Carlos Saura tehetsége körül sokfajta szellem virraszt. Szinte gomolyognak ezek a szellemek, akár saját filmjeiben. Anyja sikeres zongoraművész, bátyja ismert és híres festő (az ő Brigitte Bardot-festményét bámulják a Borsmenta koktél című 1967-es Saura-filmben). De a rendező Carlos Saura is olyan, mintha több lenne belőle: élesen eltérő korszakai vannak. A magyar néző leginkább a jelképes-szürreális Saurát ismeri, ez a Saura vált világhírűvé.
Saura-sorozat már volt a magyar tévében. Most megint pereg, s van köztük sokszor látott, mint a Nevelj hollót, s van hazai ősbemutató, mint a Borsmenta koktél (1967) vagy a Madriguera (Az odú, 1969).
„Antonioni szelleme súlyosan nehezedik rá” – ilyet is írtak róla. Nem alaptalanul, de azért nyilvánvaló, hogy Saurának Bunuel a szellemi apja. Rettenetes szülő, gigantikus árny. De Saura megbirkózik vele. Azt is mondhatnánk: megszelídíti, fogyaszthatóvá teszi a bunueli művészetet. A Franco-korszak a kiöregedő Berlanga után egyetlen európai színvonalú rendezőnek nyújtott szereplési lehetőséget, ismerte el és engedte fesztiválokra: ez ő volt, Carlos Saura. Amennyire tudható, szinte semmi politikai ára nem lett ennek, Saura műveiben feddhetetlen maradt, személyéről sem olvastam soha dehonesztáló leleplezést, diktatúrában esett szégyenfoltot. 1963-ban például eltávolítják a madridi filmfőiskoláról, ahol frissen végzett rendezőként órákat ad. A hatvanas évek elejétől, amikor az ő pályája indul, a Franco-korszak egyébként kulturálisan már „puha diktatúra”. Az agg diktátor még rendez ugyan rituális kivégzéseket, „Spanyolhon más!” – kiáltja százezer ünneplő híve előtt (utoljára még 1975 őszén is), de a dolgok már egy ideje másképpen mennek, a könyvesboltokban Lenint, Maót, Lukácsot lehet vásárolni. A változás korai jele, hogy Bunuel a Viridiánál otthon forgathatja, de Cannes-ban a spanyol küldöttség nem vesz részt a vetítésen, a filmet hazájában betiltják, Bunuel mehet vissza Mexikóba. (Tarkovszkijjal, a Rubljovval is hasonló dolog történt egyébként nem sokkal később: nincs új a lámpák alatt).
Saura a Borsmenta koktélt Luis Bunuelnek ajánlja a Vége felirat után, s a hazájában betiltott mester önéletrajzára is történik benne több utalás, nem beszélve egy Viridiánából vett képsorról. Ekkoriban a kétkötetes, jó színvonalú, de hivatalos spanyol filmtörténet névmutatójában Bunuel neve nem is szerepel: jobban fél tőle a diktatúra, mint Maótól és Lukácstól együttvéve. Pedig Bunuel ott távol Mexikóban már megbékélt az egyházzal, megszerette a papokat, sőt szereti Francóné asszonyt, aki állítólag pompás rántottával kínálta meg. De filmjeitől azért még ekkor is joggal félnek, mert a moziban Buńuel sem ismer tréfát, nem pajtáskodik, nem eszi a rántottát.
Minden filmlap közölte a hatvanas években a fotót az idős Bunuellel és az ifjú, pulóveres Saurával: apa és fia. A bunueli szellem örökéletű lesz, jó kezekben van, ígéri a kisfiúsan igyekvő eminens mosoly. Túl eminens, túl igyekvő talán, ha gyengeségről árulkodó jelet is keresünk a képen.
Saura valóságos anyákban és szellemi apákban tehát nem áll rosszul, és jó házba is nősül Geraldine Chaplin révén. Tizenkét évig minden filmjének Geraldine Chaplin a hősnője, s nagyon sokat köszönhet neki. A vékony, sőt csontos arcú, furcsán, olykor taszítva vonzó színésznő meghatározza filmjeinek világát, hangulatát. Visszanézve, sokadszor látva régi filmjeiket, némelyikben ő látszik a legérdekesebbnek. Bosch, Goya, Bunuel, alább nem adná az eminens diák. Pályája dokumentáris ihletésű, szociologikus filmmel indul, de hamarosan másfelé kanyarodik: allegóriák, szimbólumok, elhallgatások teszik műveit feszültté, s az álomkárpitot mindig gondosan ráborítja történeteire.
„Szondáját nagy óvatossággal ereszti a mélyvízbe” – írja róla némi malíciával egy éleslátó méltatás. Fantazmák, elfojtások, frusztrációk. De a „Történelem” csak homályos visszfényként idéződhet fel, távoli rémálomként. Marad a magánlét pokla. A Borsmenta koktélban hasonmás szeretőt kreál egy szexuálisan megnyomorodott „vesztes”, és megöli az „eredeti” szerelmét. Az odúban „furmikáriumot”, hangyaterráriumot vizsgál a hős, és időnként svábbogarakat lát seregleni elegáns fürdőkádjában.
Múlt és jelen között. Ez Saura igazi terepe, a mezsgye valóság és képzelet között, az álmok fenyegetése. Nem olyan robusztus formateremtő, mint Goya, inkább értő, eszes tanítvány, de Goya (és Bunuel) iskolájának legértelmesebb nebulója. Jómódú polgárhősei álmában vagy éber-álmában mindig feltör a szégyellnivaló múlt. S a múlt rémalakjai Madridban is a történelem okádék-nászágyán fogannak. Az első rendező volt, aki (álom által homályosan) szólhatott a polgárháborúról nem hivatalos hangon. Lélektani megközelítéssel, a klinikai esetek, a gomolygós gyermekemlékek, elfojtások, magánfélelmek megidézésével. De kínzó, éles, tűrhetetlen sebeket idézett meg. Szívesen olvasnék egy párhuzamelemzést Saura és Jancsó Miklós művészetéről. Nálunk a hetvenes évek elején az Anna és a farkasokkal, majd évek múlva a Nevelj hollót bravúros és fogyasztható filmfreudizmusával e civilizált Bunuel-eminens meglehetős értelmiségi sikert aratott. Mintha csak az Itáliába távozott Jancsót helyettesítette volna néhány évig „civilizáltabb” polgárhősökkel, Jancsónál az Oldás és kötés óta ismeretlen „mai” történetekkel, a történelem ordasait a magánlétben láttató paraboláival és jelképeivel. (A filmátvétel következetlen és logikátlan volt: a fentieket bemutatta, a ciklus hasonlóan fontos rokonfilmjeit, például a Gyönyörök kertjét vagy az Angelica unokanővért, melyben egy kopasz ötvenéves úr napjainkban sírós kisfiúvá változva hallja a francóista ágyúk dörgését – már nem.)
Allegorikus-szimbolikus filmciklusát szinte megkoronázva zárta le A mama százéves lett. Különös film, mert zsúfolt, jelképekkel teli, s számtalan szövevény és viszony pókhálójában rángatózó szereplőjével mégis más, mint az eddigiek: a százéves ősanya, aki nem tud meghalni, kicsit talán a spanyol nagypolgárság szimbóluma, de semmiképpen nem a francoizmusé, mint talán hinnénk. A film hangulata is megbocsátóbb, oldottabb, mint az eddigi, halál és terrorfénnyel, múltbeli fenyegetésekkel terhes opuszok. Saura tudott valamit. Tudta, hogy nem kell minden szimbólumnak felkínálni a kulcsát, tudta, még az allegória is lehet ravaszul sok fénytörésű kaleidoszkóp, s főként azt tudta, hogy a művelt értelmiségi polgárréteg, amelynek a filmjeit készíti, mindent tudni akar ugyan múltról, de a jelenben él, jómódban él, és inkább a jövő érdekli, mint a bosszú…
„Franco ellen könnyebb volt…” – szól a baloldali értelmiségiek elhíresült spanyol szállóigéje. Mintha csak Saura példájára gondoltak volna kiötlői. A diktatúra felbomlása után nagy korszaka véget ért.
Egyik legszemélyesebb filmje az Életem, Elisa, majd az egész allegorikus metaforikus korszakát összefoglaló A mama százéves lett után stílusváltásra kényszerül. Látszólag váratlanul előtoppan egy új, egy másik Saura, nyers, dokumentárisan realista keménységgel. Az álmok, víziók moziuralma a diktatúra után átadja a helyét másnak: a hiányzó, sosem volt neorealista spanyol filmnek? A nyersen valóságfeltáró, de akcióra épülő újrealizmusnak? „Gyorsan, gyorsan!” – mondja az első új hangú Saura-filmnek a címe, mintha a rendező saját magát biztatná: gyorsan meglelni a spanyol film új hangját. Aztán mégsem a dokumentárisan nyers realizmus és az akciófilm ötvözetében leli meg. Igaza van, a világon ez a fősodor, ilyesmit más is tud. Ő inkább egy nagyszerű, egyszerre „modern”, „európai” és a spanyol folklórból táplálkozó táncost, Antonio Gadest nyeri meg munkatársául. A Carmen és a Vérnász új filmfajtát teremt: erő és kifinomult ízlés vegyül benne, táncdokumentum és egyszersmind költői film: méltán ünneplik az új Saurát. Megújhodik, vagy csak boszorkányos ügyességgel köntöst vált?
Sajnos elfogytak a tánctémák, Geraldine után Antonio Gadesre sem számíthat. Ismét csak stílust keres hát, talán kapkod is, filmfajtát kell váltania. Az álom-képzelet, fantáziarealitás paradoxonját már végképp kimerítette: amikor az Antonietával ismét megkísérli legsajátabb dallamát újjáéleszteni, élete (és Hanna Schygulla) legrosszabb filmjét forgatja. Marad mégiscsak a keményebb, „modernebb” akciórealizmus? Saura egy lesz a filmfesztiválok átlagrendezőiből? Iróniája azért még mindig eleven. Utoljára egy spanyol polgárháborús történetet láthattunk tőle. Ay, Carmela – a híres baloldali dal volt e film címe. Most már szabadon szólhat 1936-ról. Szabadon, csakúgy, mint bárki más. Ez az egyenlőségérzet feszélyezi kissé. Jó érzékkel az iróniát hívja segítségül. Vándorszínész hősei frontvonalakon át botladoznak. Ha kivégzéssel fenyegetik őket, eléneklik bizony a francóista indulókat is. A szánandó figurák már-már hőssé válnak, de ekkor Saura, akinek pedig van érzéke a legjobb iróniához, furcsa módon patetikus hangot fog, szánandói hősökké nemesülnek, a francóisták ördögökké. Ez nem válik javára, a film varázsa elszáll.
Bunuel, Jancsó és Saura? Történelem és magánlét? Irónia és pátosz?
Fejezetcímek egy izgalmasnak ígérkező filmkönyvből.
- Kultúra [6]