A koponya úgy bukkant elő a sárgaföldből, mint dió héjából a termés: egy pillanattal előbb még nem volt sehol, aztán hirtelen ott termett a fuharosok előtt, és mindenkit elkápráztatott. Eleinte nem merték bántani, mert féltek a tetanuszbacilusoktól, de aztán valaki rátűzte a lapátja nyelére, s úgy emelte a magasba, mint egy győztes hadijelvényt. Szinte ugyanebben a pillanatban Hajagos Sándor orrából csöpögni kezdett a vér. Olyan hirtelen történt, hogy ő maga is meglepődött. Az idősebb gazdák még emlékeztek rá, hogy Hajagos Sándor fiatal korában vért tüsszögött, ha fölidegesítették, de akkor már hiába próbálták lecsillapítani: egyre dühödtebben rázta a botját, és egyre hangosabban szidta a „koponyásokat”. Persze senki sem vette komolyan: habókos pasas volt világéletében, de annyira azért nem, hogy valakit fejbe kólintott volna. Igazi „fegyvere” az orrából csöpögő feketéspiros váladék volt, amit bőségesen és gátlástalanul hullajtott rá a vigyázatlanok lábbelijére. A finnyásabbak rögtön föl is másztak a pótkocsikra, és seprőkkel meg lapátokkal próbálták maguktól távol tartani.
Hajagos Sándor huszonkét éve élt a földbánya melletti deszkabódéban. Reggeltől estig ott sürgölődött a pótkocsik között, és némi baksis ellenében bárkit odavezetett a legjobb „helyekhez”. A tapasztalatlanoknak azt is megmutatta, miként kell elkezdeni a fejtést, s miként kell tartani a lapátot, hogy ne törje föl az ember tenyerét. Szerette ezt a tűzfal meredekségű partoldalat, a gödrökben csillogó szikes víztócsákat meg a sárgaföld szagát, ami csaknem olyan átható volt, mint az áprilisi akácfák illata, s ha hinni lehet a szóbeszédnek: gyógyerővel bírt.
El sem lehetett képzelni nélküle ezt a helyet, pedig nem is fontoskodott többet, mint egy átlagos képességű munkavezető. Aki rendszeresen szállította innét a sárgaföldet, akár emlékezetből is vissza tudta idézni furcsa, kitekert mozdulatait és lassú, szekérdöcögéshez hasonlító beszédét. Néha – minden különösebb ok nélkül – megrándult a karja, vagy kibicsaklott a bokája, de ez senkinek sem szúrt szemet. Hajagos Sándorra huszonkét éve rászakadt a part, s azóta nem volt teljesen ura a testének. „Megháborodott az ijedségtől” – mondogatták a háta mögött, s volt is ebben némi igazság, mert attól fogva nem tudott meglenni a sárgaföld nélkül.
De az a koponya fenekestől fölfordította az életét. Természetesen máskor is előkerültek „dolgok” a föld alól, de azokkal sosem törődött senki. Javarészt kagylók meg tengeri csigák voltak, s csak elvétve csikordult meg az ásó egy cserépdarabon. Egyszer forgópisztolyt talált valaki, ám amikor keményebben megmarkolták, szétporladt, mint a százéves pergamen. Talán éppen ezért kerítette közre oly nagy érdeklődés a koponyát: ahol csontokat rejt a föld, ott temető van, a temetőben pedig rengeteg az ezüst- meg az aranyholmi. Ha nem tartottak volna a part omlásától, rögtön megkezdik a kincskeresést, de szerencsére az idősebb fuharosok még emlékeztek a Hajagos Sándort ért balesetre. Kézről kézre adták a koponyát, forgatták, nézegették, s közben arról tanakodtak, hogy nem ártana kihívni a rendőrséget, mert ki tudja: hátha bűneset történt.
Egy szemüveges fiú, aki a nagybátyjával jött ki a fejtésre, az avar harcosokról kezdett mesélni. Biztosan egyetemista volt, mert sok érdekességet tudott róluk. Elmondta, hogy szegény népek voltak, nemhogy aranyat, vasat is alig láttak, de csodálatosan szép faragványaik meg cserépedényeik voltak, amelyek biztosan itt rejtőzködnek valahol a sárgaföldben. A társaság ekkor már tisztelettel nézegette a koponyát, és több vállalkozó is ajánlotta, hogy beviszi a faluba, és megmutatja a régiségeket gyűjtő történelemtanárnak.
Hajagos Sándor pedig erőt vett magán: belátta, hogy dühöngéssel itt nem megy semmire. Kínjában rágyújtott egy cigarettára, és bevonult a deszkabódéba elmélkedni. A dohányfüstnek ugyanolyan émelyítőén édeskés „veszélyszaga” volt, mint huszonkét esztendeje, amikor kapáját belevágta a part oldalába. Két pillanattal később már fogoly volt, a lezúduló földtömeg foglya, és a lábszárába nyilalló fájdalom kivételével semmi sem emlékeztette az iménti erőlködéseire. Minden törekvés, az izmok és az idegek bonyolult munkája semmivé foszlott ezzel a kapavágással, s nem maradt belőle más, csak a szíve riadt kalimpálása. Tudta, hogy meg fog halni, ám – furcsamód – ez a tudat cseppet sem idegesítette. Talán mert nem vívhatott látványos haláltusát, s lelkét nem köhöghette bele az éjszakába. Egyetlen mozdulat szétfeszíthette volna a sárgaföldből lett börtön falait, ám ez éppen olyan képtelenség volt, mint az, hogy ő, Hajagos Sándor fekszik itt betemetve, s nem valaki más.
Aztán mégis kiszabadították. Pálinkát itattak vele, mondták, hogy öklöndözzön, és amikor kihányta magából a sarat, valami csontkovácsféle helyrerakta a törött lábát, és megigazította kificamodott karjait. Senki sem gratulált neki, hogy kiállta a próbát, mert ez több volt, mint nyilvánvaló. Attól a naptól egyedül ő tudta megmondani, milyen a föld „belülről” nézve, s hogy miféle praktikákkal lehet védekezni a mélység csábítása ellen. Hajagos Sándor előőrse lett egy csákányokkal meg lapátokkal vívott küzdelemnek, amelynek végkifejlete nem is lehetett más, mint lassú földbe süllyedés.
Kié hát ez a telep, ha nem az övé?! És vajon kié a föld? Aki megszenvedi a terhét, vagy aki valamilyen ősi jussra hivatkozva jogot formál rá? Ott kell maradni birtokosként, vagy szó nélkül elvonulni, ha fölbukkan egy régi, elfelejtett tulajdonos? De mi a teendő akkor, ha ez a tulajdonos a föld alól kerül elő? Nem követel, nem fenyegetőzik, csak megmutatja sápadt csontjait: nézz rám, és könyörülj rajtam. Mi a teendő egy ilyen birtokvita esetén?
Aznap éjjel nem tudott elaludni. Azokra a fekete foltokra gondolt, amelyek időnként megjelentek a függőleges partoldalban. „Megfordított föld” – mondták a talajtúró munkások, és dolgoztak tovább. Senkinek sem jutott eszébe, hogy ez a „megfordítás” esetleg temetkezés miatt következett be. Alávájtak az elszíneződött résznek, s amikor a föld lezúdult, már senkit sem érdekel, mi van a göröngyök között.
Pedig biztosan temető volt ez a hely! Kiváltképp a domb északi oldala, ahol időnként sárgászöld fényeket látott megcsillanni. Hajagos Sándor fölkönyökölt a vackán, és kinézett a holdvilágos éjszakába. A hatalmas sárga fal majdnem annyira fényes volt, mint a frissen hasított törökméz. Fönt pedig – a perem kusza ágbogaiban – mintha valaki mozgolódott volna: négy árnyéklovas, négy avar harcos. Ott tébláboltak lovaikkal, s közben – mintegy mellékesen – a deszkabódét figyelték.
Hajagos Sándor nem merte alaposabban szemügyre venni azt a helyet, mert attól félt, mégsem káprázik a szeme. Egy biztos: az avarok megelőzték őt. Előbb értek ide, és előbb tudták meg a titkot, hogy milyen az igazi csönd, és a még igazibb sötétség tartománya. Sosem szokott töprengeni azon, miként jutnak be a földbe azok a „dolgok”, de most világosan és egyértelműen látta, hogy a letagadott és semmibe vett sírgödrök tulajdonképpen visszájára fordított határkövek. A tiltott tartomány, a fennhéjázókat visszarettentő vidék jelzőkövei. Senki és semmi nem mozdíthatja meg őket, mert elfoglalták a „helyt”, s ha netán valaki mégis előttük érkezett, azt csak a régebbi, még nehezebben észrevehető sírok tanúsítják. Hajagos Sándor szörnyen becsapottnak érezte magát. Egyszer már megküzdött ezért a vidékért, sem kedve, sem ereje nem maradt az újabb próbatételre. Pedig ki kellett volna ásni az összes csontot, és porrá törni őket, hogy semmilyen „kutászkodó” régészt ne csábítsanak ide, nem beszélve az újságírókról meg a szotyolát ropogtató bámészkodókról.
Nagy nehezen föltápászkodott, és egy ócska frottírtörülközőbe törölte az arcát. Ösztönös mozdulat volt, majdnem olyan, mint egy vállrándítás. Később meggyújtotta a lámpát, és lekuporodott az ágy elé. Ki kellett volna találni valamilyen haditervet, de semmi sem jutott az eszébe. Nagy kár, hogy nem vette komolyan azt a megfordított földet. Most nem kínlódna ennyit, s lehet, hogy az árnyéklovasok sem ijesztgetnék. De lehet, hogy nem is avarokat látott, hanem svábokat. Az új rend emberei kergették el őket, rögtön a háború után. Először a temetőiket dúlták föl, utána a templomot. Kilakoltatási parancsra nem is volt szükség: a svábok elmenekültek, és nem jöhetnek vissza soha többé, mert nem maradtak itt a földbe rejtett határköveik.
Másnap délelőtt – miként az várható volt – kijött a rendőrség, és lezárták a földbánya környékét. Hajagos Sándorral senki sem törődött. Ott lézengett a méricskélő, tanakodó geodéták közelében, sőt egyiküktől cigarettát is kunyerált, de ahhoz már nem volt bátorsága, hogy beleszóljon a munkájukba.
Pedig ehhez fogható „fuserolást” még sohasem látott: az idegenek nem fejtették tovább a földet, hanem fölkapaszkodtak a dombtetőre, és a bozótost kezdték tisztogatni. Egyre több segédmunkás lapátolt nekik, és egyre több jelzőkarót szúrtak a fűbe. Estefelé már áramfejlesztő pöfögött a telepen, és legalább fél tucat sátor előtt lobogott a tábortűz. Hajagos Sándor leült a bódé küszöbére, és olyan szomorúan nézte ezt a zavarba ejtő látványt, hogy ha valaki megkérdi tőle, mi baja van, egészen biztosan sírva fakad. Fölbolygatták, csúffá tették szépséges birodalmát, s lehet, hogy már holnap megkapja a kilakoltatási parancsot. Ám ennél is megalázóbb volt, hogy kutyába vették kincset érő szakértelmét. Ez már önmagában fölért egy csatavesztéssel.
Pár nap múlva mégis odasettenkedett az egyik gödörhöz, és megnézte a darabjaira hullott csontvázat. Mire észbe kaphatott volna, máris a kezébe nyomtak egy mérőpóznát, és utasították, hogy vigye le a domboldalon. Egész nap tartott ez a fura játszadozás, estefelé pedig odajött hozzá egy micisapkás úr, és pénzt adott a kezébe. Annyira meglepődött, hogy elfelejtette megkérdezni: minek köszönheti a szerencséjét. A micisapkás úr nem vette zokon ezt a kis mulasztást: leültette a tábortűzhöz, megkínálta sörrel, biztatta, hogy meséljen valamit a „régi szép időkről”.
Hajagos Sándor úgy érezte, eljött a perc, amikor mindent kitálalhat. Elmondja majd, milyen kínos helyzetbe hozták ezzel a turkálgatással, de még inkább azzal, hogy ráhárították a felelősséget ebben a furcsa területi vitában. De csak a fejtésről tudott beszélni. Elmesélte, miként kell megvédeni a meredély oldalát az esőtől, a széltől, a lyukat ásó rókáktól meg az erejüket fitogtató kontároktól. Amikor kifogyott a szóból, észrevette, hogy hiába fáradozott: ezektől a bóbiskoló vagy nyíltan horkoló idegenektől nem várhat segítséget. Okosabb lett volna „megadni magát” – elvégre ő itt csak betolakodó –, s még aznap éjjel nekivágni a vakvilágnak.
Ám egyre csak húzta-halasztotta az indulást. Egy idő múltán pedig el is felejtette egészen. Az avar sírok alatt rómaiakat találtak, tehát igaznak bizonyult a feltételezés, hogy nincs olyan ősi jog, amelyiknél régebbit ne lehetne találni. Éppen ezért ostobaság minden olyan frissen támasztott területi igény, ami a kizárólagosság felé törekszik. Aki megsemmisíti a földbe rejtett határköveket, egy szegény, majdhogynem nyomorúságos birodalomnak lesz gazdája. Hiszen a régi és az új szépen elfér egymás mellett, segítik, támogatják és természetesen gazdagítják egymást. Az igazi, vagy mondhatjuk úgy is: jogos birtokosa egy területnek csak akkor érezheti magát otthon, ha megérti, hogy előtte, utána – és természetesen mellette – bérlők százezrei sorakoznak, akiknek szintén vannak, voltak vagy lesznek föld alá rejtett határköveik.
Amikor a feltárás befejeződött, és megkezdték a gödrök visszatemetését, ismét elindult orrából a vér. Ugyanolyan dühösen rázta a botját, mint annak idején az első csontok megtalálásakor, de most nem a „koponyások” ellen ágált. Megpróbálta elmagyarázni a tudós uraknak, hogy hibát követnek el, ha elviszik innét a csontokat, de azok csak nevettek rajta. Azt mondták, a múzeumban sokkal biztosabb helye lesz ennek az értékes leletnek.
A sárgaföld fejtése pedig folytatódott. Ismét megjelentek a pótkocsis traktorok meg a vállalkozó kedvű parasztgazdák. Hajagos Sándor elvette tőlük a fölkínált borravalót, és kelletlenül bár, de odairányította őket a legjobb helyekre. Esténként pedig arról ábrándozgatott, hogy mennyivel tisztességesebb lenne az avar sírokra fölügyelni. Elkalauzolná az idetévedt turistákat, s némi baksis ellenében megmutatná, hol található a fővezér sírja. Sokáig égette a lámpát, s néha kinézett az ablakon, a dombhát felé, ahol annak idején a lovasokat látta.
Hátha mégis visszajönnek.
- Kultúra [5]