Kérdezi Ön, asszonyom, hogy van-e magyar publicisztika ma, és kéri, jellemezném néhány szóval. A válasz jóval egyszerűbb, mint Ön feltételezné, hiszen, természetesen, van ma is magyar publicisztika, sokszor igen jó színvonalú, miként ezt az előttem fekvő három, ahogy mondani szokás, karcsú kötet is ékesen bizonyítja.
Amióta kitörött a sajtószabadság, minden valamirevaló lap kötelességének érzi, hogy helyet biztosítson a közírói vélemények színvonalas kifejtésének, a provokatív vagy elemző, a humoros vagy elábrándozó publicisztika, az egyflekkes sziporka vagy a terjedelmes esszé számára – manapság mindezek beleférnek a publicisztika rubrikájába, és ez rendjén is van így. S ha azt is kérdezné Ön, hogy hol is van a magyar publicisztika, akkor nem csak erre a három kötetre mutatnék rá, hanem tanácsolnám, lapozza föl az Élet és Irodalom, a Magyar Narancs, a Hócipő, a HVG vagy a 168 óra oldalait, nézze meg a Népszabadság harmadik és a Magyar Hírlap hetedik lapját bármelyik napon, és sok érdemdús publicisztikai műfajú írásra fog lelni. De ne tűnjék úgy, hogy féloldalasak vagyunk. Szó mi szó, Balaskó Bubunak annak idején a Ringben közölt, sőt, Csurkának a saját lapja hasábjain elhelyezett szövegeiben is találni olyan jelzőket, fordulatokat, mondatfűzéseket, amelyekért megannyi liberális publicista fél karját odaadná. (Nem is Szólva arról a perverz élvezetről, amelyet Krajczár Imre vagy Kósa Csaba olvasása vált ki sokunkból.)
Azért a politika, persze, nem hagyja érintetlenül a publicisztikát sem – s nyilván sokkal kevésbé, mint más műfajokat. A részrehajlás gyanúja nélkül nem lehetne kijelenteni, hogy csak az ellenzéki hírbe keverhető közírók hoznak létre olvasásra érdemes műveket; de tény, hogy ennek a műfajnak a kritika, a kellemetlen kérdezősködés, a borsnak az orr alá törése adja a lényegét, s ez a mindenkori kormány pártján állók számára nehezebben hozzáférhető, mint másoknak. A három kötetből egy – R. Székely Juliannáé – kifejezetten politikai publicisztikát tartalmaz, s szerzője a közismerten inkább az ellenzékhez húzó napilap (a Magyar Hírlap) alkalmazásában áll. Váncsa István írásaiban nem rejti véka alá a jelen politikai viszonyokkal szembeni elégedetlenségét, s a legkevésbé nyíltan politizáló Gyurkovics Tibor szövegeiből sem hiányoznak a napi politikai életre történő utalások.
Azt gondolná Ön, asszonyom, hogy akkor hát a publicisztika mai értéke és jövőbeli maradandósága összefüggésben áll átpolitizáltságával. Ha így volna is, kérdés, hogy egyenes vagy fordított-e az összefüggés; de hát nincs egészen így. Nem mondaná Ön sem, hogy mindig az a legszínvonalasabb írás, amelyből a lehetőségekhez képest ki van lúgozva a piszlicsáré napi politika, de azt sem, hogy az tarthat számot a halhatatlanságra, amely a leginkább belemerül a politikai finomságok elemzésébe. Az előbbi gyakran nem elég érdekes, az utóbbi túl gyorsan avul.
Hogy illusztráljam is mindezt, vegye csak elő ezt a három kötetet. Megvan? Akkor nézze meg, hogy a különben kitűnő R. Székely Julianna írásai, amelyek megjelenésük idején talán Önnek is napokra témát, érvmuníciót, ízlelgetendő megfogalmazásokat kínáltak, mára már főként történeti érdekességgel bírnak; nem mintha annyit változott volna az élet körülöttünk egy-két esztendő alatt – erről, sajna, szó sincs –, de a szereplők egy része eltűnt, s azok az események, félmondatok, gesztusok, amelyekre akkor a szerző mint közös tudásunk részére utalhatott (akár rejtetten is), feledésbe merültek.
Vagy nézze meg az ugyancsak jeles Gyurkovics Tibor írásait. Ezek egy része nem egy-két éve, hanem jó pár évvel korábban íródott, de, ha jól emlékszik Ön, akkor sem volt valami elementáris hatásuk. Életképek, ilyen-az-élet dohogások, jellemrajzok – talán túlságosan földközeliek és túlságosan is általánosak egyszerre: kis ügyek, apró bosszúságok, a politika alatti szféra mozzanatai, amelyek úgy általánosságban az embert vagy a magyar embert, vagy a társadalmi bajokat vannak hivatva illusztrálni. Újraolvasva nem idézik fel, vagy nem elég izgalmasan, a kort, amelyben születtek, és ma sem telítődnek új olvasatokkal.
És még mindig a példálózásnál maradva; ellenpéldaképp hadd számolok be Önnek egy olvasói élményemről. Annak idején, amikor az És hasábjain Váncsa közzétette „Kovács” című eszmefuttatását, mi tagadás, meggyőződésem volt, hogy szeretett miniszterelnökünkről van szó. Mostanra több személy vált behelyettesíthetővé a kovácsiság paradigmájába, a szöveg mélységet, távolságot, szélességet kapott az idő múlásával. Nem pusztán gyorsfényképe volt valamilyen gyorsan múló – csak épp egy kedvező történelmi pillanatban a felszínre került – magatartásnak, s ez éltette tovább. S tudjuk, a publicisztikának az első egy-két évet a legnehezebb túlélnie.
Joggal veti Ön a szememre, hogy ez teljességgel irodalmon kívüli szempont. Nincs hát valamely más magyarázata, hogy szerény személyemnek, s bizonnyal Önnek is, Váncsa a legkedvesebb, míg két pályatársát elismerően, de talán kevesebb élvezettel forgatja? Kötetet szentelhetnénk a jól megírt publicisztika kérdésének – érthető okokból itt csupán némi támpontokat próbálunk megadni. Kezdjük ott, hogy a publicisztika, többek között, a szigorú logika próbája is; szükséges bizonyos keményfejű önkorlátozás, hogy el ne szaladjon százfelé az írás gondolatmenete. Nemcsak a terjengősséggel lehet nagyon eltolni az írást, hanem az „ezt a poént nem lehet kihagyni!” csapongásával, az ide-oda vagdalkozással, olyan törmelékek begyömöszölésével, amelyek máshonnan maradtak ki. Erre sokszor éppen a liberálisnak kikiáltott rádiós („független”) közírók mutatnak rossz példát (nézze csak meg Mester Ákos írását Csurka novellájáról, nemrég jelent meg); de Csurka heti összefüggései is ezért olvashatatlanok. Három szerzőnk közül erre talán R. Székely Julianna mutatja a legtöbb hajlandóságot – igaz, neki amolyan „napi összefoglalókat” kell írnia, talán nem is mindig akkor, amikor akar –, de azért másik két szerzőnk is derekasan hibázik ebben.
Aztán folytathatnánk a szerzői hang megválasztásával. Magam vagyok ironikus, mérges, mélázó vagy lelkes, avagy azt próbálom elhitetni, hogy kívül maradok írásomon, csak előtárom, ami rendelkezésemre áll? Gyurkovics kifejezetten „dühösként” jellemzi magát kötete hátsó borítóján. Publicisztikái, amelyek többnyire kis novellák, tárcák, és a legritkább esetben hiányzik belőlük a történet, a példázat vagy illusztráció, éppen azért és annyiban közelítenek mégis inkább a publicisztikához, mint az elbeszélő szépprózához, mert folyton halljuk mögöttük a dohogó hangot, amely, véljük, a szerzőé. R. Székelynél a történet sokadlagos elem, az érzelemkitörésekkel, markáns beleszólásokkal takarékosan bánik, de mindig jelen van a szerző szólama, saját nevében beszél, személyes ismerőseit és élményeit szövi az írásba. Váncsa egészen más utat jár: ő eljátszik a lehetséges megszólalások sokféleségével, a tudományos nyelvezettől a népszínmű ízein át a pártszlogenekig válogat napjaink nyelvi katyvaszából, s egyenként és egymáshoz képest teszi őket lehetetlenné. Ha azt hisszük, hogy ő beszél, az mindig csak látszólag ő: gyomorbajos társadalomtudós, küldetéstudatos politikus, buddhista filozófus hangján szólal meg, állatkerten vezet végig, hogy felsóhajthassunk: de jó, hogy ez az állat sem én vagyok!
Ami nem azt jelenti, hogy mindenkinek így kellene írnia. Váncsa rosszabb novellista, mint Gyurkovics, és gyengébb politikai elemző R. Székelynél, Gyurkovics nem olyan mulatságos szatirikus, mint Váncsa, és közel sem veszi úgy észre a politika furfangjait, mint R. Székely – és így tovább. De mindhárman felismerhető stílussal rendelkeznek, s ez lenne az utolsó, kedves asszonyom, amit még megemlítenék. Az, hogy épkézláb mondatok legyenek a publicisztikában, olyan alapkövetelmény, amit ideírni is restellek – csakhogy éppen ma, amikor körmölöm Önnek e levelet, találkoztam a jónevű közíró szövegével, amely három egymást követő mondaton belül nem átall „ám”-mal kezdeni kettőt, meg még egy tagmondatot, s amelyben olyan fordulatok szerepelnek, mint hogy „óriási a kettősség”. A mi három szerzőnk írásai viszont, próbálja ki, nemcsak korrektek stilárisan, de összetéveszthetetlenek is, megvannak sajátos ízeik, fordulataik, ha tetszik, manírjaik – azok, amik. Ez már valami.
- Kultúra [6]