlegi és volt szerb miniszternek magánvállalata van. Hihetetlen mértékben megnőtt a gazdasági bűnözés. Vladan Vasiljevic kriminológus szerint az állami korrupció és a háborús nyerészkedés korlátlan, sőt bizonyos tekintetben az állam is úgy működik, akár egy bűnügyi szervezet: áthágja a legalapvetőbb gazdasági-jogi szabályokat, példátlan erőszakot alkalmaz, eltulajdonítja a polgárok vagyonát.
Miközben az állam „nagyban” bűnözik, naponta több százezer ember utazik a határon túlra, és feketézik, ahogy tud. A kelebiai határt nap mint nap 9-16 ezren lépik át. Az 1,4 márkáért vásárolt benzint Szabadkán nagyban 2 márkáért, Újvidéken és Belgrádban pedig 4-5 márkáért árusítják. Autóbuszjáratok tartanak naponta a szabadkai benzinpiacra.
A tolvajlás, a lopás mindennapos; a tolvajok szekérrel, utánfutóval érkeznek a krumpliföldekre, és holdakat tarolnak le. Lopják a hagymát, a kukoricát, a káposztát is, és borsos áron adják el a piacon. S jobban járnak, mintha bankot rabolnának.
A Vreme című ellenzéki, párton kívüli hetilap köré a legtisztességesebb szerb újságírók tömörültek. A szerkesztőséget ért támadások, a lapot övező „hivatalos ellenszenv” ellenére az újság rendszeresen megjelenik, könyvsorozatában a legjobb írók, költők, esszéisták publikálnak. Végezetül idézek egy bekezdést Dragan Velikic belgrádi „razglednicájából”:
„1993 augusztusa. Belgrád utcáin maszkabálba illő egyenruhások flangálnak tehénszemű, giccsnépviseletbe öltözött asszonyok kíséretében. Kiéhezett öregek konténerekben turkálnak, az aszfaltról egy pillanat alatt eltűnik a kicsit hosszabb csikk, a sintérkocsik színvonalán tengődő városi közlekedés alig vonszolódik a piszkos utcákon. A belgrádi piacokon nagydarab, egyenruhás férfibikák humanitárius segélycsomagokat árulnak. Rémületesek a városban, hát még milyenek lehetnek ott, ahova ellenségként lépnek? Csomagjaik körül egymást tapossa a nép egy-egy dán vajkonzervért vagy holland sajtért. Nem értik szegények, hogy a háború kutyái ki tudja hányadszor fizettetik meg velük ugyanazt az árut: a méltóságot.” (Vreme, 1993. szeptember 6.)
- Külföld [6]