Miközben egy délolasz városkában a NATO-tábornokok a boszniai szerbekre mért légicsapás tervét készítették elő, a Szarajevót bombázó szerb tábornok felkiáltott: Lehet, hogy sok halottunk lesz, de még a sírokból is a NATO ellen fogunk harcolni! A szóhasználat elárulja, hogy a harcterekre vonult a törökökkel vívott 1389-es rigómezei csata után született „mennyei Szerbiáról” szóló legenda. Ismeretes, hogy Szerbia ekkor évszázadokra elvesztette államiságát, s lakóiban a mennyei Szerbia kárpótolta a földi Szerbiát; a nép ajkán terjedő, reményt erősítő legenda erősítette a nemzet önbizalmát. A szerbek számára kedvezően alakuló XX. században a legenda, úgy tűnt, elvesztette jelentőségét, ám a nyolcvanas években az írók, az értelmiségiek újraélesztgetni kezdték, azzal a meggyőződéssel, hogy a nép lelkét szólaltatják meg. A „néphez való visszatérés” nyelve tábornoki szókinccsé érlelődött, a nép megint drágán fizeti meg értékeinek felfedezését. A hadba vonuló sírok paradigmája óvatosságra inthetné a népet azokkal szemben, akik szüntelenül fel akarják fedezni az értékeit. Kelet-Közép-Európában az ilyesféle felfedezések általában nem válnak be. Nyugaton a nép unatkozik, és nem illetődik meg semmitől, ebben a régióban viszont hiszékeny, és mindentől megilletődik.
Az állami üzletek konganak az ürességtől, az elárusítónők a pultok mögött ásítoznak, még a kenyérből és a tejből is az „államiak” kapják a legkevesebbet. Így tehát az elárusítónők bővében vannak az időnek. A hosszú polcokra szép sorjában kirakják a fellelhető árut, csak azért, hogy mégse tátongjanak üresen. A feketepiacon viszont minden kapható. A magánüzletekben is meglehetősen jó a választék, ott a dinárban feltüntetett árakat naponta a márka feketepiaci árfolyamához igazítják. Bábeli zűrzavar uralkodik, az egyedüli biztos paraméter a német márka, a hazai valuta tiszta fikció, olyan, mint egy posztmodern szimulakrum, ám mégis úgy kell tenni, mintha valóságos volna. Az egyik üzletben egy hatévesforma kislány hirtelen megragadja az anyja kezét. „Anyukám, itt vegyünk Nestlé csokoládét. A másikban négy márkába kerül, itt három és félért árulják.” A kislány tehát bámulatos gyorsasággal márkába számolja át a dinárban feltüntetett összeget, mégpedig az aznapi feketepiaci árfolyamon. Az emberekből elképesztő vitalitás tör fel, csodálatos ösztönnel ismerik fel, hogy ki milyen, hová tartozik, és hogyan fog viselkedni holnap, amikor sokkal nehezebb lesz.
Egy újvidéki közgazdász a szerbiai demokratikus változások esélyeit latolgatva arra a következtetésre jutott, hogy erre semmiféle kilátás nincs, akkor sincs, ha esetleg Boszniában ideig-óráig békét kötnek. Ellenben mintegy kétmillió ember, főleg nyugdíjas, az éhhalál, a betegség áldozata lesz. A közvélemény-kutatások szerint a tavaly decemberi választásokon az úgynevezett „apolitikusok” mellett a nyugdíjasok szavaztak tömegesen Milosevicsre, azzal a megfontolással, hogy ez a rendszer ugyan rossz, de utána még rosszabb következne. A nyomorúságos biztonságot nem akarták felcserélni az ígéretes bizonytalanságért. Most ugyanezek a szavazópolgárok hosszú sorokban állnak a bankok előtt, hogy minél gyorsabban felvegyék a mintegy 15 márkát kitevő nyugdíjukat. Újvidéken júliusban tizenöten vetettek véget önként az életüknek, túlnyomórészt nyugdíjasok. Augusztusban már naponta átlagosan négy ember lett öngyilkos, többnyire szintén nyugdíjasok. A fiatalok, a xenofób szélsőjobboldal által megbélyegzett Coca-Cola-nemzedék tagjai, néha rosszmájúan odavetnek egy-egy gúnyos mondatot a hosszú sorokban ácsorgó öregek felé, de holnap talán ők is belesétálnak abba a kelepcébe, amelybe ezek az emberek beleestek: egy kilátástalan helyzetben a biztonság mellett döntenek. Az sem kizárt, hogy egész Kelet-Közép-Európában ezen buknak el a polgárok.
Nap mint nap tapasztalom, hogy a nyolcvanas évek végén olyannyira reménykedő liberális-demokrata értelmiségiek mennyire elárvultnak érzik magukat, mivel megérlelődött bennük az a felismerés, hogy Európa nemcsak magatehetetlenül, hanem önző módon viselkedett a délszláv etnikai konfliktusban. Saját képmására akarta formálni a régiót, de csak egy torzképet kapott. Mert hiszen – mondják – a nyugatiak a konfliktus legelején beléptek a délszláv rulettjátékba, de a versailles-i nemzetállami modellnél valójában nem tudtak jobbat mutatni. Ez pedig Boszniában tökéletesen csődöt mondott, amit lehet ugyan ideig-óráig leplezni, de sohasem tudható, hogy mikor és hol támad újra a legvadabb XX. századi európai vírus. Vajon nem lesz éppen ilyen selejtes a kelet-közép-európai béke is, mint a boszniai háború? Egy rosszul sikerült kópia? Az elárvultságérzés valóban indokolt: nehéz lesz átvergődni a hervadozó euroutópia és a harsányan viruló populizmus között.
Susan Sontag Szarajevóban színpadra állította Beckett Godot-ját, s rádöbbent, hogy ezt a darabot pontosan ide írta a szerző. Szarajevó után lehet, hogy nemcsak Beckettet kell újraolvasni, hanem sok más modern klasszikust is. Ezt jelképezi a neves írónő gesztusa, aki saját bevallása szerint ráunt a volt Jugoszláviából elmenekült írók sirámaira. Hemingway a spanyol frontra sietett, hogy tanúja legyen saját korának, és letegye a voksot az igazság mellett. Igaz, a művészek megengedhetik maguknak, hogy a tenger egy cseppjében, a virágillatban gyönyörködjenek, vagy pedig egy régi-régi festmény csodájában merüljenek el. Balgaság lenne ezzel perlekedni. Inkább perlekedhetnénk azokkal a képmutatókkal, akik ezt a merengést választják, s közben azzal hivalkodnak, hogy a spanyol frontról érkeztek. Susan Sontag levetette magáról a páncélinget, és naponta végigsétált az orvlövészek által ellenőrzött utcán, hogy megértse a Beckett-dráma időálló gondolatvilágát. Ezek után világos, hogy miért volt képes felfedezni Kelet-Közép-Európát Konrád, Kis és Kundera műveiben. Most már csak az a kérdés maradt hátra, hogy a kelet-közép-európai regényről szóló vándorszimpóziumok résztvevői megértik-e Susan Sontagot. Egy ember biztosan megértette, Haris Pasovic, az előadás producere. Neki előzőleg Amszterdamban kellett volna színpadra állítania egy Szarajevó-drámát, amit bemutattak volna Európa nagyvárosaiban, hogy felrázza a kontinens lelkiismeretét. Pasovic azonban megszakította a próbákat, és váratlanul visszatért Szarajevóba. Az előadást egy másik rendező fejezte be, s a bemutató után, amikor a különböző nagyvárosokból összesereglett népség pezsgőt bontott, hogy megünnepelje a nevezetes haditettet, Szarajevóból olyan sürgöny érkezett, amely az ünneplők kedvét szegte. A szenvedők túl könnyűnek és felületesnek ítélték meg a szenvedéssel való játszadozást. Talán ilyen könnyelmű és felelőtlen az európai politika is, mint amilyennek az előadás ítéltetett. Pasovic a Beckett-dráma szarajevói bemutatója után elmondta, hogy az ostromlott városban még mindig hiteles kozmopolita szellem él. Ez a kozmopolitizmus mélységesen tragikus, nem olyan, mint az amszterdami. Csak az a kérdés, meddig maradhat életben a szülőföldre menekülő kozmopolitizmus. Pasovic nem engedhette meg magának, hogy ne legyen ott, ahol tényleg Godot-t várják, amikor köztudott, hogy érkezésétől százezrek élete függ. Nem vállalta, hogy ünnepelt művészként az európai nagyvárosokban viziteljen, hanem a szarajevói romok közé ment, hogy ott nyilatkozzon a kozmopolitizmusról. Példája metaforaértékű. A volt Jugoszlávia területéről a nemzetmentők iszkoltak el elsőnek, nem maradt más hátra, mint hogy a kozmopoliták védelmezzenek egy tenyérnyi földdarabot és egy nagy igazságot.
Hátborzongató olvasni a görög városállamok egymás iránti gyűlölködéséről, amelyet kegyetlen akríbiával ecsetel Jacob Burckhardt. A háborúkban földig romboltak egy-egy várost, a szentélyeket megsemmisítették, a lakosságot vagy lemészárolták, vagy rabszolgákká tették. A nőket megerőszakolták. A demokratikus Athén gyilkosokat, fosztogatókat bérelt ellenségei ellen. S az „etnikai tisztogatás” gondolata sem volt tőlük idegen. Ha a várost nem rombolták le földig, akkor ki kellett cserélni a lakosságot, nehogy lázadásra kerüljön sor. A nagy Odüsszeusz sem átallja részletesen ecsetelni, hogyan fosztogatta a kikon népet, s dúlta földig Iszmaroszt, miközben „sok kincset kézrekerítve osztoztunk”. Megannyi tekintélyes görög polgár fosztogatással, rablással szerezte a vagyonát. A delphoi jósda a görög gyűlölet múzeuma, állapítja meg Burckhardt. Vagyis mindez lejátszódott már egyszer a görög szellem és kultúra fénykorában is…
- Külföld [6]