Samuel P. Huntington a következő szavakkal kezdi ünnepélyes hangvételű könyvét az elmúlt két évtized demokratikus újjászületéséről: „A modern világ demokratizálódásának harmadik hulláma azzal a valószerűtlenül hangzó és öntudatlan cselekedettel vette kezdetét Lisszabonban, Portugália fővárosában, 1974. április 25-én, csütörtökön, éjfél után 25 perccel, hogy egy rádióállomás lejátszotta a »Grandola Vila Morena« című dalt.” Ez volt a jel a Portugália ötvenéves autoritárius rezsimét megdöntő katonai puccs megindítására, mely másfél év bizonytalanság és zűrzavar után megnyitotta az utat a demokratikus stabilizálódás felé.[1] Az európai kommunizmus összeomlását is el lehetne mesélni hasonlóképpen: ez 1980 augusztusának egy verőfényes napján azzal kezdődött, hogy a gdanski Lenin Hajógyárban egyezséget írtak alá az országot irányító, önmagukat „munkáspártnak” nevező kommunisták egy csoport bátor, igazi munkással, akik nemcsak ahhoz értettek, hogyan kell lázadni, hanem azt is tudták, hogyan kell megszervezni magukat a kenyérért és szabadságért folytatott harcukban. Az elnyomott népeknek ezután már mindössze tízévnyi bátorságra, kitartásra és elszántságra volt szükségük ahhoz, hogy felülkerekedjenek a totalitarizmuson, és porrá zúzzák az internacionális kommunista rendszert, mely századunknak a nácizmushoz mérhető szégyene.
A győzelem bámulatos módon úgyszólván erőszak nélkül született meg. A rendszerváltás eléréséhez nem kellett bevetni a forradalmi eszközök klasszikus válfajait, és (Romániát leszámítva) nem került sor vérontásra sem. Timothy Garton Ash, a Szolidaritás neves brit krónikása azt írja, hogy 1989-ben „semmilyen Bastille-t nem rohantak meg, és egyetlen guillotine-t sem állítottak fel. A lámpavasakon csak lámpák lógtak.”[2] Nagyon fontos tény ez, hisz az efféle békülékenység nem jellemző sem a lengyel, sem általában a közép-európai történelmi hagyományokra. De tudtuk, hogy nincs más választásunk, hogy erőszak és vérontás nélkül kell cselekednünk. Napjaink nagyarányú rendszerváltásainak és társadalmi átalakulásainak paradox módon nem forradalmakra van szükségük, hanem olyan folyamatos alkalmazkodásra, mely lemond a fizikai összecsapásokról. Eduard Bernstein posztumusz diadalt aratott ortodox marxista ellenfelei fölött, sőt az ember kísértést érez, hogy mondja: az erőszak a marxi mondás ellenére sem „a történelem bábája”. A lengyel kísérletet a reménység jeleként lehet felfogni az autoritárius rendszerek átalakulásának történetében. Ugyanakkor azonban e folyamattal egy időben tanúi vagyunk annak a véres erőszakhullámnak is, amit a nacionalizmus, a politikai és vallási fundamentalizmus és az etnikai tisztaság kegyetlen elvei szítanak. Ezekre az ellentmondásos fejleményekre nemcsak azért érdemes felfigyelnünk, hogy visszapillantsunk az elmúló huszadik század győzelmeire és tragédiáira, hanem hogy mintegy megszondázzuk azokat a reménységeket és félelmeket, melyeket a közelgő huszonegyedik század rejt a számunkra.
A láthatárunkon ekként felsejlő reménység mindenekelőtt és legnagyobbrészt abból az egyre erősödő felismerésből származik, hogy a demokráciánál jobb politikai rendszert nyilvánvaló fogyatékosságai dacára sem alkotott az emberiség hosszú történelme során. A szárnyukat bontogató posztkommunista demokráciák tapasztalatai jól illusztrálják, hogy mennyire illuzórikus a demokráciát „természetes megoldásnak” tekinteni, olyan megoldásnak, ami természetszerűleg adott azon társadalmak számára, amelyek szabadulni akarnak egy olyan megkövült és embertelen rendszertől, mint a kommunizmus. Épp ellenkezőleg: a demokrácia az állandó bizonytalanságot, az újra meg újra visszatérő nehéz döntések kényszerét hozza magával. A történelem mégis azt sugallja, hogy a demokratikus államok, legyen amúgy bármilyen más hibájuk, nem kezdeményeznek háborút. Ez pedig döntő tény, mert azt jelenti, hogy egy új és békésebb nemzetközi rend kialakítása érdekében támogatnunk kell a demokratikus fejlődést, mert ennek az elérendő célnak csakis a demokrácia lehet az alapja. A politikai realizmussal és a nemzetközi stabilitással kapcsolatos megfontolások, amelyek hajdanában a nem demokratikus rendszerek eltűrésére, sőt, támogatására sarkalltak, rövidlátónak bizonyultak. Ma már világos, hogy a demokráciák támogatása olyan parancsoló szükségszerűség, amelyet nemcsak az erkölcsi törődés, hanem a politikai pragmatizmus is diktál.
Napjaink politikájában a figyelem középpontjában gazdasági kérdések állnak. Protekcionizmus a szabad kereskedelemmel szemben, állami intervencionizmus a piaci erők akadálytalan játékával szemben; stabil pénz az egyensúlyban lévő költségvetéssel szemben, s más hasonló dilemmák az első számú kérdések a modern politikai stratégák és a politikai irányelvek megfogalmazói számára. Noha természetesen jogos felidézni azt a nyilvánvaló igazságot, hogy a demokrácia sokkal többről szól, mint puszta anyagi jólétről, de nem lehet tagadni, hogy a demokrácia jövője attól függ, hogy képes-e ésszerű mértékű gazdasági sikert elérni. A posztkommunista világban élő emberek akkor is alapvetően a gazdasági hatékonyságon – ezen belül is személyes helyzetükön – mérik le, hogy mire jutott a rendszerváltás, ha ez a magasröptű szellemeknek nincs ínyére.
Ennek megfelelően a lengyel nép 1989-es álláspontja ez volt: „Először foglalkozzatok a gazdasággal.” Amit kaptak, az a „sokkterápia” volt: olyan gyökeres reform, melyet eleinte sok kritika ért túlzott radikalizmusa miatt, de amely végül sikerrel járt: az infláció lelassult, a zloty megerősödött és konvertibilissé vált, a boltok előtt kígyózó sorok eltűntek, a polcok viszont megteltek áruval. Mindezért persze fájdalmas, drasztikusan magas árat kellett fizetni. Az életszínvonal jelentősen visszaesett, nagymértékű lett a munkanélküliség, olyannyira, hogy ’93 elején még mindig két és fél millió lengyel van állás nélkül. Ezt az árat azonban elfogadtuk, mert a reformok a rendszerváltás legelső percében indultak meg, vagyis akkor, amikor a változások iránti elkötelezettség a tetőpontján állt.
Ma több mint háromévnyi átalakulás után a gazdasági dinamizmus fontos jelei már kezdenek nyilvánvalóvá válni: a ’92-es növekedési index pozitív volt, és a GNP már majdnem felerészben a privát szektorból származott. A régi kommunista gazdasági rendszertől való eltávolodás mára már van akkora, hogy többé nem visszafordítható. Ez ráadásul nemcsak Lengyelországban van így, hanem mindenhol Kelet- és Közép-Európa-szerte, noha a többi országban a 15-25%-ot is eléri az ipari termelés visszaesése.
A gazdasági átalakulás egyszerre jelent lehetőségeket és veszedelmeket is a demokrácia számára. A történelem azt mutatja, hogy szabadság és demokratikus közélet nemigen fejlődik ki az állami szektor dominanciája és a piacok hiánya mellett. Azt viszont mégsem állíthatjuk, hogy a piacgazdaság elegendő volna a demokrácia megteremtéséhez vagy fenntartásához. Demokrácia nem létezhet piacgazdaság nélkül, de az olyan piacgazdaság, mellyel nem jár együtt demokrácia, nagyon is elképzelhető lehetőségnek tűnik minden posztkommunista országban. És itt érhetjük tetten azokat a veszedelmeket, amelyeket a gazdasági átalakulás folyamata jelenthet az újszülött demokráciák számára. Tanúi voltunk annak, hogy a szabadság visszaszerzését kísérő lelkesedés elfogadtatta az emberekkel a reformok elkerülhetetlen társadalmi költségeit, ám mára ez az elfogadó alapállás mindinkább megkopik, ahogyan mind nagyobb létszámú társadalmi csoportok válnak egyre ingerültebbé és türelmetlenebbé. A nagy állami vállalatok munkásai attól félnek, hogy elveszítik állásukat, a parasztok is hasonló aggodalmat éreznek az agrárágazat modernizálásának a vidéki munkaalkalmakat csökkentő hatásai miatt. Ezek a félelmek és csalódások veszélyeztethetik a demokrácia jövőjét országainkban.
A jövendő bizonytalansága és a remények elhalványodása a demagógok malmára hajtja a vizet. Mind kevesebb politikus hajlandó arra, hogy a folytatódó reformok társadalmi költségeit illetően további áldozatvállalásra és türelemre szólítson fel. Manapság az a retorika kelendő, mely ígérgetésektől és vádaskodásoktól hemzseg, melyből az ésszerű gondolkodást kiszorítja a bűnbakkeresés. A politika berkeiben egyre gyakrabban ólálkodnak a szélsőségesek, akik készek arra, hogy a baloldali szociális demagógia vagy a jobboldali sovinizmus csáberejében bízva kihasználják a nyugtalan közhangulatot.
Lehetséges, hogy Lengyelország túl kockázatos döntést hozott, amikor átfogó gazdasági reformba fogott, mely azután a fentebb vázolt egészségtelen politikai folyamatok kiváltója lett? Úgy vélem, nem ez a helyzet. A szociális elégedetlenség és a gyűlölködés hullámait ugyanis ott is meglovagolják politikailag, ahol sohasem próbálták ki a sokkterápiát. Az első számú példa erre Jugoszlávia. Azt is meg kell jegyezni, hogy a gazdasági reformok és a belőlük fakadó nehézségek olyan kérdéseket is felvetnek, melyek túlmutatnak a posztkommunista államok problémáin, és a modern gazdasági élet talán legfontosabb lényegét érintik. A modernizáció és a gazdasági növekedés uralkodó modellje magától értetődőnek tekinti, hogy emberek tömegei marginalizálódnak, hogy a munkaerő iránti kereslet csökken, a kínálat meg nő. Ezért aztán kérdéseket kell feltennünk egyrészt azzal kapcsolatban, hogy racionális dolog-e a gazdasági növekedés és a munkanélküliség ilyetén összekapcsolódása, másfelől azzal kapcsolatban, hogy miként töltik az emberek megnövekedett szabad idejüket munkával, tanulással, kikapcsolódással.
Nem mehetünk el szó nélkül a mellett a szenvedés mellett, mely marginalizálódott és szociálisan kiközösített embertársainknak jut osztályrészül. Meg kell találnunk a módját, hogy enyhítsük ezt a kínt, vagy ha lehet, elejét vegyük neki. Lehet, hogy a szociálpolitika némely alapkérdését kell újszerű módon megközelítenünk. A klasszikus liberalizmus leginkább doktriner válfaja túl gyakran ajánlja, hogy zárjuk be füleinket a modern társadalom kirekesztettjeinek, megsebzettjeinek jajszavai előtt, ám ez a közöny veszedelmesen alááshatja a demokráciát, megrendítheti stabilitását. A szociális jogok körültekintő kiterjesztése – egy olyan aktív szociálpolitikával párosítva, amilyet, mondjuk a német kereszténydemokraták és szociáldemokraták által hirdetett „szociális piacgazdaság” mintájára alkotnak meg – igenis része kell legyen az új demokratikus rendnek. Az ilyen politikai intézkedések immunrendszerrel vértezhetik fel a demokráciát a frusztráció és a csalódottság mikrobáival szemben.
Ha ezt a gondolatot egy lépéssel tovább visszük, el lehet tűnődni azon, hogy az ilyen aggályoknak vajon egyedül a gazdasági reformokra kell-e korlátozódniuk, nem relevánsak-e a politikai rendszerrel kapcsolatban is. Nehéz, áldozatokat követelő időkben a demokrácia diszfunkcionálisnak tűnhet, a többség biztosításának szükségessége döntő reformoknak állhat útjába. A fejlett nyugati államokban több befolyásos gondolkodó azon a véleményen volt a 70-es években, hogy a választásokon és általában a politikában való alacsony részvételi arányt pozitív jelenségnek kell tekinteni, mivel általában stabilitást és ésszerű társadalom- és gazdaságpolitikát eredményez. E logika szerint a kevésbé intenzív és kevésbé tömeges politikai részvétel jót tehetne a posztkommunista országoknak is, ahol a nem teljesült elvárások pszichológiája termékeny talajt teremt a demagógia számára, és ahol a demokratikus intézményekbe és vezetőkbe, sőt egyáltalán a tekintélybe vetett bizalom gyors tempóban fogyatkozik. Ilyen körülmények közt még attól is tartani kell, hogy a felvilágosult reformok sem nyerik el a széles néptömegek támogatását. Kérdés, hogy akkor nem lenne-e bölcsebb dolog elfogadni azt a tételt, mely szerint az a legjobb, ha minél kisebb a nép részvétele a közügyekben.
Ez nem holmi szónoki kérdés, hanem valódi politikai lehetőséget és gondolkodási alternatívát tükröz. Válaszom pedig az rá, hogy újra hangsúlyozom: a polgárok széles körű részvétele csökkenti a demokráciákra leselkedő veszélyeket, és javítja a siker esélyeit. Az apátia, a passzivitás, a politikai visszavonulás semmit sem old meg. Kétségtelen, hogy a korábbi keleti blokk országaiban aggasztó méretű a populizmus, a neofasizmus, sőt a „nemzeti kommunizmus” bizonyos fajtájának térnyerése. Ilyen hajtások azonban nemcsak a posztkommunizmus talaján sarjadnak: a választási kampányok során több nyugat-európai országban, sőt néha még az Egyesült Államokban is megmutatkoznak az antipolitikus demagógia veszedelmei.
A kommunizmus alatt az apolitikus pózok, a rendszerben, annak mindent átható hazugságaiban való részvétel elvi elutasítása a totalitarizmus elleni morális védekezés formái voltak. A történelem iróniája, hogy egy demokratikus államrendben az antipolitikus magatartás hajlamos arra, hogy homlokegyenest ellenkező szerepet játsszon. Ugyanis a politikaellenes gondolkodásmód olyan formákat ölthet, amelyek képesek lehetnek meggátolni a demokratikus rendszer fejlődését, és elpusztítani azt az immunrendszert, mely a fiatal demokráciákat védelmezi.
A demokráciákra és különösen a csecsemőkorukat élő posztkommunista demokráciákra leselkedő veszélyek néven nevezése nem vészmadárhuhogás. Ellenkezőleg: meggyőződésem, hogy ha felfigyelünk ezekre a veszélyekre, már megtettük az első lépést az ellenük való harcban. E tekintetben modell lehet az, amit Lengyelország élt át 1989 óta: szétzúztuk a kommunizmust, az eltökélt és mélyreható átalakulás egy alapvetően stabil demokratikus folyamat keretében zajlik. Saját hazámon túlra pillantva: úgy látom, hogy Közép- és Kelet-Európa túlnyomórészt jó irányban halad, és hogy sikert érhetünk el, feltéve, ha világosan látjuk az utunkat kísérő valamennyi veszedelmet.
Mindeme gondjaink közepette sem feledkezhetünk meg azonban arról, hogy a demokrácia nem pusztán egy bizonyos típusú politikai rezsim és intézményrendszer, hanem a polgárok és a hatalmon lévők közötti kapcsolat meghatározott fajtája. A többségi elvnek dominálnia kell, de hatását enyhíteni kell a jogállamisággal, a kormányzati fékekkel és ellensúlyokkal, és a kisebbségi jogok tiszteletének elvével. Minden többséget meg lehet ítélni az alapján, ahogyan a kisebbségekhez viszonyul, és minden demokráciát meg lehet ítélni kisebbségi politikája alapján.
A demokratikus politizálás megkívánja, hogy bizonyos értékek iránt elkötelezettek legyünk, hogy mindenekelőtt tartsuk tiszteletben az emberi méltóságot. Az így értelmezett demokrácia olyan közös ügy kell legyen, mely nemcsak az államok, de a kontinensek határain is átnyúlik. A demokrácia ügye méltó arra, hogy mindannyian szolgálatába szegődjünk, hiszen általa teljes joggal remélhetjük, hogy a mi és az ők közötti durva, sőt erőszakos megkülönböztetést felváltja a szolidaritás szelleme.
(Fordította: Margitta Nóra)
Jegyzetek
[1] Samuel P. Huntington: The Third Wawe: Democratization in the Late Twentieth Century (Norman: University of Oklahoma Press, 1991), 3.
[2] Timothy Garton Ash: The Magic Lantern: The Revolution of ’89 Witnessed In Warsaw, Budapest, Berlin and Prague (New York Random House, 1990), p. 139.