Szomália és az új világrend
Tíz hónappal ezelőtt az amerikai katonák, mint mozihősök, a televíziós kamerák össztüzében szálltak partra Szomáliában. Az éhezőket mentek segíteni az ENSZ égisze alatt, más országok katonáival együtt.
Azóta kiderült, hogy segíteni nehéz. Az ENSZ szomáliai humanitárius akciója távolról sem zajlik olyan simán, mint ahogy azt sokan várták, de legalábbis remélték. Igaz, a különböző segítő szervezetek azt állítják, hogy Mogadisu Aidid tábornok által ellenőrzött déli részén kívül az ENSZ-csapatok mégiscsak viszonylagos nyugalmat és biztonságot teremtettek, aminek meg is van a jótékony hatása: megszűnt az éhínség, újból művelik a földeket, és évek óta először arattak is. Csakhogy ezért a viszonylagos sikerért az ENSZ-csapatokat állító országoknak már eddig is sok-sok katonájuk életével kell fizetniük.
Ráadásul az Egyesült Államokban – abban az országban, amelyik az ENSZ-erők fő terheit viseli – a szomáliai akciót nem félsikernek, hanem teljes kudarcnak látják. Éppen ezért könnyen azzá is válhat – s nemcsak amerikai szempontból. Ha ugyanis az amerikaiak kivonulnak Szomáliából, ez egyúttal az ENSZ-akció végét is jelentené. Vagyis azt, hogy az ENSZ, a nemzetközi közösség, meghajlik egy haramiavezér akarata előtt.
Clinton szándékai egyelőre nem teljesen világosak. Egyfelől megduplázta az amerikai csapatok létszámát, fenyegeti Aididot, és megígérte, hogy „tántoríthatatlan és céltudatos” lesz. Másfelől nyilvánvaló, hogy az amerikai diplomácia valamiféle tárgyalási ajánlattal környékezte meg Aididot, amerikai diplomaták igyekeznek az ENSZ-re kenni a „konfliktus perszonalizációját”, és Clinton határidőt szabott (áprilist) az amerikai csapatok Szomáliából való kivonására.
Az amerikai elnök valóban nagyon nehéz helyzetben van: sem azt a benyomást nem keltheti, hogy beijedt, sem azt, hogy Szomáliában egy „kis Vietnam” van készülőben. Csakhogy így viszont azt a benyomást kelti, hogy mégsem ragaszkodik olyan tántoríthatatlanul korábbi ígéretéhez, miszerint nem engedi, hogy Szomáliába visszatérjen a fegyveres anarchia. S ez valószínűleg nemcsak benyomás. Az amerikai elnök elsődleges célja ma már aligha Szomália talpra állítása, sokkal inkább az, hogy nagyobb belpolitikai tekintélyvesztés nélkül megússza az egészet.
Ez természetesen rossz hír Szomália számára, de a tét ma már nemcsak Szomália, hanem a sokat emlegetett új világrend, amelyet optimista elképzelések szerint az ENSZ égisze alatt, multilaterális módon, azaz számos ország részvételével kellene létrehozni és fenntartani. A multilateralizmus eszméje azonban (amelynek az is része, hogy az egyes országok katonái ENSZ-parancsnokság alatt teljesítenek szolgálatot), akárhogy végződik is a szomáliai akció, az amerikai közvélemény szemében súlyosan kompromittálódott. Nem mintha valaha is különösebben népszerű lett volna: pár hónappal ezelőtt sem üdvözölte osztatlan lelkesedés Clinton azon törvényjavaslatát, amely lehetővé tette volna, hogy amerikai katonák valóban idegen parancsnokság alatt vegyenek részt a szomáliaihoz hasonló akciókban. Márpedig az Egyesült Államok nélkül efféle akciókra aligha kerül sor.
És miféle új világrend az, amelyet senki sem akar fenntartani?
Szovjethatalom – megszüntetve megőrizni?
Az új világrendhez persze Jelcin elnöknek is lesz egy-két szava. Moszkvai külügyi körökben nem kis idegességet váltott ki, hogy a nagy NATO-országok vezetőinek alig két hete küldött moszkvai intelmek dacára a NATO mégiscsak napirendre tűzi a januári brüsszeli csúcson a NATO bővítésének tervét.
Jelcin elnök minden bizonnyal olyan engedelmes beosztottakat szeretne látni a NATO-csúcson is, mint amilyeneket a mostani nagy csisztka után a moszkvai kulcspozíciókba ültet. Alekszej Kazannyik, az új orosz főügyész például kifejezetten az elnöknek nyújtott szolgálataiért cserébe kapta meg e pozíciót. 1989-ben a Mihail Gorbacsov által frissen létrehozott Szovjet Népképviselői Kongresszus I. ülésszakán, mely saját tagjai közül választotta meg a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának tagjait, Borisz Jelcin még a jelöltek listájára sem került fel. És akkor Kazannyik lovagiasan visszavonta jelöltségét Jelcin javára. A sors iróniája, hogy két év múltán épp Jelcin oszlatja fel a Szovjet Népképviselői Kongresszust, Kazannyik pedig visszakerül omszki munkahelyére, s a professzori fizetést kiegészítendő még másodállást is kénytelen vállalni. A közjogi tanszék vezetőjéből lett főügyész akkori lépését azzal indokolja: Jelcin méltóbb volt erre a tisztségre, mint ő, főügyészi ars poeticájaként pedig azt említi: „Nem rombolni, hanem építeni jöttem.”
Pedig elnökének most épp a békés rombolásban van szüksége segítségre: a Szovjet-Oroszország című lap (s más vörös és barna sajtótermékek) megszüntetése után likvidálni óhajtja magát a szovjethatalmat is. Igaz, az erről szóló, október 9-én kiadott elnöki ukázt már részben vissza is vonta, ennek azonban – még legkeményebb bírálói szerint is – megvan a maga racionális magva. A helyi szovjetek önfeloszlatási mechanizmusa ugyanis, mint kiderült, fölöttébb homályos. A kerületi, városi, területi tanácsokba olyannyira beékelődnek a helyi kormányzatok, hogy az előbbiek feloszlatásával az utóbbiak is pillanatok alatt fölolvadnak. A közöttük lévő hatalommegosztás – a harmadik hatalmi ág, a helyi „alkotmánybíróságok” hiánya miatt – egyébként is igen csökevényes volt. A fő baj persze: új helyi önigazgatási modellnek hírét se hallani.
Az új orosz rend határait azonban valószínűleg ezúttal is az erőszakszervezetek jelölik ki, melyek most, a rendkívüli állapot idején jóval nagyobb határozottságról tesznek tanúbizonyságot, mint október 3-án és 4-én. Akkor a parancs kiadása egyes hírek szerint azért késlekedett, mert azon a vasárnap délutánon fönnállt annak eshetősége, hogy maga Jelcin és csapata kerül az erőszakszervezet fogságába. A parlament vezérei állítólag ki is dolgozták a Kreml körülkerítésének tervét (bár nem mostanra, hanem a novemberi Népképviselői Kongresszusra időzítették). De hogy ebben mennyi volt a hetvenkedés, mennyi a tényleges terv, nem tudjuk, alkalmi informátorunk a Lefortovó börtönében ül.
(nl–ki)
Polgári nyilvánosság
Mióta Jelcin elnök legyűrte a moszkvai káoszt (a Jelcinhez hű erők terminológiája), a magyar tévénézőt és sajtófogyasztót az óbudai bankrablók tartják lázban. Nem kétséges, hogy ez a hét szenzációja. A múlt szerda verőfényes reggelén három jól felkészült fiatalember 92 millió forinttal sétált ki a Budapest Bank fiókjának páncélterméből (ebből 8 millió keményvalutában). A bankrablók senkiben nem tettek kárt, az első s mindmáig egyetlen sérültet egy vehemens nyomozó produkálta, aki – még szolgálaton kívül – beleeresztett egy sorozatot a menekülő rablók lopott autójába és a vezetőbe. A nyomravezetőnek ígért, rövid időn belül 5 millió forintra felemelt jutalom megtette a magáét, s két bankrablót – egyikük a nyomozó golyójától súlyosan megsérült – pénteken lakossági bejelentés alapján a rendőrök lefüleltek. A 92 millió és a harmadik tettes egyelőre nincs meg. Persze lehet, hogy mire a Beszélő az olvasó kezébe kerül, már megváltozik a helyzet. A bankrablók üldözését naponta, sőt napszakonként követhetjük a rádión és a televízión keresztül, csakúgy, mint a moszkvai Fehér Ház ostromát, amint azt a nemrégiben még csak irigyelt fejlett demokráciákban szokták az emberek a maguk bankrablásait, merényleteit és katasztrófáit.
Megvan a magunk korrupciós botránya is, a héten az Állami Vagyonkezelő Rt. három távozó vezetőjének kifizetett 60 millió formájában. E tárgyban az elektronikus sajtó hűvösebb, nem kurblizza olyan buzgón a szenzációt. Az ÁV Rt. vezérigazgatója és a kormányszóvivő is sietett leszögezni, hogy a tranzakció – nem úgy, mint egy bankrablás – alighanem teljesen törvényes. Szabó Tamás, az ÁV Rt.-t is felügyelő tárca nélküli miniszter viszont megígérte, hogy utánanéz a dolognak.
Dacolva az olcsó demagógia vádjával, e sorok írójának nem megy ki a fejéből, hogy évi 60 milliónál kevesebből működik például a Szent János Kórház Központi Intenzív Osztálya a maga 19 ágyával, ahol szerény számítások szerint is évente vagy kétszáz életet mentenek meg. Mint a Magyar Hírlap október 6-i számában olvashattuk, a budapesti orvostudományi egyetem intenzív terápiás oktató- és gyakorlóbázisaként is funkcionáló osztállyal szemben most éppen szigorú rendszabályokat léptetett életbe a kórház igazgatósága: ne mentsenek annyit a központi intenzíven, mert fogytán a pénz. A sok életmentés költségét a kórház nem tudja kifizetni.
Jó, ne legyünk ennyire demagógok! A Szent János Kórház központi Intenzív Osztályának költségkeretét ne az ÁV Rt. távozó vezetőinek végkielégítésével, hanem a gaz bakrablók 92 milliós zsákmányával hasonlítsuk össze! Még az 5 milliós jutalom is jól jönne nekik.
Kellemetlen bevételek
Mostanáig rongyos tízmilliókról értekeztünk, pedig a héten került terítékre a parlamentben az 1992-es költségvetési év zárszámadása is. Az Állami Számvevőszék vizsgálata szerint legalább 100 milliárd forintot tüntettek el a költségvetési szervek az Országgyűlés szeme elől, és költhettek el ily módon saját belátásuk szerint. Sem a szomorú tény, sem a technika nem új: ismerik a képviselők, sőt ismerik a Beszélő hű olvasói is Langmár Ferenc költségvetési vita tájéki cikkeiből. A költségvetési törvénytervezetet benyújtó Pénzügyminisztérium s nyomában a parlamenti többséget alkotó kormánypárti frakciók nagylelkűen szemet hunynak, amikor a saját bevételeiket (illetékek, bírságok, ilyesmik) a költségvetési szervek rendre jóval kisebbre becsülik, mint amekkorák valójában.
Tavaly, ha jól emlékszem, az SZDSZ-frakcióból nagy halom módosító indítvány piszkálgatta ezt a dolgot: javasolták például, hogy a rendőrség vagy a hadsereg költségvetési előirányzatait csökkentse a törvény annyival, mint amennyi az illető szervezet előző évi meg két évvel korábbi tényleges bevétele és terve közötti különbség. Az indítványokat a kormány képviselője nem támogatta, s a kormánypártiak olyan egyöntetűen szavazták le a különféle bizottságokban, hogy plenáris szavazásra nem is kerültek. (Ha a bizottságokban a szavazók egyharmada sem támogat valamit, akkor már csak egy frakció külön kérésére szerepel a végső szavazáson. A szavazás kimenetele ilyenkor nem kétséges, az egésznek csak demonstratív értelme lehet.) Pedig érdekes lenne, ha a költségvetésben legalább megközelítően a várható valóság lenne leírva, s nem olyan számtanpéldák, amelyekről a Nemzetközi Valutaalapig bezáróan mindenki tudja, aki odafigyel, hogy hamisak. És tényleg. Hová tűnne a hatalom, ha akárki megtudhatná, hogy ténylegesen mennyit költünk rendőrségre, hadseregre, de akár egészségügyre vagy iskolára? Most egészen biztos, hogy nem tudja senki, így jobb?
Jóléti vagy rosszléti állam
A pénzügyminiszter a két év alatt duplájára nőtt államadósságért, az államháztartás egyensúlyának hiányáért a társadalombiztosítási kiadásokat teszi felelőssé. Túl nagyvonalúak az ellátások, a jóléti kiadások a gazdaság teljesítményeihez, a nemzeti jövedelemhez képest – érvel. Lehet. De azért nem árt olvasóink emlékezetébe idézni, hogy senki nem tudja, mennyi a nemzeti jövedelem. Következésképpen azt sem, hogy a jóléti kiadás sok-e, vagy kevés.
Soros György 40 ezer dollárja
Aminthogy azt is nehéz kitalálni, miért fizetett Nánási István Heves megyei Pofosz-elnök szerint Soros György 40 ezer dollárt Orbán Viktornak. A Magyar Nemzet híradása szerint nevezett a kommunista utódpártok és a liberálisok kemény bírálatát egészítette ki ezzel az adalékkal szombaton Egerben, a Magyar Igazság és Élet Pártjának munkaértekezletén. Soros az agyagba döngölős szövegért fizetett volna annak idején 1989-ben. Ti. a kommunisták agyagba döngölését kilátásba helyező szövegért. Amelyért mellesleg az akkori sajtó majd szétszedte Orbán Viktort. Így, a Magyar Nemzet kis híre alapján csak azt nem értem, hogy a) miért ért meg a liberálbolsevik Sorosnak ez a szöveg 40 ezer dollárt; b) a MIÉP értékrendje szerint miért lett volna bűn 40 ezer dollárral hozzájárulni a kommunista rendszer bukásához? Persze lehet, hogy a 40 ezer dollár önmagában nem bűn. Csak lett volna más a címzett! Például egy odaadó volt politikai fogoly.
lt
- Kívül-belül [7]