Te igen sokat költözködtél életedben, ezért azt gondoltam, mesélj először az otthonaidról, a lakásokról, ahol laktál.
Ha így, az otthonok felől gondolom végig, illetve kezdem el a – hát igen, mit is? – magamról való beszélést, akkor abnormálisán sok otthont vagy legalábbis lakást kellene fölsorolnom, már csak a szüleimmel együtt is elég sok helyen laktunk. Az apám katonatiszt volt, helyezgették ide-oda, persze nem kell azt hinni, hogy ez egy cigányélet lett volna, hogy kiszolgáltatott és kiszámíthatatlan élet volt, egyáltalán nem, annak a mesterségnek ezek voltak a játékszabályai, vándorlós mesterség volt, lám az enyém nem az, mégis többet költözködtem, mint ő, illetve ők. Hároméves koromig Tolnán, anyám szüleinél laktunk, azok a bizonyos nagyon fontos első évek velem ott történtek meg, ott tanultam meg beszélni, azután elköltöztünk Kaposvárra, ott éltünk jó sokáig, ötödikes elemista koromban kerültünk Székesfehérvárra, ott jártam gimnáziumba, tehát tizennyolc éves koromig ez egy, kettő, három lakás.
Ez még nem olyan sok.
Nem, ez a fele egyáltalán nem sok. Tizennyolc évesen Kiskőrösre kerültem katonának, ami nem volt lakás, de hely volt, méghozzá borzalmasan fontos hely. Tán helyesebb is volna helyekről, terekről, nem-pedig „lakásokról” beszélni. A katonaság után pedig jött Pécs. Én mindenképpen Pécsre akartam menni főiskolára.
Miért éppen oda?
Valahogy beleszerettem abba a városba, nyilván valami iskolai kirándulás alkalmával, a szagába, a látványába, de méltán. Azóta is azt gondolom, hogy méltán. No meg ott volt a Jelenkor, mely lap engem tizenhét éves koromban, még fehérvári gimnazistaként először közölt. Mondták is, logikusabb is lett volna, ha Budapestre megyek, de én igazából várost választottam magamnak, úgy is mint „otthont”, és nem egyetemet, amit egyébként azóta sem bántam meg. Ott aztán albérletek érték egymást, öt vagy hat a négy főiskolás év alatt, fölösleges ezeket végigsorolni, nyilván ideiglenes otthonok voltak, s hogy az ember mennyire érezte otthon magát bennük, az nem is a lakásoktól-szobáktól függött, hanem hogy mit élt meg ott, hogyan élt, mennyire volt jóban vagy rosszban saját magával. Aztán eltelt a négy év, továbbra is Pécsett maradtam, el se tudtam volna képzelni mást, huszonkét évesen megnősültem, s mentünk albérletről albérletre, míg ’82-ben kaptunk egy panellakást Lvov-Kertvárosban, az volt életem első önálló, saját lakása. Az egy fontos lakás volt, ott én otthon éreztem magam, három évig tartott, ’85-ben eljöttem otthonról, otthagytam a feleségemet.
És kezdődött minden elölről?
Hát igen, elölről. Kezdődött elölről, pontosabban folytatódott az, ami három évre megszakadt. Egy nyilvánvalóan elrontott és az akkori eszemmel megjavíthatatlan házasságból jöttem el, illetve elsősorban amiatt. Túl ezen, s ettől nem függetlenül, bennem mindig is volt egyfajta nagyon erős, de nagyon látens, fegyelmezetten elfojtott elvágyódás, ha valahol voltam és elvoltam egy ideig, akkor kezdetben öntudatlanul, aztán egyre tudatosabban és kínzóbban működött bennem, hogy „uramisten, ez most már mindig így lesz?” Ismerős ez: megérkezni jó, ott lenni, nos, az bonyolultabb. Hogyha én beköltöztem egy szobába, egy lakásba, abban a pillanatban, mikor fölraktam a könyveimet, és megálltam, és körülnéztem, és viszonylag kész volt a tér körülöttem, tehát gondolhattam, hogy hála isten, most már itt vagyok, abban a pillanatban rácsapott erre a jó érzésre a rossz, hogy jézusom, akkor ez most már mindig így lesz? Na, ezt azért sikerült is elkerülnöm rendesen, ezt az állandóságot.
És volt olyan hely, ahová visszavágytál vagy visszavágysz?
Nem, ez a legfurcsább, hogy soha nem vágytam vissza korábbi otthonaimba, még a legidillibbe, a legkellemesebbe sem, abba a kora gyerekkoriba, Tolnára sem, úgy értve nem, hogy „de jó lenne ismét ott élnem.” Bennem vannak, megkövültek bennem, cipelem őket magammal, de visszavágyni nem. Fehérvárra sem, holott fontos évek voltak, persze, melyik évek nem azok, Fehérvárt különösebben nem szerettem, soha nem éreztem úgy, hogy hozzá mint városhoz, urbshoz mint valami megmagyarázhatatlan dologhoz közöm van.
Ahogy Pécshez vagy Budapesthez.
Igen, a „köz” nekem a Pécshez és a Budapesthez való köz. A városérzés az, amikor a Hegyalja úton elérsz az Erzsébet híd fölé, mondjuk egy október végi este fél hétkor, és meglátod ezt az egész büdös, ellenszenves és fantasztikus képződményt, ezt az egész különös, átláthatatlan tűpárnát. Nekem például ez a város, s ez az a megmagyarázhatatlan érzés, ami az ember torkát a gyomráig elszorítja. Ez nekem kétszer adatott meg – a turista és az átutazó meghökkenései egész mások – két város fölött, ahol élnem kellett és lehetett, a másik természetesen és mindenekelőtt Pécs, a lakótelepi szobámból a Mecsekre lehetett látni és a városra, ahogy elszóródik és szétgurul abban a horpadt teknőben. Onnan hoztam a tűpárnaképet, onnan aggattam rá Budapestre. Budapest iránt iszonyú régi nosztalgia van bennem. Nem én kellek ennek a városnak, nem azt éreztem, hanem hogy ez a város kell nekem. Én világéletemben vidéki voltam, Pécsett is, itt is, sehol sem bennszülött és őshonos, és alighanem az is maradok. Az ember ezzel az adottsággal nem tud sokáig mit kezdeni, nem is tetszik neki különösebben, aztán egyszer csak fontos lesz, distancia lesz, belüllét és kívülállás, sőt ápolgatja is, persze nem valamiféle provinciálisságként, s nem is dafkeségből, hogy én azért se leszek „pesti”, ha itt csak pestinek lehet lenni, ez marhaság, nem erről van szó. Bennem ilyesmi nem is igen volt, pedig ez így-úgy, akaratlanul és óhatatlanul kialakul a nem budapesti értelmiségben, hiszen érzi, keservesen és keserűen, hogy nem ugyanazok a feltételei, ha hetven vagy ne adj’ isten százhetven kilométerre lakik a fővárostól. Egy kultúrában, egy szakmában, és még nem is az irodalomról beszélek, a való jelenlét óhatatlanul összekeveredik a napi ittléttel, a személyes kapcsolatokkal, ez utóbbiak hiánya az előbbire, a jelenlétre is visszavetül, többnyire kicsinyes és nevetséges módon. Szerencsém volt, ezt nem kellett megélnem, látni tudom tehát viszonylag tárgyilagosan is. Ez a látens Pest-ellenesség bennem nem alakult ki, egyrészt mert a szüleim ’75-ben ideköltöztek, haza tehát ide vagy ide is jöttem, nem mozogtam teljesen idegenül ebben a városban, megélve persze azért a napi eltévedések kis kínjait; másrészt én a Jelenkornál dolgoztam ’79-től, szerzőink jó része budapesti volt, előfordult tehát, hogy Csordás Gáborral hetente háromszor is jöttünk Budapestre, én a nyolcvanas évek elején az úgynevezett irodalmi életben sokkal intenzívebben és szívesebben vettem részt, mint mióta itt lakom, mindettől egy karnyújtásnyira.
Azt mondtad, 17 évesen közölt először a Jelenkor. Hány évesen kezdtél el verset írni? Hol volt az a szoba, ahol az első verseket írtad?
Az Kaposváron lehetett, az Április 4. utca 29.-ben. S valamikor 1960-ban, ’61-ben.
Nyolcéves voltál?
Igen, olyasmi. Mondjuk, torokgyulladásom volt. Az ember fekszik otthon a csővázas rekamién, az úgynevezett nagyszobában, netán valami Petőfi-kötetet olvas, s jön akkor az „effélét csinálni maga is próbálgat”-játék, hogy van itten valami egészen furcsa dolog, a sorok rövidek, összecsengenek, hogy van ez? Mért ne lehetne ezt meg is próbálni? Anyám rengeteg verset olvasott nekem, nyilván volt valami ilyesféle hallásom, valamiféle ritmusérzék is kifejlődött talán, de ez semmi egyéb, mint egy kisgyerek gesztusa és játéka. Megpróbálja, milyen ez, úgy, ahogyan szétszed egy kisautót, egy hajas babát, semmi több nincs benne. És egy meleg családi légkörben ez természetesen sikert arat, mért is ne, ha az embert szeretik, minden sikert arat. S ez a siker persze inspirált, hogy újabb efféléket csináljak. Aztán, mondjuk nyár van, Tolnán, nagyanyámék házában fekszem hason egy szőnyegen, és egy átírótömbfüzetbe írok ceruzával. Amikor egy vers megvan, kimegyek a konyhába, ahol a nagyanyám főz, elszavalom, nagy az öröm, és akkor az ember bemegy, és ír még párat gyorsan ebédig. A dolog, azt hiszem, így működik, nem kell különösebb jelentőséget tulajdonítani neki. Ha mindebben valami tehetségféle is látszik, hát az merő véletlen. Aztán, már Fehérváron, inkább rajzoltam, mint írtam, sokáig festő szerettem volna lenni, teljesen véletlen, hogy volt egy rádiós vetélkedő, az így írunk mi, ahol én első díjat nyertem az általános iskolások között, ez egy rendes, komoly pályázat volt, egy hónapos romániai út volt a jutalom, anyám hozott föl a díjkiosztásra a rádióba, s tán soha olyan boldog nem volt, mint akkor. De még ezután is inkább képzőművész szerettem volna lenni, az irodalom nem mondhatnám, hogy olyan fontos volt. Nem tudom, mi volt, de semmiképpen nem valamiféle olthatatlan kényszer és kamaszkori önkifejeződés.
Megvannak még ezek a kamaszversek?
Megvannak valahol. Nyilván nem voltak jók. Volt bennük valami groteszkség, valami hajlam vagy fogékonyság a fonákról való látásra, aminek az életemben, az akkori életemben nem találom az eredőit, nem tudom, honnan jött. Az a gyanúm, hogy kamaszként kétségbeesve fedeztem fel, hogy milyen érzelgős is vagyok valójában, és ennek valahogy ellent kellett tartanom. A kamaszkor szerep- és pózrendszere nem nagyon tűrte az érzelgősséget, azt valamiképpen regulázni kellett, ilyesmi lehet az ok. S persze a könyvek. Apámnak egyik kedvenc könyve volt a Svejk, én gyerekkoromban szabályosan készültem rá, hogy majd valamikor elolvashatom, ha majd már nem lesz „disznó”, és nekem való lesz, azután ez lett az egyik alapélményem. S Ionesco, Swift, Örkény, mintha ezekkel próbáltam volna szublimálni az érzelgősségemet. Persze ez nagyon bonyolult. Az ember görcsösen megpróbál kialakítani magából és magában valakit, aki nem ő, és nagyon lassan, nagyon nehezen vállalja el magát, nehezen válik belülről is felnőtté. Énnekem erre, úgy gondolom most, húsz évem ment rá, harminckét éves korom táján lettem felnőtt. Egyébként az én generációm általában akkorra kapta meg pofonokból a megfelelő dózist, a krisztusi kor tájára ért meg, ami tán nem baj, csak a felnőttségre marad arányosan kevesebb idő, ami nem jelenti azt, hogy ama húsz év ne lenne nagyon fontos. Sőt. Tizenhét évesen úgy tűnhetett, hogy „felnőtt” vagyok, közölt a Jelenkor, aztán más lapok is lassan, a Kortárs, az ÉS, úgy tűnt, hogy minden nagyon a helyén van, és minden nagyon szépen működik körülöttem.
Milyen érzés volt, hogy kamaszként egy országos irodalmi lap közöl?
Örültem neki, nagyon örültem, de valahol a lelkem mélyén, és ezt most sem gondolom másként, azt gondoltam, hogy ez így nagyon rendben is van. Részben tehetséges vagyok, gondoltam, illetve leszek, másrészt ezt az egészet én nem játékként, illetve mellékesként gondolom el, akkorra annyi már világos lett bennem, hogy ez életre-halálra van, hogy nekem ez lesz az életem, hogy én író akarok lenni. Nem tudtam, de talán meg mertem sejteni, hogy ez mivel jár. De ha tudom se gondolom másként, azt hiszem. S ez úgy nőtt össze a folytonos kétellyel és bizonytalansággal, hogy azóta sem tudom és tudhatom szétválasztani.
És azt is tudtad, hogy jó, amit írsz?
Azt tudtam, hogy nem rossz. Hogy belefér. Nagyon más világ volt a hetvenes évek, egész mások voltak az önérvényesítés gesztusai és stratégiái, mint ma. Persze nem jobbak, és nem is rosszabbak. Görcsösebbek, jóval kevésbé szabadok, nem ilyen lazák. Nem körítette a pályakezdést egy ilyen puha, nem meleg, de puha, amőbaszerű közeg. Most talán, persze nem egzisztenciálisan, könnyebb pályát kezdeni, de kevésbé van miért. Akkor nehezebb volt, de pontosabban lehetett érezni, hogy miért csinálod. Legalábbis mi ellen. Én az én pályámról egyre inkább azt érzem, hogy hosszútávfutás. Hogy az én íróságom nem tud más lenni, mint hosszútávfutás. Hogy vagy van még harminc-negyven évem mindenre, vagy pedig nem tudom megcsinálni, amit akarok, illetve akartam. Ami velem és bennem akaródik. Az ember egyre gyakrabban érez olyasmit, hogy ez az egész eddigi csupán előkészület valamire, pedig ez már nagyon régen, kezdettől fogva „a kirándulás”. S ha előkészület, hát a halálra, amit azért nagyon kitolnék minél későbbre amúgy is, és azért is, mert rengeteg mindent meg szeretnék még csinálni, elég hosszú időre tudom is nagyjából, hogy micsodákat. Rájöttem, hogy nekem legalábbis kellenek az öntervezés ilyesféle illuzórikus és taktikai játékai, kell valami presszió, hisz az alaptermészetem szerint valami elképesztően lusta és hedonista vagyok. A hájig, a lekvárig lusta. S ezt, a hajat most nem véletlenül vagy költészetből mondom, nekem a gyerekkorom egyik nagy és keserves élménye, hogy elképesztően kövér kisgyerek vagyok. Képzelj el egy kövér, stréberke, simulékony és kötelességtudó, teljesítő, alkalmazkodó kisgyereket, aki csendes, szófogadó, rendes, aranyos. Most utólag elegánsabb lenne azt mondani, hogy emögött valami „ha nekik ez kell” meggondolás volt, de nem volt. Úgyhogy nem tudom, mi a francból lettem én író. Nem tudom. És nem hiszed el, milyen hosszú időmbe tellett, amíg ezt a nem státust, de életmódot el tudtam hitetni és fogadtatni magammal. Hogy az a dolgom, hogy reggel odaülök az asztalomhoz, és este fölállok, s másnap megint, ha csinálok valamit, ha nem. Odaülök vadászni szavakra, mondatokra, magamra, aki én és nem én vagyok. S hagyján elfogadni, de amíg bejárattam magam erre. Amíg belsővé vált, az tartott sokáig. Mert egy másik életemben én valószínű el tudtam volna élni egy vidéki fodrászműhely előtt, hogy üldögélek csak egy atlétatrikóban, és nézem, ahogy futnak és fodrászolódnak mások. Ehelyett, persze nem baj, harmincéves korom tájára volt egy bejáratott, működő életem, szerkesztő voltam a Jelenkornál, szerkesztő, aki így-úgy, de ismeri az irodalmi életet, benne is van valamelyest, akinek kiadják a könyvét, megkapja rá ’82-ben a legjobb elsőkötetdíjat. A külső életemben nem lehetett panaszom semmire, megvoltak a rendes látszatok, amiket az ember kitölthet és betölthet, de egyre inkább azt éreztem, belül és a belső életemben, hogy itt valami elmegy, az élet, tudniillik mint nugátszerű termék, hogy magam és akkor mások előtt is hiteltelenné válok, a torkomra forr az én „művészségem”. Hogy nem vagyok meg. Hogy megspóroltam az utat magamnak magamhoz. Hogy nem tudom és tudhatom, vagyok-e, és az vagyok-e, akinek gondolom magam. És iszonyú furcsa, hogy mi lendítheti ki az embert a maga jól belakott, bár nem jó, de jól bejáratott életéből. ’85 kora nyarán egy éjjel csöngettek, behívót kaptam, hajnali négyre menjek egy iskolába, s két hétre katonának onnan. Tizenhárom évvel azután, hogy a lehető legegyszerűbb közkatonaként leszereltem. És elvittek két hétre a Bakonyba. Tüzérség, éleslövészet, lőttünk, mint a bolondok, majdnem agyonvágott egy ágyútalp, második nap közölték, a szakállat le kell vágatni, s haj is csak rövid maradhat. Jó, mondtam, akkor azt is kopaszra. Valami nemzetközi hadgyakorlat volt, lőttünk és ittunk, egy kis ideiglenes pokol, és akkor ott egyszer csak megéreztem, hogy szabad vagyok. Mindentől. Nemcsak attól, ami ott körülvett, hanem a korábbi civil életemtől is szabad vagyok. Tán életemben akkora fölszabadultságot nem éreztem. Rájöttem, hogy megfoszthatnak mindentől, igen, sámsonikusan nevetséges, a hajamtól, a civil életem kellékeitől, ennyit érnek tehát azok; semmit, belekényszeríthetnek egy egészen más életbe, és nem tudnak csinálni velem semmit. Ha agyonvernek se. Életemben először tapasztaltam meg, hogy vagyok, és hogy amilyen vagyok, az van. Azt hiszem, ezt nem utólag stilizálom fel. Lecsupaszították rólam az „előző” életemet, szerepeket és pózokat, s ott voltam alatta. Tulajdonképpen épen, szabadon. Egy lucidus bakonyi éleslövészet a legjobb pillanatban. Praktikusan persze, ettől függetlenül, és egyáltalán nem ezért, de ez után elköltöztem otthonról, és eldöntöttem, hogy otthagyom a Jelenkort, és ott a várost. A legfontosabb dolgokat az életemben. A magam számára utolsó pillanatban el kellett jönnöm. Önzően, talán könyörtelenül, de el. Ez, ami itt egy már és még pillanatnak tűnik, ez persze eltartott másfél évig. ’86 végén költöztem Pestre, laktam kölcsönlakásban, albérletekben, lett egy lakásom, s most egy másik, most ez az otthon, most érzem először, hogy ez lehet mindig így. S hogy legalább így legyen. Ülni szeretnék és dolgozni, kamaszkorom óta alighanem ezt szeretem a világon a legjobban. Ülni egy asztalnál, és kitalálni ezt-azt. Szavakat. Verset, mostanában valami prózafélét. Sokszor eszembe jut a történetmondás, illetve az ilyenfajta próbálkozásaim kapcsán, hogy mennyit meséltem valaha gyerekkoromban Kaposváron. Ültünk valami farakáson, a gyerekek mondták, hogy meséljek, én meg kitaláltam vég nélküli indiánpartizán-történeteket, mondtam egy mondatot, és nem tudtam, mi lesz a következő, a Zoja Kozmogyenszkaja összekeveredett az utolsó mohikánnal és a makacs Kerabannal. Ez aztán, ez a fajta képesség vagy inkább gátlástalanság húsz évre eltemetődött bennem, a történetet felszívta a vers, mostanában élesztgetem, próbálgatom, hogyan van, ha a verset, a dichtungot szívja fel a történet. Van egy nyelvem, vannak írói reflexeim, amiket költőként szereztem meg, a kezem és a szám itt is, ott is ugyanúgy lát, remélem. Negyvenéves vagyok, az első könyvemtől számítva is 21 éve vagyok a pályán, mégis a legutóbbi időkig szükségem volt valamiféle önigazolásra, hogy például „ugyanaz” vagyok prózában is, mint versben, s ha igen, akkor tényleg ilyen vagyok, akkor talán nem póz, nem szerep ez az egész. Akkor talán nem tévedés. Persze az ilyenfajta kétség is kiirthatatlan az emberből, én nagyon sokáig rémálmodtam azzal, hogy valaki fölébreszt, és azt mondja, no, jó öreg, vicceltünk, abbahagyhatod.
Nem is vagy te író?
Hogy nem is vagy te író, csak eljátszottuk neked és veled, hogy milyen jó ez, holott egy rakás szar. No, így őrzi az ember, és próbálja valamiféle hajtóerővé szublimálni az infantilizmusait, s talán ez volna a felnőttség. Ezek az álmok elmúltak, mindenesetre mutatják, mennyire fontos ez az embernek. Az íróság, nem mint státus, hanem mint az identitás próbája és megélése.
Ha már a tücsöklétezést választja.
Igen, ha már akarva-akaratlan kimarad a „normális” polgári élet bizonyos részéből és formáiból. Persze nem az ember, hanem én. S persze nem az íróság avagy a művészség miatt. Hanem csak. Mert így sikerült, így lett. Így rontódott mégis élhetővé. Az én kortársaim stabil egzisztenciák, lassan érettségiző gyerekeik vannak, én ebből eléggé kimaradtam. Holott bennem van, erősen bennem a polgár, aki pontosan tudja, hogy bizonyos elemi dolgoknak mi az értéke, hogy a család fontos, hogy a reprodukció fontos, és hogy az ember nem sárkányfogvetemény, ha az, sem az. Én tulajdonképpen nagyon vágyom egy ilyenfajta normális életre.
Fiatal feleséged van. Még lehet egy falka gyereked.
Ajjaj, persze. Csak hát az ember negyvenévesen olyan nagy falka gyereket nem csinál, s ha igen, se úgy apja a gyerekeinek, mint fiatalon. Ha belegondolok, én mindig nagyon szabályosra és véglegesre akartam csinálni az életemet, kifelé is és befelé is, talán ezért nem ment. Túlságosan akartam, talán túl sokat képzeltem egy szabályos, polgári létezésről, s rendre az bizonyosodott be, hogy nem vagyok rá alkalmas. Vagy ha alkalmas igen, nem vagyok rá szerencsés. Nem voltam. S ez a pontosítás jelzi, hogy az ember természetesen és megint a véglegesség igényével megpróbálja. Ami volt, és ahogy volt, azt meg nem foghatom senkire. Talán nyertem annyit, amennyit vesztettem. Én kezdettől fogva tudtam, mégis nagyon nehezen találtam meg a dolgomat. És ettől, a munkámtól nem térített el semmi. S most már nem is fog. Ezentúl, illetve emellett pedig minden lehet, gyerek, szabályosság, jövő. A félelmeimmel, a kétségeimmel meg majdcsak elbánok valahogy. Mondjuk megírom, merthogy írni jó. Ennél csak élni jobb. És ha valami, hát az nagyon rendben van, hogy számomra nincs egyik a másik nélkül.
- Kultúra [5]